Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
J ! Homoródi József : Nyelv és szórakoztatás Az illetlen, zabolátlan viselkedésű emberre mondjuk: megfeledkezik magáról. Berke- si András regényének (Akik nyáron 'is fáznak) első bekezdésében azonban azt olvashatjuk: „A gyakorlat végén magáról megfeledkezve tapsolt...” A szövegből nyilvánvaló, hogy az író azt akarta mondani: hőse önfeledten tapsolt, esetleg önkéntelenül tört ki belőle a tetszésnyilvánítás. Véletlen nyelvbotlás? Aligha. A regényben hemzsegnek az efféle lap- szusok. Oka ismert: a kifejezés vágya néha olyan erős, hogy elragadja az írót, s ezért nem jut ideje gondolkozni a kifejezés hogyanján és mikéntjén. Súlyos hiba, ha az író ,nem tud ennek ellenállni. A kifejezés pontossága, tisztasága, ereje, szépsége vallja kárát 'Berkesinéi és az úri. szórakoztató művek legtöbb szerzőjénél azonban nem az önfegyelem hiánya az oka a pon- - tátlanságoknak, a hibás szó- . használatnak. Ezek a szerzők ugyanis egyáltalán nem igyekszenek megfékezni közlési vágyukat, e’lenkezőleg, hagyják, hogy riiinél jobban eluralkodjék rajtuk, hiszen pepecselve, szavakon rágódva, kifejezéseken töprengve nem lehet folyamatosan mesélni, megtörik a -lendülét, elvész, összegaba- . lyodik á történet fonala. A mesélés hevében, sodró lendületében azonban nemcsak a kifejezés pontossága, tisztasága vész el, de arra sem jut idő, hogy a szerző érzékletesen,!'elevenen, színesen fesse meg hogeit, arcképüket, jelle- nftüket Idézett regényében Berkesi .színtelen, szürke,., közhelyek,- ként elkoptatott szavakkal mutatja be az olvasónak alakjait. A főiskolai birkózó világbajnok főhős erős, jól megtermett, jóképű fiú; a különös szépségű főhősnő különösségei: barna hajú, kékesszürke szemű, bár igaz, ez a szem kissé ferde metszésű; az ellenlábas filo- zonter sovány, szemüveges; a leányt, nevelő idős hölgy ötvenéves, ősz hajú, sovány és mindezzel együtt: asszonyka (!); végül a leány kezét elnyerő hadmérnök csinos, halk szavú fiatalember, akinek értelmet sugárzó tekintete van. Persze, ha minden a közlés és lénvegtelen a kifejezés — ahogyan a szórakoztatás szerzői vallják — akkor nem csupán az alakok, hanem a szituációk, az atmoszféra, vagy a környezet leírására sem jut idő és erő. Valóban, Berkesi ezeket is banális szókapcsolatokkal, üres frázisokkal írja le. Rögtön a regény elején a főhős a közönség lelkes tapsa közepette nyújt ét virágcsokrot a hősnőnek a zsúfolásig megtelt tornateremben; a leánykának legyezi a hiúságát az ünnepelt világbajnok közeledése, áld minden igyekezetével azon van, hogy elkápráztassa a vidéki kislányt, a közelsége megrészegíti a kalandra éhes birkózót: a vidéki úri- asszonv nappalija természetesen teli van horgolt csinkete- rítökkel és porcelán dísztárgyakkal, ahol uzsonnára kuglófot és habos kávét szolgálnak fel. Felesleges volna folytatni, Berkesi regénye végig olyan színvonalú, mint az első lapok, ahonnan ezeket az idézeteket vettük. Begyünk igazságosak: mindez nem csupán Berkesi és a magyar szórakoztató műve1' sajátja, hanem „a szó halála” címkével irodalmi világjelen- . ségként észlelte George Stsirier (Egyre táx^olabb a szótól).. A magyar szórakoztató művek szomorú „vívmánya” azonban. . hogy velük kapcsolatban már nem csak a szc, hanem az irodalom halálát kell megállapítanunk. Mert Berkesinéi és a többi szórakoztató szerzőnél nem csupán arról van szó, hogy a gondatlan, pontatlan, henye, szinte automatikus írásmódban az állott, pállott, poshadt nyelv lomha folyama hömpölyög, amely a legigény- t lenebb, legsilányabb, legrútabb köznapi beszéd üres, szürke, kopott, elhasznált frázisaiból építkezik, fölhasználva még hordalékát én szemetét is, hanem arról is, hogy a közlés minden mást elsöprő igénye