Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-02 / 284. szám
Nem volt szerencsém Tevelen, amikor abból a meggondolásból, hogy ellenségeink ki- tűnőbben ismerik legapróbb hibáinkat is, mint a hozzánk nagyon közelállók, utcahosz- szat kérdezősködtem boldogtól, boldogtalantól. Azt reméltem, hogy majd csak találkozom valakivel, aki nemcsak dicséri Ambrus Lukácsot, a községi tanács elnökét, hanem szidja is egy kicsit. Nem találkoztam ilyennel, pedig az, aki „ellen” irányult ez a fajta újságírói kíváncsis- kodás, úgy Vélte később, hogy nem hord talán sehol a hátán a Föld olyan vezető embert, akire ne orrolnának néhányan, lévén, hogy az intézkedések, amelyek az ő keze alól kijönnek, nem mindig tetszenek mindenkinek. A községi tanács elnökét november 7-én tüntették ki a Munka Érdemrend bronz fokozatával és akárcsak a helyi közvéleményt, őt is meglepte a kormánykitüntetés nagy tisztessége. Tevel közös tanácsú községként is kicsi település, jóllehet földrajzi fekvése, főként Bonyhád közelsége miatt kiemeli a hasonló nagyságú községek megyét-országot behálózó bolyából. És mit tagadnánk? Gyakorta hallani ezekben a kicsi községekben, hogy „itt nem nőnek égig a jegenyék”. Pontosabban szólva, bárki dolgozzék is ilyen helyen úgy, mint a parancsolat, olyan jövőt szolgáló hittel és buzgalommal mint másutt is csak kevesen, nem nagyon veszik észre. Amikor a teveli utcán nekiszögeztem a kérdést az első utamba kerülőnek, hogy milyen ember a tanács elnöke, szemét résnyire szűkítve, mosolygásfélébe csomagolva azt felelte: — Székelyfajta. ' Ezzel aztán faképnél is hagyott, orcáján elégedettséggel, hogy most aztán rághatom a választ, eldönthetem mit értett ő ezen. Eldöntöttem, de jóval később. Másokat is kérdezve és hallgatva, mert egyiknek, aki utamba akadt, az volt a véleménye, hogy „jó ember az elnök”, a másiknak az, hogy nem ért a köntörfalazáshoz, „amit kimond, az úgy van”. A harmadik, negyedik tánto- ríthatatlanságát dicsérte föl... Volt aztán aki azt, hogy nem ül sokat az íróasztala mögött, hanem „úgy megy a dolgok után, mint akit a tatár kerget”. S nincs nyugalma, amíg föl nem deríti, hogy a valamilyen helyi szükségletnek megfelelő „kell” és a legtöbbször anyagi eszközöket is bővebben igénylő „lehet” miként hozható közös nevezőre. Asztalos Menyhértné, csak úgy, kerítésen keresztül ereszkedett szóba velem. Ha nem ő mondja, hogy három felnőtt gyereke van, el sem hittem volna. Fürgén tisztogatta szép, hosszú tornácos házuk udvarát, ahol én nem, csak ő láthatta gazdasszonyszemmel a takarítgatni valót. — Milyen ember az elnök? Hát milyen lenne! Igen jó, én csak jót mondhatok róla. — Honnan tudja, oiyan sokat jár a községi tanácshoz? Azt felelte, hogy nemigen Ö legtöbbször adóügyben jár oda, de semmi kifogása nem lehet és az ilyesmit a fejnek illik tulajdonítani. A fej pedig kétségkívül a tanács elnöke, ha nem is ő az, aki előszedi az adóívet. Na, ezt is megkaptam! — Hát maguk? Nem fáj már a szívük vissza Bukovinába? — Megszoktuk itt 27 éve. A gyerekek itt nőttek. Képújság 5 Milyen ember az elnük? A szó hitelt érdemel, de azért egy emberöltőnyi idő után is könnyes melegséggel telik meg Asztalosné hangja, amikor arról beszél, hogy milyen gyönyörű a Szucsáva folyó vidéke, amit ő azóta se látott. — És Tevel? — Nekünk már ez a szép. János István, a termelőszövetkezet főkönyvelője beszélgetésünk cigarettaszünetnyi ideje alatt talán akaratlanul azt fogalmazta meg, hogy ahol a községi tanács vezetőinek és a termelőszövetkezetnek jó a munkakapcsolata, ott okkal jó az emberek társadalmi közérzete is, mert több anyagi, erkölcsi erő jut a közös dolgok intézésére, ha egybevág a szó. Márpedig itt olyan példákéi! neki, de amikor ide kezdett járni, egy fia ősz hajszála sem volt. Most meg! Aztán az öregek. Azok is szeretik. Csak azért amiért cserébe az elnök igazság szerint nem vár semmit. Hát azért is, az öregeket megbecsülő jóindulatáért, segítő- készségiért. De még inkább talán azért, mert nem hajlandó velük búslakodni semmi bajon. Nemrégen is... Alig húzta föl a ravatalozó falait társadalmi