Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Sárközben vastag. zsíros a föld. A mélyszántó eke után mint egymásra döntögetett fekete kölöncök merednek a rögök. Ha. emberekről beszélünk. akkor is erről van szó ezen a tájon. A földhöz tapasztó kötelék, mely lánccal, gúzzsal Össze nem vethető, megbabonáz. A közös ország kapcsán, közös eredetünk kapcsán. Amott, a városszegélyen füstfogta kémények: hazám egyik része. Itt a föld: mint eredet. — Bizony le kell itt hajtani a fejét, ha bejön az ember. Régi ház a miénk, de ház. Itt lakom hatvan éve, öcsényből jött velem át a lakodalmas szekér. Volt négy holdam, anyju- komnak is annyi. így lehetett nálunk, Sárpilisen régen, ösz- szeadtuk a földet, aztán megéltünk rajta. Egyedül voltam gyerek, felénk nem volt szokás egy szakajtóval tartani. — Legjobban a lovakat szerettem életemben. Mondom sorban: a szép asszonyokat, a lovakat, a jó bort, meg a táncot. Apámat csak egyszer láttam táncolni lakodalomban. Másnap, amikor kihajtotta a lovakat, bementem utána az »istállóba. Átfogtam, az istrángfát, aztán úgy próbáltam járni, a lovak helyén. Egyszer csak tudtam. Bizony nem egy lány nem tudott táncolni velem. Az any- jukom se először. De aztán úgy belejött, hogy körbeálltak a kocsmában, ha nekikezdtünk. Néha, vasárnap. — Nyolcban házasodtunk, tizenkettőben már vittek is ka- tonáékhoz. Szerb front, orosz front, sebesülés. De üljön már mellém fiam, ha nem szégyell, könnyebb úgy mesélni. — A legnagyobb élményem? Pesten egyszer kimentem a laktanyából, s be az egyik kocsmába. Húzták benn a zenészek. Kinéztem magamnak egy helyes, fürge mozgású kislányt. Igazodott is mindjárt az én lépésemhez. Amikor a zenészek befejezték, mondtam, hogy ne haragudjanak, de nem tudom megfizetni a fáradságukat. „Dehogy, vitéz úr” — vá- lászolt a bőgős. — „Inkább csak azt kérnénk, járják el még egyszer”. * „.legjobban a lovakat szerettem. Mondom sorban: a szép lányokat, a lovakat, a jő bort, meg a táncot.« — Megálltak az urak körülöttünk, mi meg cifráztuk, roptuk igazából. A végén kaptam egy ezüstötöst. Egy igazi ezüstötöst... Micsoda pénz volt az akkor! — Mindig az szerettem volna lenni, ami lettem. Nem kellett nekem más, mind egy kis föld, és két ló. Két gyerekünk született. Egy fiú, meg egy lány, a nyolc hold sárközi föld mellé. Legjobban az aratást szerettem. Megvolt mindenünk. Hétközben tészta, főzelék, vasárnap bús, tyúkhúsleves. .Tétem én is a férjemmel munkára naponta. De most már nem dolgozunk semmit sem. Kapunk egy kis pénzt, és a lányaink segítenek. Tizenhat éves voltam, > amikor férjhez mentem. Januárban leszek nyolcvanöt. Nincs olyan család, amelyik ne ismerne itt minket Tevelen. — Az ajándékozás nálunk soha nem volt szokás. Meg kellett nézni a pengőt, meg a forintot, hogy maradjon belőle. Nem is szorultunk rá a másokéra soha. Az fájt nekünk a legjobban életünkben, amikor oda kellett adnunk a szép házunkat. Ötvenkilencben vettük vissza. Nézzen itt körül, minden tiszta, rendes. Mert nálunk az a legfontosabb, hogy minden a helyére kerüljön. Nem barátkoztunk mi senkivel sem nagyon. A munkánknak éltünk. Lehet azért ránk szólni? „.énekelni, láncomi — azt szerettem. Meg verseket mondani.r érjetek! Telefonvezetékig ne érjetek! Alacsonyan marad- jatok' a talajhoz közel. Amit szabód, az a gyökér joga. — Kijártunk az erdészetbe, az akkor is állami volt. Részesbe vágtuk, egész héten nem jöttünk vissza, annyi hazait pakolt az asszony. Este tűz fölé tettük a bográcsot, bele a jó babot, s amikor fortyogott, a füstölt húsokat. Az volt ám az igazi élet Átmentünk a Dunán Kalocsára, Halasra. Ott még mulatósabbak a népek. Jó volt, szép volt. Igazán. — Csend Volt itt mindig. Itt nem lődöztek . Boha. Amikor megalakult a csoport, kocsis lettem. Értettem a lovakhoz, nekem