Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-12 / 292. szám

J * V 1 képújság 7 1973, december 1&, nővérek nesztelen lép­teiből nehéz kihallani a fá­radtságot, pedig délután kettő óta egyikük-másikuk kilomé­tereket tett meg. Kettőkor léptek szolgálatba és tízkor jön a váltás, ők, más műszak- beosztásban dolgoznak, mint az orvosok, az ügyeletes orvo­sokról nem is beszélve. Azok délután négykor veszik át az osztályaikat és átadják reggel nyolckor. Tehát akkor, amikor elkezdődik az osztályok napi élete, amiben pihenés nélkül kell résztvenniük — délután négyig. Nemrég egy tanácskozáson többen is szóvá tették, hogy mezőgazdasági üzemeinkben a fiatalok nem szívesen vállal­nak munkát a szakosított állat- tenyésztési telepeken, mert „ezeken a telepeken gyakorta éjjel is adódik munka.” Ne ítéljék stílustalanságnak, de ez az aggodalomra okot szolgál­tató megállapítás jutott eszem­be, amikor az orvosi ügyelet első két órájának az elteltével megérkeztem a megyei Balas­sa János Kórház-Rendelőinté­zet intenzív belgyógyászati, baleseti sebészeti és gyermek­Az intenzív bélén nincs új­ság. A balesetin sem, ha csak én nem számítok fáradtságtól „főbelőttnek.” Föl is ajánlják készséggel, hogy lefekhetem ha akarok. Node nem akarok; Beszélgetünk, s jól esik halla­nom, hogy a Somogyból, Zalá­ból érkezett orvosok szeretik a kórházat, ahol dolgoznak, még az is, hogy dr. Daradics békétlenkedik a baleseti sebé­szet alacsony ágylétszáma mi­att. A jövőért békétlenkedik—' Nem sokkal tizenkettő előtt mentő fut be. A nagydorogi nénike régi ismerős, amint át­veszi az ügyeletes orvos a be­teget már kész a helye a meg­őrző szobában. Mi mindent pakolunk mi a szívünkre, hogy többnyire ez az életün­ket tápláló szervünk akar leg­hamarabb fölmondani? Lám, a csöndes éjszaka nem is olyan csöndes! Régen meg­történt a nővérkék őrségvál­tása, hol innen, hol amonnan szól a jelzőcsengő. Szerencsé­re csak apró bajok miatt. Egy pohár víz, ágytál, tabletta... Ál­matlanság ellen. Néhány órára végre igazi éj­szaka következik. Valóban nyugalmas. Aztán fél három­kor — amikor a szorgalma­sabb kakasok már kukorékol­ják a hajnalt — öt daliás úrfi érkezik a baleseti sebészetre. Talán ők énekelték annyiszor a Nincs cserepes tanyám-at, s mikor megunták, egyik társuk belesétált egy ablakba. Ez ka­szabolta össze a mellkasát. Míg ellátják, be nem áll a szája, kilátásba helyezi a verekedést is. — Az anyátok istenit, mit csináltok ti velem? Szétverem a... Sajnos, nem egyedülálló, amit produkál. A részegek szokásáé műsora ez. A gyermekosztályon is sza­porodott az osztályiétszám. Légcsőhuruttal hoztak be egy gyereket. Rejtély, hogy miért hajnalban, és miért nem ko­rábban, az est óráiban? De a szülőktől ilyenkor kérdézni majdnem szigorúan tilos, ők is gorombák. Ahogy reggeledik, úgy élén­kül a kórház élete. Hatkor át­adják az osztályokat az éjsza­kás nővérek és folytatódik a megszokott nyüzsgés. Zsong a város is. Kezdődik az új nap, amit mindig újabb követ LÄSZLÖ IBOLYA Foto: Komáromi igy csöndes kórházi Mikor a doktornő visszatér, nem ismerek az arcára, s hir­telen rámtör a szégyenkezés, amikor száraz hangon ennyit mond: — Ez a kislány volt az első halottam. 19,20. 