Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

I

1

i

Csányi László;

ŐSZI UTAZÁS

HÓDOLAT

Drezda neve . egybeforrt a német uarotsKal, Roppeimann, Permoser. baenr muvcszetenez Suoermann vaiooan ezüst csengésű neve társul. Az arany a királyé: Eros Ágost ma is ott rúg tat arany lován talpig aranyoan, a Neustadt térén, szemoen az északról érkezővel, s mögötte a város, melyet annyira szeretett és any- nyira kizsákmányolt. A barokk mesterek neve ezért nem is őt idézi, hanem a kifosztott szász parasztokat, akik nemcsak a lengyel háború terheit izzadták ki, hanem a Sixtusi Madonna húszezer dukátját is, mivel ennyit kért és kapott 1754-ben Bianconi apát, hogy ma itt ■ csodálhassuk a parasztok verejtékéhez igazán nem illő reneszánsz derűt.

A barokk Drezda, anogy ma már csak Canaletto városképein láthatjuk, valójában a jogfosztott nép varasa volt, bár a misera plebs soha nem látta Rafael képét, ahogy a többit sem.

Ülök, — ki tudja már hányadszor? — a Semper galéria termében, a szívémnek ismerős képek között. Nemcsak Rafael van itt, Lorenzo Costa Madonnáját például jobban szeretem. Vagy a csodálatos Mantegna képét, a két szigorú öreg között az anya és fiú szeretet diktálta, lágyan megformált szépségét.

Mindegyikért külön-külön hálás vagyok az ismeretlen parasztnak, akinek munkája lehetővé tette, hogy egy nagyravágyó fejedelem gyűjteményébe kerüljön, s aztán —1 jóval később — valóban közkinccsé váljék.

ÖREGASSZONYOK-.

Az öregasszonyok éppen úgy jellemzik Drezdát, mint a háborús romok: a világtörténelem legnagyobb pusztításából ez maradt meg. A férfiakat lemészárolta a háború, s a hűséges Pénelopék, akik éveken át kötötték az érmelegítőt és a fuszeklit, egyszer csak letelték a kötőtűt; vége.

Már a hűségnek se volt értelme; a férfiak, akik erejük teljében, hódítóként vonultak hadba, vert seregként se tértek vissza, s a várost is el- nyelte a háború őrülete.

Azon az éjszakán... — minden öregasszony így kezdi. — mi is volt azon az éjszakán?

— Az Altmarton halomban álltak a hullák, — s legyint — nem is jól mondom, inkább csak emberi testrészek voltak, egész hegy.

Az Am Zwingerben ülünk, alkalmi ismerősök, a véletlen asztaltársaság konfratornitásá- ban.

Az öregasszonyok valóban öregek, nemcsak éveik terhét hordják, hanem annak az éjszakának és még hány éjszakának, az emlékét is.

Az öregasszonyok gyászolnak és emlékeznek, s közben a fiatalok fölépítik az új Drezdát. Milyen volt a régi? Egy hajdan volt költő, bizonyos Dániel Wintzenberger, 15í)t-ben „dicsérendő, s messze földön híres választófejedelrhi városnak” nevezte Drezdát, s a jámbor poéta évszázadokon át nyugodtan visszatérhetett voir na: nem téved el, csak legföljebb csodálkozik az egyre gazdagodó városban. Ma viszont az első lépésnél megtorpanna.

À Prater Strassét tízemeletes szállodák szegélvezik, s közből furfangos szökőkutak ontják vizüket. _ ._ . ,

A róni Drezdával kapcsolatban Firenzét szokták emlegetni. az űi nem egy várost idéz, hanem eev kort, a mi korunkat. A tervezők — mind irigylésre méltóan fiatalok — csak annvít hagynak meg a múltból, ^mennyit a kegyelet parancsol,

amennyit a háború kegyetlensége engedett. Igazuk van. feledni akarják a múltak

...ÉS A FIATALOK

Sok az öregasszony? Sok a fiatal! És sok a gyerekkocsi; Illyés Gyula is ezt jegyezte föl Drezdáról. Húsz év múlva? Még több toronyház lesz és még több szökőkút, s a Prager Strasse ma még csenevész fái is megnőnek addigra. S a történelemkönyvekből mindenki megtanulja, hogy mi történt 1945. február 14-re virradó éjszaka. A kíváncsiak és a jó tanulók majd megnézik Canaletto városképeit, melyek szinte topográfiai hűséggel mutatják be a hajdan volt és mindörökre elsüllyedt várost, s élnek, elődeiknél sokkal boldogabban, az újban.