munkában a termelő- szövetkezet építőbrigádja, nekiszaladtak az évődésseL — Hallod Lukács, miféle fészert csináltatsz te ide? — Őrizzen isten, hogy ilyenféle házból temessetek, ha kiesik kezemből a kanál! Most, hogy befejezés előtt állva már elárulja magát az új ravatalozó, egyre-másra szó- longatják a temetőt járó öregek, hogy gyönyörűség lesz még meghalniok is, mert olyan szép lesz. Ambrus Lukács — miközben Symphoniával kínál, „mert attól szebben lehet köhögni” — nem hiszi, hogy senki rosszat nem volt hajlandó mondani felőle. De már most én vagyok zavarban, mert nem tudom mikor ugrat és mikor beszél komi1"-' 1972. december 2. János István: Energikus, vezetésre termett ember. san egybevág, hogy akár tanítani is lehetne. — Energikus, vezetésre termett embernek ismerem Ambrus Lukácsot. 1962 óta, járok ki Bonyhádról, de mert a termelőszövetkezet életét élem a munkámban, a község életét is élem. Nem tudom a tíz év alatt előfordult-e, hogy hiába mentünk a községi tanácshoz, vagy az, hogy a tanácsvezetők hiába jöttek volna hozzánk. Nagy dolog ez? Azt hiszem igazán csak falvaink vezetői tudják, hogy milyen nagy dolog az elvtársi, baráti összetartozás, felelősségérzet légkörében meghányni-vetni mivel lehet a fejlődés, gyarapodás ügyét lépésről lépésre előrébb lendíteni Bonyhádva- rasdon, Kisdorogon csakúgy, mint Tevelen. — Csuklott-e legalább az elmúlt néhány órában? — érdeklődtem a tanács elnökétől a hivatalába toppanva, ahol két sürgős levél megírásában zavartuk meg, bevallva, hogy rossz hírét kutatni jöttünk. — Milyen szerencsével? — Semmilyennel. — Hű, akkor mi lesz most velem? — vette a tréfát, a szobái a felé terelve bennünket. — Csak kiáltsál, ha vernek, jövünk segíteni — szól utánunk az egyik adminisztrátor nevetve. S egyúttal ezzel az évődő, tréfálkozó hanggal magyarázza meg a tanácsháza mikroklímájának titkát eszembe juttatva, hogy itt én még nem találkoztam marcona áb- rázattal, lett légyen akármilyen puskaporos is érdeklődésem tárgya. Az elnök erdélyi ember, ami nemcsak karakterbeli keménységet jelent, hanem azt is, hozv kedélyvilá- en mind’g napsütött. R ez»rt olyan eleven benne a készség, hosv bármi bús dologról nevetésre késztőn szólaljon meg. A falu fodrásza, aki Tevel m;nden titkának elismert tudója. úgy nyilatkozott, - hogy kevés olvan embert ismer, m:rt amilyen a községi tanács elnöke. — Tudia, mivel ugrat engem amikor c«ak beiön ide? bn*™ tönkretettem a‘ fandom én erre, how jy.’frpn van p1l°ni?Te'-'>m. segítek a bajon. Persze, hogy nem Asztalos Menyhértné: Én csak jót mondhatok róla! — Tizenegy éve vagyok itt. Hát az csakugyan nagy szó, hogy ennyi ideig megtűr valakit egy falu! — mondja és nevet. Mi akart lenni? — faggatom, világért se mutatva később már, hogy meghökkent, amit erre mond. Szabóságot tanult, de mindig szeretett volna színész lenni. Aztán tömegszervezeti vezető lett, hosszú éveken át járási tanácstag. Majd tanácselnök. — Soha nem akarta otthagyni az elnökséget? De bizony. Egyszer. Amikor olyan nagy üggyel-bajjal sikerült csak állnia a községi tanácsnak a szavát, ami az ő szava is volt. — Nem akartunk mi soha kacsalábon forgó kastélyokat építeni. Akkor azt ígérte a községi tanács a falu lakosságának, hogy 1969. november 7-re meglesz a művelődési ház. Keservesen ment, csak hitellel. Egyesek megjósolták, hogy „na, ha semmibe, ebbe beletörik a bicskád Ambrus!” A jósok megbuktak, pedig Tevelnek sem akkor, sem azután nem jutott annyi pénz, mint például Závodnak. Most nedig az a helyzet, hogy társközségeit is beleértve, Tevel ?ejlődik a legegyenletesebben a bonyhádi járás hasonló nagyságú községei közül. Készülnek a falugyűlések megtartására. És abban a tudatban, hogy jó lesz a mérleg, a tanács vezetői, a tanács tagjai nyugodtan szembenézhetnek azokkal az emberekkel, akik még a jelölögyűléseken mondták tollba, mit kívánnak ahhoz, hogy lakóhelyük jobban megfeleljen a korszerűség követelményeinek. Ambrus Lukács: Megbuktak a jósok. — Tevelen, Kisdorogon és Bonyhádvarasdon szép summát tesz ki a társadalmi munka egy főre jutó értéke. Hát ezt hogyan