1972. december 7. Erre a dátumra akkor is fog emlékezni, s arra is, aki­hez kötődik, ha majd negyven­éves orvosi pályafutásának ju­bileumi köszöntői hangzana]«. Újságíró kevés volt annyira fölösleges jelenlévő, mint most én. A siker nem bánja a fül- és szemtanúkat, az első ku­darc — jóllehet a természet rontotta el a dolgot és azt nem tudták az orvosok jóvátenni — négyszemközt szeret lenni Megint egy mentő. — Nem hozzánk, biztos a szülészetre. Valahogy most szörnyűnek találom, hogy az érkező életet ugyanaz a hang kíséri, mint azt, amelyik veszélyben van, jóllehet értem, hogy az érkező élet és hordozója számára ve­szélyes lehet minden késede­lem. Még néhány szó a váltás előtt álló nővérekkel, egy pil­lantás a koraszülöttek jól zárt — mindig teltházas — kis vi­lágára, és búcsúzom, hogy még visszatérek, őszintén szói­vá nem vagyok benne biztos, mert különösen viselkedik a fejem. Úgy látszik nem szokta a cigány a szántást, mert pe­riódusonként kétszer kell kér­deznem valamit, mire föl­fogom. Egy egész picikét segít rajtam a kávé. Egyébként fá­radtabb vagyok, mintha fát vágtam volna. ház sötétbe burkolt épület­tömbjei sejtetni engedik... Intenzív belgyógyászati osz­tály — dr. Kovács Elemér. Baleseti sebészet — dr, Da­radics Ferenc és Gelencsér Gabriella. Gyermekosztály — dr. Szlá- vik Mária. Fiatal orvosok, akik között „öregnek” számít két szak­orvosi vizsgájával dr. Dara­dics, de akik között a legfia­talabb dr. Szlávik Mária még csak ez év szeptemberében kapta meg a diplomáját. Ko­vács doktor évek óta dolgozik a Tolna megyei kórházban. Érkezésemkor éppen konzíli­umra hívták, így beugróként a III-as bel ügyeletes orvosa volt a házigazdám. Mit tagadjam, valószínű ők sem tagadják, nem nagyon ér­tették eleinte, hogy mit keres az újságíró éjszaka a kórház­ban? Mire jó neki futtában és sokszor megszakítottan beszél­getni? Semmi különösre és mégis igen sokra. Arra föl­tétlenül jó, hogy fellőjön egy Megállapodunk, hogy amint történik valami, áttelefonálnak a gyerekosztályra. Nincs ér­telme itt téblábolni, lévén, hogy még a balesetisek is csöndesnek mondhatják a na­pot. Délután volt két esetük. A kórtermekben nyugalom. Valóban, hihetetlen. A balese­ti sebészet, mely régi helyé­nek rekonstrukciója miatt új és meglehetősen szűk helyen működik a III-as belgyógyá­szati osztály fölött, a legna­gyobb forgalmat bonyolítja le. A gyerekosztály nem olyan csöndes, mint az előző kettő, A gyógyultabb, nagyobbacska fiúk és lányok mindent elkö­vetnek. akárcsak otthon, hogy ne kelljen még aludniok egy kicsit. Játszanak. A picinyek viszont teli torokkal panasz­kodnak. Zsúfolt az elhelyezé­sük, valószínű elég, ha rázen­dít egy piciké a sírásra és nem sokkal később „elkapja” a töb­bi is. Dr. Szlávik azt mondta: — Sajnos, valóban csúfoltak va­gyunk egy kicsit. Ami azt illeti, több mint sajnos. Nagyon, de nagyon nagy szükség van az új gye­rekosztály fölépítésére, mert működjék bár még ötször olyan sikeresen a gyerekosz- táíy, mint most, rengeteg ener­gia fecsérlődik el a körülmé­nyek miatt. Azt hiszem nem tévedek, ha megtoldom még azzal is, hogv a gyógyítás — annak rendkívül mostoha föl­tételei miatt —- itt a legnehe­zebb talán. Alig foglalunk helyet az ügyeletes szobában, elszólítják dr. Szlávikot. — Egzitusz.