SOROK LIPCSE

EMLÉKKÖNYVÉBE

Amióta utoljára jártam itt, lebontották a Pauliner Kirchét. Nem a háború vitte el, hanem a varosrendezési szándék : volt, nincs.

Mutatom útitársnőmnek: itt volt. S majd elmesélem az unokáimnak, hogy én még láttam, keressék mgg a helyét. S ha valamelyik erre téved egyszer, elmélázva áll meg az új városrészben, ahol valamikor a templom állt, s azt mondja magában: lám, itt volt a Pauliner Kirche. Öregapám még járt benne.

ő már nem a templomra fog emlékezni, hanem rám, aki még látta. A maradandóság- nak ez is egy formája. Ne becsüljük le.

LOVAK A TEMPLOMBAN

Az öregasszonyok mindig a háborúra emlékeznek. Ez a fürge anyóka, Arnstadtban, miközben lelkesen magyarázza a Liebfrauen Kirche valóban egyedülálló kincseit, azt is elmondja, hogy a háborús években lóistállónak használták a templomot. Csodálkozom, a második világháború megkímélte a várost. Ó, nem is most történt, még a nnoóleoni háborúk idején, mondja az anyóka azzal a természetességgel, mint akinek az a másfél száz esztendő igazán nem számít.

BACH NEVÉRE

A történelem pazarlóan bánik a nevekkel, lám, a Neideck név is fönnmaradt, Arnstadt történetében mindenkéno. Hajdanában kastély kapcsolódott a névhez, ami 1779-ben beomlott, ám büszke tornya megmaradt, s a város egyik jelképe lett.

Egy évszám kívánkozik ide: 1620-ban itt volt Hausmann, azaz toronyzenész bizonyos Caspar Bach,, akinek gyarló zenetudománya nem is sejtette, hogy törzséből egy Johann Sebastian támad majd.

A nagyság az időben visszafelé is megteremti vonzáskörét; szegény Caspar Hausmann, az Arnstadtban eltemetett huszonnégy Bach egyike, a halhatatlanság fényében fújja, egyre fújja kürtjét a Neideek- turm erkélyén.

MON PLAISIR

À hercegnő, bizonyos Augusta Dorothea, unatkozott arh- stadti kastélyában,' végigunaf- kozva a XVIII. század első felét. Unalmában játszott, bár fennmaradt képmásai nem játékos természetet . sejtetnek Lavater mester férfiasnak találta volna, erős érzéki vonzalmakkal. Az arnstadti udvar szegény volt, a hercegnő pedig magánvos, valamivel kárnótolnia kellett magát. A gondolat elég hóbortos: a hercegné bábukat készített és készíttetett, gondolom, a cselédség apraja-nagyja oáoukat faragott, öltözteted, évüzedeKen át. míg vegre eiKészüit a környező világ mása, koldus, apaca, kézműves, herceg, paraszt, tudós, pap kezdte meg második életét a hercegnő babaházában.

Nem lehet tudni, hogy a hercegnő miért éppen ebben a megkettőzött világban lelte kedvét, hisz a bábuk modelljei is ott voltak neki. Vagy csak a hercegi illem tiltotta, . hogy szóba álljon a dégoûtant paraszttal, akinek mégbabásí- tott mása viszont játéknak mégiscsak megtette.

A hercegnői hóbort csodára volt képes: az őrület határán lebegő babaszenvedély valóban páratlan művelődéstörténeti gyűjteménnyé vált. Ezek a másfél araszos (a hercegek cs hercegnők mindig nagyobbak) \ babák a XVIII. század első felének életét élik, szorgalmasan tesznek-vesznek babaházaikban, mintha megállt volna az idő, s azóta nem történt volna egy és más a világban.