mindegy, rúgós-e vagy harapós. Volt is mindig lovam, a föld mellé. A Csillag, Ráró, a Cigány, a Sármány : emlékszem a nevére mindnek. — Hatvanötben egyszer átjött a szomszéd. „Te János” — mondta, — „nem akarsz belépni a népi együttesbe?” „öreg vagyok én már ahhoz, hogy ott ugrabugráljak” — gondoltam. De amikor Pestről is lejöttek és énekszóval mentek végig a falun, beszegődtem. Végigtáncoltam öreg fejjel a fél országot Ott vannak a falon a papírok: Bóli János, a Népművészet Mestere, meg Bóli Jánosnak a Szocialista kultúráért. Még a nyugdíjat is a tánccsoporttól kapom, úgy bizony. — Nyolcvanon felül már nincs tánc. Legtöbbször csak ülök itt az ágy végén. Anyju- komnak is fáj a lába, nekem se jó. Oldalt nyilai, talán mert olyan sokat szorítottam a lovat attól. Mindig csodálkoztam, amikor ököllel, késsel, baltával mentek egymásnak az emberek. Engem nem bántott soha senki. Miért is bántott volna? Szerettem beszélgetni, nem volt haragosom. Vidáman éltem. Persze akadt akivel jobban esett a beszéd, de bárhogy gondolkodom, nem haragudtam én senkire életemben. Karácsonykor, ha ad az anyjuk egy kis pénzt átmegyek az olvasókörbe. Nem a borért de azért az is lesz egy pohárra^ — Kedves Krómer Róza néni beszélgessünk. És akkor arról írnék valamit az újságba. Tessék mesélni az életéről. Szolgálni tetszett? Szolgálni? Tetszett? A Gyulai családnál volt mindenes. Korán meghalt a gyerekek édesanyja. Róza néni nevelte fel őket, mint a sajátjait. „Egyikből orvos lett” — kap a szón. Néha meglátogatják. — Semmi baj nincs, nem kell sírni Róza néni. Tessék mosolyogni inkább, akkor csinálunk egy szép fényképet. Hogy-hogy Róza néni nem ment soha férjhez? Csúnya csend lesz. Hogyan mehetett volna? Most is nagy ügy lenne a faluban, hát még akkor. „Volt egy gyerekem, szerelemgyerek” — mormogja. Becsülettem felnevelte. Itt él a fia most is a faluban. Már nyugdíjas. Csak azért nem lakik nála Róza néni, mert emeletre kellene járni. Ha hármat lehetne kívánni, mint a mesében, mit választana? — Azt nem szabad, nem lehet kívánni, Róza néni. Az úgy is mindenképp az élet legvégére marad. Kilencvenkét nyár után úgy érzi, hogy nincs kívánni valója. Amikor fiatal volt, az persze más. „Énekelni, meg táncolni” — mondja — „Azt szerettem, meg verseket mondani. A legszebb az volt, amikor fiatal voltam.” Szemben vele, az asztal végén ül a húgának unokája. Sült hús csontját szopogatja. „Mondja csak bátran” — nevet rá Róza nénire. De ő nem szól. Ül, csukott szemmel. — Az volt a legszebb — mondja végül — a fiatalság. De most is jó. Tessék, megjött az onokám. Pestről jött éhesen, terítettem neki. — Még egy szót akar hozzátenni, de sehogyan sem sikerül. „Technikus” — csak annyit. Ezt a kukoricát se szedik le idén — mondja társam a vízben térdelő, derékba tört szárak előtt. Csillog a víz. •— Micsoda vidék ez! — káromkodik a gépészek csoportvezetője —, ma ismét elakadt a traktor, az autódarut is úgy húzták ki a ragacsból. Mintha csodálat árnyalná ezt a káromkodást. — Hogyan lehet itt élni? — teszi hozzá. — Körösen-körül házak. Tömésfalak, beletöppedve az őszi sárba. Jövőre elkészül az új gyár. A falu alatt egyforma ablakú lakótelep körvonalazódik. Azt mondják, akkor lesz szép a környék, ha eltűnik a régi telep. Római kori sírokat őriz nem messze a föld. Egy idős bácsi a vegyesboltban sörözés mellett kijelenti: „Mi ide születtünk, tudjuk, mit jelent ez.” Nem itt, hanem ide. ...vártam rá. Vártam, hát persze, akkoriban nem lehetett könnyen mást kapni, aki dolgozni tudott.« — öt gyerekünk volt. ötvenkét hónapig voltam az első háborúban. Aztán a fiam öt évig a másodikban. — Tizenöt éves lánykoromtól mindennap dolgoztam. De a háború, után kétszer is volt lakodalom. Az volt a legszebb. Harmincnégyben mentek férjhez a fiatalok. Kevesebb lett a gyerekünk. Tizennyolc november 14-ig katonáskodott Ádám. 