-' Megértem a szót és mara­dok. Nem azért, mert nem lát­tam még haldoklót. Láttam. És ha száz évig élefy akkor is őrzöm a képét. In nincs helye most idegennek. De al­kalma a tűnődésnek igen, hi­szen a kislány, aki nincs még féléves egy fejlődési rendelle­nesség révén agyhártyagyulla­dással született és lett vízfejű... A Garay borozóban most interpretálja harmadszorra egy jókedvű társaság azt, hogy Nincs cserepes tanyám, se szű­röm, se subám... Lehet, hogy ők lesznek azok, akik maid éjfél után itt kötnek ki? Elő­fordulhat. Azt mondták a baleseti osztály ügyeletesei, hogy az autó, a motorkerékpár és az alkohol vezetnek a bal­eseti oklistán. Hangok a folyosón: — Macám, mit főzöl vasár­nap? A kórteremből: — Doktornő, már kékül a láb. Itt semmi sem segít! Zakatol a fejem. Úristen, mi lenne énvelem, ha egy ember a kezem között halna meg? Úgy érzem, utána halnék. Az orvos nem mondhat le, nem futamodhat. Az orvosnak mindent meg kell kísérelnie az élet védelmében. Igen, igen, igen. Rossz, hogy egyedül ma­radtam, mert mindenféle az eszembe jut. Tajgetosz is eszembe jut, mert észbontó egyedül megbirkóznom azzal, hogy én, te, ő, valahányan is­merjük azt a menedéket, amit a lehetetlen, mint fogalom nyújtani képes. Az orvos és segítője, vagy segítői nem is­merhetik ezt a menedéket. osztályára. Arra gondoltam — keresve egy éjszakai vendég­látóimat — dolgaink rendjéből mi lenne, miként borulna föl és állna fejtetőre a világ, ha például a vasutasok bejelen­tenék, hogy kizárólag nappal hajlandóak csak dolgozni és követnék őket a legkülön­félébb mesterségek, hivatások gyakorlói. Egyebek között az orvosok is, hiszen csakugyan elidegeníthetetlen joga az em­bernek kimódolnia a kíméle­tet. A munkáját megkönnyítő munkarendet, a testhez sza­bottabb kényelmet! — Az orvos nem csinálhat ilyet! — hallom a dühös ellen­vetést. Hát persze, hogy nem. Ma­gától értetődő, hogy nem, mert ugyebár ö az, aki leginkább értünk van. Amikor elhaladtam a Kis- pipa előtt, már hangicsált a zenekar, végefelé közeledett a délutáni csúcsforgalom a bol­tokban és mind több lakóház ablakában jelentek meg az Otthonok esti fényei. A város az éjszakára készülődött. E készülődés másfajta képe fo­gadott az említett osztályokon is. ütimarsalljaim, az ügyele­tes orvosok, akkor fejezték be jénai edényekben érkezett va­csorájuk elköltését, búcsúztak el feleségeiktől és a papa va­csoráját anyuval együtt hozó gyerekektől. Hát nézzük, kik a segítőim abban, hogy elmondjam, nem olyan csöndesek itt az éjsza­kák, mint azt kívülről a kór­rakétát, aminek segítségével a közfigyelmet olyasmire irá­nyítja, ami olyan számunkra, mint a levegő. Magyarul: magától ’ értetődő, egyben nél­külözhetetlen. Az intenzív belgyógyászat remek Siemens gépekkel be­rendezett kórtermében egy fér­fi- és egy nőbeteg életéért fo­lyik a versenyfutás. Szívesek. Most csak őket, kettejüket őr­zik a drága gépek, adatokat szolgáltatva megállás nélkül a betegek állapotáról. Évekkel ezelőtt írtam ezekről a gépek­ről, most találkoztam először velük szemtől-szembe. Talán nem veszi tőlem rossz néven dr. Kovács, ha osztozom a büszkeségében. Ez akkor „lep- leződött” le, amikor arra hív­ta fol a figyelmemet, hogy az országnak kevés vidéki kór­házában van ilyen modern betegmegőrző készülék, ami alkalmas a szív elektromos te­vékenységének folyamatos re­gisztrálására, sőt szívmegállás­kor elektromos impulzusokkal a szívműködés megindítására is. —• Valószínűleg rossz napot választott. Eddig még nem tör­tént, különösebb, pedig mi va­gyunk —• a belgyógyászat — a legforgalmasabb osztály. A mentők nvnden beteget ide hoznak először. Hét óra után néhány perc­cel mentő szirénázik végig a kórházon. Hol állt meg? N — Valószínű a tüdősök kap­tak úi vendéget, akiben eset­leg régi ismerőst látnak vi­szont '

Next

/
Thumbnails
Contents