Azt mondják, a Mon plaisir egyedülálló érték., Bizonyára az. De valami más is. Mert amikor bekukkantunk a baba- házak intim életébe, nem a félévszázados munka előtt tisztelgünk. hisz ennyi időt és <• erőt másra, hasznosabbra is lehetett volna fordítani, hanem az eevszerű embereknek kiáltunk á,t több mint kétszáz év falán, akiknek munkájából mé? arra is űrfott hogy mes- kettŐTzók pay boldogtalan hercegnő életét.

WIELAND,

VAGY A CINIZMUS

Meghatódni mindig lenne ok, de gyakran mégsem tudunk meghatódni. Itt van például a régi hattyúhoz címzett vendégfogadó Erfurtban, melynek falán emléktábla hirdeti, hogy 1769-től 1772-ig itt lakott Wie- Jand. Most kellene meghatódni: a . genius loci örömét hirdeti a ház. Mert Wieland valóban géniusz, nélküle, aki megújította a német nyelvet, Goethe se Goethe, s elképzelni is nehéz, hogy mennyi minden nem következik be nélküle. De hatása régen fölszívódott, s immár nem ő hat. hanem az, amivé tette a nyelvet és irodalmat.

Hálátlanok vagyunk? Bizonyára, mert nem olvassuk Wie- landot, pedigj nem is olvashatatlan, csak nem érdemes ol- | vasni. Igaz, Wieland nélkül nincs Goethe, legalábbis ez a Goethe, de miután van Goethe, 1 ' épp elég ok arra, hogy hálátlanok lehessünk Wielanddal szemben. De vajon nem Wie- landnak vagyunk hálásak, amikor Goethét olvassuk?

De ez kevés ahhoz, hogy itt, az erfurti ház előtt, megható- dást érezzünk. pedig itt lakott, semmi kétség, az erfurti egyetem filozófiaprofesszora- | ként, míg csak Weimarba nem szólította egy igazán közepes képességű hercegnő, aki maga sem tudta, hogy bekerül a világirodalomba. Weimar és, a világirodalom: ez is Wiela'nd- dal kezdődött.

ILMENAU

Ilmenau egÿ vers, semmi több. Esik az éso, a város és a ‘táj nem a verset idézi, mégis erre gondolunk, mert a vers, mint remekmű, önmagában is él, már régen saját pályáján kering, s egyformán remekmű Révfülöpön vagy Csib- ■ rákon:

Anmutig Tal! du immergrüner Hain!

Mein Herz begnügt euch wieder auf das beste... Goethe gyakran időzött Ilmenauban, itt próbálta ki államférfiúi képességeit — sikertelenül — sa közeli Kickelhahnon írta a világirodalom

egyiK legszebb verset, amit főt is rótt az erdei ház faiara: Uber alien Gipfeln ist Kuh,..

Az immergrüner Hain esőben ázik, az egykori Amtshaus, ahol Goethe lasott, s természetesen múzeum lett belőle, zárva, elégedjünk meg hát az Oroszlán szállóval, melynek falán emléktábia hirdeti, hogy Goethe itt ünnepelte 1831. augusztus 28-án utolsó születésnapját.

Az idő tréfát űz velünk, csak számunkra, visszatekintve, az utolsót, a meghívottak igazán nem gondoltak erre, az ünnepeltről nem is beszélve, aki egyenesen trágárságnak tekintette, ha valaki a halálról beszélt jelenlétében.

De a daliás aggastyán, aki nem sokkal előbb még nősülé- si ' tervekké! foglalkozott, már búcsúzott. Fölvitette magát a Kickelhahnra, a vadászház falán megkereste keze fél évszázad előtti vonásait, s köny- nvezve olvasta az Über allen Gipfeln sorait.

Állunk az Oroszlán szálló előtt, s ömlik az eső, mintha azóta, is a búcsúzó Goethét siratná.