'Vártam rá. Vártam, hát persze, akkoriban nem lehetett könnyen mást kapni, aki dolgozni tudott. — öt gyerekünk van, tizenkét unokánk, dédunokánk meg körülbelül húsz. Két fiam Ausztriában -van. Pedig mi magyar emberek voltunk mindannyian. Itt vagyunk itthon. — ötvenkettő óta benn vagyunk a csoportban. KimenNégy ember szólt. Nyolc* van éven felüliek valarneny- nyien. Minden szavuk több, mint egyszeri beszélgetés része. Egy megélt élet van mögöttük. Talán ezért csendesebbek, beletörődőbbek. A fiatalságé a harsogás: a sok tapasztalat óvatosságra int. Kell ez is, s a lelkesedés sem felesleges. Amit tanulnunk kell tőlük, az az otthoniét nyugalma. A nehezen megszerezhető béke. Figyeljünk rá. Nem kevés. „.pedig mi magyar emberek vagyunk mindannyian. Itt va-, gyünk otthon.« Foto: Komáromi Zoltán KÁDÁR PÉTER Nevek és irányítószámok Megfizettem a postának a magam adóját és megvettem a januárban érvénybe lépő irányítószámok valamennyi jegyzékét. A községeké különösen tanulságos. Elképzelek egy rossz, nehezen olvasható kézírással címzett borítékot, és aztán a postást, aki töprenghet, hogy a küldeményt öcsre, vagy Öcsödre küldje-e? Netán Pákára, Pakodra, vagy Pá- kozdra, Páprádra, vagy Párádra? Ha csak Simonyi van ráírva, akkor a vas megyei Nagy simony ib a, vagy a Somogy- országban lévő Somogysimonyiba? Azt tudtam, hogy Magyarországon van Rum (nemcsak a kocsmákban), és Rém is. De azt nem, hogy akadnak kifejezetten postai jellegű helyiségnevek. Így lehet levelet küldeni Levélre (irányítószáma 9221) és leveleket Levelekre (4555). További apróságok: 105 település neve kezdődik „Kis-” szócskával, 112-é „Nagy"-gyál. Harmincegy „Magyar”-unk van, továbbá egy község, amit tömören így hívnak, hogy Magy. Ehhez társul négy „Német”, Három „Olasz”, két „Tatár” és három „Török". A régiségre utaló „O-” kilenc helynévben található, az ellentétes „XJj” huszonkilencben. „Külső” épp annyi van, mint „Belső”, 2-2. „Tisza” hatvanhárom, „Duna” huszonkettő, „Rába” tizenhét, „Dráva” tizenhárom, „Hernád” tíz, „Sajó” huszonkettő, „Kapos” tizenegy, „Ipoly” csak öt, de „Kőrös” kilenc, és hogy a vizeknél maradjunk, „Balaton” harmincnyolc. „Felső” harmincnégy, de „Alsó” csak huszonhat. „Puszta” harminc, „Nemes” huszonnyolc, és az égbeliek részéről harmincnyolc „Szent". A megyék közül Somogy és Zala fej-fej mellett halad harmincegy-harmincegy névvel. A hajdúkra kilenc helynév emlékeztet, a jászokra tizenhat. Különösen szembeszökő ismétlődések nincsenek, leszámítva persze a fővárosi utcanevek és irányítószámok jegyzékét, de ez már egy másik olvasmány. QlSí Megszépítő emlékezet A két öreg beszél. Egymásnak válaszolnak, kötik a mondatokat: — Mindig egyforma volt. Dolgozni kellett. Akkor is, amikor Fetzer Annának hívtak, azután is, amikor összeházasodtunk Ádámmal. len disznót öltünk. Az udvaron méterben állt a fa, a kamrában az oldalszalonna. Gyakran elnézem vonulásotokat az út mellett, gö- csöktől, régi sebektől borított szederfák. Gyümölcsötök: portól csikorgó pótlék. Mintha egy hatalmas akarás érthetetlenül silány következménye lenne. Mindegyíkiek arca más. A törzs hegeiből új hajtások nőnek minder: évben. Csattog a nyesőolló. Belekény- szerít titeket a rendbe. Áyamhordozó drótokig ne — Majd hallgatok a világról. Szót ejtünk. Pacsirták, gerlék a falu madarai. Dalok madarai, a szerelemé, a fiataloké. Az elmúlásé, a decemberé a varjú. Rosszkedvű madár — mondják —, nemcsak azért, mert fekete. Egy mesében azért, mert sokáig él, s a hosszú idő tapasztalásai nem vidámak, összegyűlik a keserűség, szűkszavúvá teszi a varjút. „Kár, kár” — mondja. Mindenre ennyit. A mese hamis. Inkább egy olyannak hinnék, ahol a varjú szabadulni szeretne fekete tolláitól. Mert ő is madár, szállni tud.