csinálják? — Egyszerű. Ami belekerült a községfejlesztési tervbe, annak a bekerülését nem úgy döntöttük el, hogy magunkra zártuk az ajtókat. Megbeszéltük a lakossággal, ennyi a pénzünk, ebből ezt, meg ezt lehet. Közösen mondtuk ki, mit kell sürgősen csinálni. Csakugyan egyszerű, közö-' sen. A bökkenő csak az, hogy ezt az „egyszerűt” sem tudják mindenütt ilyen magától értetődően a közös gyarapodás szolgálatába állítani. — Rossz nyelvek szerint valamikor kijelentette, hogy semmi pénzért nem lenne tanácselnök. — Nem is voltak olyan rosz- szak azok a nyelvek, mert most is azt mondom, de módosítással. Csak a pénzért igazán nem vállalnám! Csak pénzért ezt nem lehet. Ambrus Lukácsnak igaza van. LÁSZLÓ IBOLYA A megye ipari szövetkezeteinek liüldöttközgyűlé se Tegnap délelőtt tartották meg Szekszárdon az ipari szövetkezetek megyei küldöttközgyűlését. A küldöttközgyűlésen részt vett és felszólalt Bucsi Elek, a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályvezetője, dr. Kelemen Sándor, a megyei tanács ipari osztályvezetője és dr. Göndör György OKISZ-osztály vezető. A napirend első pontjaként terjesztette elő Gyerő András KISZÖV-elnök a szövetség elnökségének és apparátusának tevékenységéről szóló beszámolót. Mint a beszí. "rolóból és az azt követő vitából kitűnt, a szövetkezetek fejlődésében néhány kivételtől eltekintve — már nem volt jellemző az előző években tapasztalt dinamikus növekedés. Mérséklődött a termelés, a termelékenység és a nyereség növekedésének üteme, a hatékonyság tekintetében sincs jelentősebb előrelépés. A termelés összetétele azonban jelentősen javult, intenzíven fejlődött a lakossági javítás-szolgáltatás — bár több szövetkezet nem fordít megfelelő figyelmet e tevékenység fejlesztésére. Hasonló a helyzet a lakásépítésnél is. A külkereskedelmi értékesítés csaknem másfélszeresére, 46 %-kal nőtt az elmúlt év azonos időszakához képest. Általában javult a termelés megalapozottsága, a tervszerűség. A beszámoló részletesen szólt az elnökség tevékenységéről, azt is vizsgálva, hogy a vezető testület milyen kérdésekkel foglalkozott, hogyan foglalt állást a beszámolási időszakban, állásfoglalásainak, intézkedéseinek milyen hatása volt. A küldöttközgyűlés — elfogadva a beterjesztett határozatot — megerősítette az elnökség álláspontját, intézkedéseit a különféle kérdésekben. így például azt a gyakorlatot is helyeselte, hogy a szövetkezetek nem kellően megalapozott fejlesztéseit a közös pénzalapból nem fedezi. Ha a szövetkezet a rossz gazdálkodás következtében hitel- képtelenné válik, csak abban az esetben vállal kötelezettséget az elnökség a közös pénzalap terhére, ha a felelős személyek, tevékenységükkel kapcsolatban a következtetést levonják. Néhány szövetkezet vezetésében ily módon került sor személycserékre ez évben. A napirend második pontjaként fogadta el a küldött- közgyűlés a KISZÖV 1973. évi költségvetését, majd a köz- gazdasági, műszaki fejlesztési, a szolgáltatási és az építőipari szakbizottság tevékenységéről szóló beszámolókat vitatták meg. Számot adott az egy év alatt végzett tevékenységéről a jogi és a revizori iroda. A revizori iroda szakemberei rendszeresen végeznek vizsgálatokat — az idevonatkozó kormányhatározat alapján — a szövetkezetekben, ezzel is segítik a vezetést, a különféle hiányosságok felszámolásában. A küldöttközgyűlésen felvetődött, hogy néhány szövetkezetben kifogásolták a revizorok tevékenységét, mondván, hogy „ez nem a szövetkezetnek érdekképviselete”. Az érdekképviselet helyes értelmezéséről többen is beszéltek felszólalásukban, hiszen épp az szolgálja a tagság érdekeit, ha a szabálytalanságokat feltárj à az ellenőrzés. Néhány szövetkezet éppen azért került nehéz helyzetbe — volt amelyik csőd szélére jutott — mert nem volt olyan ellenőrzés, ami még időben tárhatta volna fel a hibákat. A küldöttközgyűlés elfogadta a KISZÖV ügyviteli szervezetének működési szabályzatát, majd új tagokkal egészítette ki a választott testületeket, bizottságokat, létrehozta az oktatási és nevelési, valamint az árutermelő és építési bizottságot.