kiszorítja a szórakoztató művekből, vagy legalábbis elsilá- nvítja az ábrázolást, a jellemzést, a lélekrajzot — megöli az irodalmat. Az eddig felsoroltakon kívül csak egy példát erre még Berkesi regényéből: a főhősnő választását kérői közül. Ez a választás, ez a döntő és tragikus következményű sorsfordülat. amely az egész mű alapja, teljesen motiválatlan, jóformán néhány mondatban értesülünk róla. Egy rövid találkozás dönt el mindent. Matild nyomban heves szívdobogást kap, amint megpillantja Istvánt, néhány mondatos beszélgetés után, amelyből értesül Zoltán letartóztatásáról, közli, hogy nem lesz Zoltán felesége, mert nem egymáshoz valók, úgy érzi, elrontanák az életüket, ha összeházasodnának. Néhány sorral alább Linda néni közli Zoltánnal, hogy Matild és István egymásra talált, megszerették ■egymást, és ehhez elég volt három nap. Ismét néhány sor múlva István közli Zoltánnal, hogy felségül yes.zi Matild ot. „Ez gyorsan ment” — mondta Zoltán. „Van ilyen” — mondta István. Motiválás, részletezés, elemzés nincs, lélektani, vagy akár fiziológiai indoko’ását sem kapjuk ennek a választásnak, egyszerűen el kell hinnünk az írónak, mert ő mondja, hogy — van ilven. Mindez csupán abban különbözik Courts- Mahlertől, hogv nincs leírva a banális mondat: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Már fejlődtünk. Három nap műve volt. Ilyen az élet, vagy inkább: ilyen a sors, sugallja az író. Ám a személyes indítékok, a körülmények elemzése, kényszerítő erejének meggyőző ábrázolása nélkül elvész a közlés hitele, a puszta kijelentéssel az író képtelen meggyőzni arról, hogy valóban van ilyen, hö^v ilyen az élet, ilyen a sors, mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt és nem másként. A történet alapvető fordulata azonban így közvetítve csupán az írói önkény árulón pőre megnyilvánulása s kiáltóvá teszi a furcsa paradoxont: a tudatosan csak a közlésre való törekvés képtelen az érdemleges, a meggyőző, az elgondolkoztató, még kevésbé a katartikus közvetítésre, kommunikációra. Mindez ismételten visszahat magára a közlésre, a meseszövésre, a történet elmondásának módjára: mivel nem kívánatos, hogy az olvasó elgondolkozzék a közölteken, latolgassa az elmondottak valószínűségét, hiszen akkor kiderülhet az üresség, indokolatlanság, ezért az író kénytelen állandóan új, maglepő fordulatokkal megtűzdelni a mesét, halmozni az extrém, kiélezett helyzeteket, tömegével produkálni a meghökkentő sorsfordulatokat. hogy fogva tartsa, lekösse az olvasó figyelmét, ám éppen ez okból végképp semmi ideje sem marad a motiválásra, az indokolásra, egyáltalán a történet becsületes kidolgozására. Igv azonban a mű, de még egyetlen részlete sem képes semmiféle jelentés hordozására, a történet egy jottányival sem mutathat túl önmagán és előáll a második paradoxon: a hajszolt, s ezért lapos, silány kommunikálás voltaképpen öncélúság, l’art pour l’art. A szó és az irodalom hoir árolása azonban súlyos következményekkel jár. Nem vállaikozhatom a részletezésükre, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szórakoztató iparosok szövegei nagy tömegek számára közérthetőek és népszerűek körükben, míg a magát pontosan, szépen, művészi igénynyel kifejező írót egyre kevesebben értik és nagyon sokan elutasítják. Ez pedig nyilván abból ered, hogy a szórakoztató művek és a tömegkommunikációs eszközök, a sajtó, a rádió és tévé nyelvhasználata gyakran a tönkresilányított, ellaposított, szürke és jellegtelen beszéddel élve ezt az idiómát emeli köznyelvvé, így az emberek nagy része ezt a pongyola, sivár, kifejezéstelen, szürke nyelvet fogadja el áz érintkezés alapvető eszközéül. Ez nem csupán azzal a veszéllyel jár, hogy lassan elvész a magyar nyelv minden íze, színe, zamata, csínja, ér- zékletessége, kifejező