ERFORDIA TURRITA

Erfurt történetét olvasom, s a tudós könyvből azt is megtudom, hogy a középkorban Erfordia turrita, vagyis tornyokban gazdag Erfurt névvel illették: tornyairól egyébként ma is meggyőződhetünk. Milyen is volt a régi Erfurt, vagyis Erfordia? Tulaidonkéo- pen olyan, n^int bármelyik európai város: papok, polgárok, nincstelenek harcoltak egvmás ellen, s miközben az urak eavmóst is elárulták, miben bízha+ott a nincstelen?

A XVI. század elején minden megmozdul, elérkezik az „eszeveszett év”, das .tolle Jahr, talán ez a fordulópont, igaz, hogy ekkor Európában is megfordul valami. Egyre többször fordul elő bizonyos Heinrich Kellner neve. története a régi Erfurt botránykrónikájának legmozgalmasabb része. Kellner, mint a város vezetője '(Obervierherr) bizonyos pénzekért felelősségre vonatván, már XIV. Lajos előtt megpróbálta a hatásos formulát, mert midőn ellenfelei a közösségre hivatkoztak, a zsar- nokíelölt dühösen fölugrott, s magára mutatva kiáltotta: „Diest ist die Gemeinde!” — Ez itt a közösség.

Hei ’.rich Kellner elbukott, lőtO. június 28-án fölakasztották a városház előtti téren, s

•j n"»r p-rv Vinlrrj 7Sümr'VVa] 1"'Erdős János képe szekszárdi kiállításáról.

vesebbről tud a történelem.'

Szazad múlt századra: ennyi történt. Közoen Erfordia turrita tornyai megfogyatkoztak, a második világháború is ledöntött néhányat.

JÁTÉK

A meiningeni vonaton egy atya játszik gyermekével. A fiúcska legföljebb négyéves, s akkora műanyag puska lóg a nyakában, mint ő maga. A puskát játékos atyjára fordítja, újra meg újra, lő, bum. bum, mondja vidáman, hogy teljes legyen az illúzió. A jóságos atya horkánt egyet, aztán elnyúlik a lócán, a fiú pedig elégedetten leengedi a puskát.

Szerepcsere. Most a jóságos atyg lő, gondosan céloz előbb, aztán azt mondja, bum, bum, a fiúcska pedig elnyúlik a vasúti kocsi lócáián. Úgy tűnik azonban, a jóságos atya hisz á hpltak föltámadásában, ezért a puskát a fiúcska fejéhez szorítja, bum, bum. aztán még egyszer, bum, bum, hogy biztos legven a dolgában.

A fiúcska élettelenül fekszik a lócán. Fejét >is szétlőtték, most már valóban halott. Maustot.

WEIMAR

Weimarba is bekukkantunk, aztán — túl sok .emlék fűz ehhez a városhoz — maradunk.

De ez már személves ügyünk, bár valószínűleg Weimar mindenkinek személyes ügve.

Sok minden változott, szépült. hogy utoljára itt jártunk. Teljes pompájában ékeskedik a Markt, 1 a színház előtti téren sem kell, pallókon ugrálnunk, hogy eljussunk a ma Schiller Sirassanak nevezett hajdani Esplpriádra.

Mi történt még? Talán sem- _ mi. A park fáin nem látszik meg .az idő, Cranach háza pedig íalárí szebb, mint új korában.

Ülünk hát a Frauenplan lugasában, szemben Goethe házával, mintha arra várnánk, hogy az öregúr kidugia feiét az egyik emeleti ablakból. Aztán betérünk az Am Oobethe- brunnen nevű csapszékbe, hivatalos nevén altweimarische Bierstube: itt is minden a régi, pontsabban altweima- risph. A néni is. aki most is ply fáradhatatlan, mint amikor megismerjük, s a bécsi is énn oly sokat beszél, mint hm. danán, emcébként köszöni, iöl vap. A BrqtHopse is a régi, tessék csak hozni még egy adagot.

Semmi nem' változott, senki.

A r? - - r> ovr*