ereje és szépsége, hanem azzal is fenyeget, hogy elvész az észjárás világossága, józansága, logikája is — a híres „paraszti ész” — sőt a zavaros, silány nyelv nemcsak a gondolatokat teszi zavarossá, kifejezésüket nehezíti meg, de elszöktat magától a gondolkozástól is. Ezért nagyon megnyugtató, hogy az oktatásról szóló párt- határozat a gondolkodóképesség fokozását állítja a középpontba. Addig is volnának sürgős teendőink. Könyvkiadóink nem lehetnek továbbra is olyan igénytelenek a szórakoztató művek megítélésében, mint eddig, nem áraszthatják el gyatra művekkel a könyvpiacot (Berkesi idézett regénye 182 100 példányban jelent meg!). A franciák a nem jelentékeny, nem művészi értékű művekre is találtak egy értékelési kategóriát: követelmény, hogy az ilyen mű is legyen bien faite, jól megcsinált. Ne jelenhessék meg nálunk se könyv, amely nincs jól megcsinálva: ép nyelven, mesterségbeli mívességgel. Jókai hazájában pirulni kellene, hogy még erről az igényről is lemondtunk eddig. A nyelvművelés, ha kevés látható eredménnyel is, de dicséretes módon folyik és egyre terjed, s élénkül, frissül, tisztul kritikai életünk, hála a kritikáról legutóbb nyilvánosságra hozott állásfoglalásnak. Kétségtelen azonban, hogy a kritikára vár a legtöbb és a legnehezebb feladat, a nyelv, az irodalom és a szórakoztatás ügyében kívánatos fordulat élharcosának a kritikának kell lennie. Reméljük, méltóképpen fogja betölteni ezt a szerepét. Staub Ferenc: Dózsa LOVÁSZ PÁL: QYURIKA Eáraszt az út. < Elém szalad', arcán, szemén kacaj cikázik, vállán szárnyas sugár lebeg. „Játsszunk, gyere!" kiált, megállók, elejtek súlyt, lerázok árnyat; öröm buzog göröngyből, ágból, szikkadt testem szökellve indul, csodák szállnak, mesék susognak; ég földre fordul, föld az égre, haj, pilla csillagportól csillan, s hintázunk ketten föl-le, föl-le GALAMDOSI LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLYNAK Fölszáll a hab. A kő merül. Hasad a nád, ha hegedül. Megdől. Lehull. Az ősz repül. Fölszáll a hab. A kő merül. Siklik a láng. Az árny halott. A homály búvik. Szaggatott. Jönnek a lándzsás angyalok. Siklik a láng. Az árny halott. A torony tűzzel megtelik. Jajongnalc benne reggelig. Haragját üstté perzselik. A torony tűzzel megtelik. Kering a tőr. Ki jut haza? Pengéket ránt az éjszaka. Kondul a féltés ajtaja. Kering a tőr. Ki jut haza? A lámpaoltó föl-le jár. Mellében hajnal muzsikál. Billeg a lomha köd-madár. A lámpaoltó föl-le jár. A múlt éjjel álmomban magamhoz hivatta! a főnökömet. A félelmetes Dobcsányi remegve állt meg előttem. — Hivatni tetszett? — rebegte, és zavarában rágcsálni kezdte pettyes nyakkendőjét. 1— Az utóbbi időben nem vagyok magával megelégedve, Dobcsányi. Pedig maholnap már ötödik éve, hogy a beosztottja vagyok. — Igenis — felelte tisztelettudóan. — ön lelkiismeretes, ÁLON komoly vezető, aki nem tűri a fegyelmezetlenséget. Az előléptetéseknél mindig a jó munkát és a dolgozó emberi magatartását veszi figyelembe. — Én mór csak ilyen vagyok — mondta restelkedve. — Még megbocsásson, de ilyen alapon én soha nem fogok előbbre jutni önnél. Tehát ezt a magatartását a leghatározottabban elítélem. — Mit csináljak? Emberek vagyunk. Velem is előfordulhat, hogy tévedek — vallotta be pirulva. — De ennek mától fogva vége! Lazítani fog, megértette, lazítani. Felületes lesz. Döntéseiben elhamarkodott, érvényesülni hagy ja a kevésbé rátermetteket is, a tehetségteleneket. Utóvégre mi is vagyunk egy páran. — mondtam Dobcsányinak szigorúan. — Ahogy óhajtja — felelte hétrét görnyedve. — És még valami... Ha a jövőben a legkisebb szabályossíaot észlelem, akkor else'ln kikérheti ' a munkakönyvét. Megértette? Úgy megijedt, hogy felébredtem. Galambos Szilveszter I
