Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-05 / 209. szám
Móricz Zsigmondi Móricz Zsigmond halálának évfordulóin — 1942. szeptember 4-e óta, általában az .,ö(ós” vagy a „tizes” esztendőkben — g) ukrán úgy idéződik fel az alakja, mintha még élne. Szokásairól, mozdulatairól, életének keretéről a kortársak még az élmény hatása alatt emlékeznek meg; tanúiként annak, hogy személye is feledhetetlen volt, emberként is tiszteletet ébresztő, maradandó benyomást gyakorolt mindazokra, akik találkoztak vele. De a személyes emlékei: lassan elfakulnak, alakját a tisztelgő kortársi vallomások őrzik meg. Az életműve az, ami örök. A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb öröksége a móriczi mű, a kor magyar valóságának ez a kiterjedésében és mélységében egyaránt roppant arányú ábrázolása. Kevés írónk van, akinek az élete — életműve — ennyire oszthatatlan. Móricz Zsigmond- ra gondolva nem valamelyik regénye, riportja, novellája jut az eszünkbe, hanem az a valóságfeltáró szerep, amelyet vállalt, s amelyet elvégzett Mert bár halálának napjáig újabb és újabb műveken gondolkodott, alakokat formált, terveket érlelt, amit hátrahagyott, az kerek és egész, tökéletes és befejezett. írásainak hatalmas serege a század eleninestelen parasztok, ravasz gazdák, emberi létért, szép szerelmekért küzdő fiatalok, örökségért, jussért ölre menő testvérek... Hús-vér e lakok végtelen sora vonul el a szeműnk előtt, bármelyik művére gondolunk, — s ebben a hatalmas felvonulásban Magyar- ország harminc-negyven esztendeje van, egy igazmondó nagy író által feltartott őszinte tükörben. Nincs magyar író, akinek a felszabadulás óta annyiszor, annyi kiadásban jelent volna meg könyve, mint Móricz Zsigmondnak, kivéve talán a régebbi klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot. önmagára, önmaga közvetlen, még megélt múltjára volt kíváncsi az olvasók milliója, mikor Móriczot olvasta, vagy novelláinak, regényeinek színpadi és filmre vitt átültetéseit nézte. A felszabadulást követő két évtizedben a magyar olvasók egyik legnagyobb élménye volt a móriczi életművel való megismerkedés. Hatott az olvasókra: megismertette őket a közelmúlt magyar világával. Hatott az írókra: ösztönözte őket a valóság mélyebb feltárására, megmutatására. Hatott egész közéletünkre: az ember panaszainak észrevételére, bajainak orvoslására, létének jobbítására tanított. S hatott történelmi tudatunkra is: ami értéket a múltban meglátott, s felszínre hozott — gondoljunk az Erdély című nagy művére — ma is fontos, izgalmas, tanulságos. Voltak korszakok, amikor őt tekintették az egyetlen példa- adó modellnek, utánozandó mintának. Maga a móriczi életmű mondott ellent ennek az erőszakos szorgalmazásnak: az utánozhatatlan és megismételhetetlen. Ami példaadó benne minden nemzedék számúra: a szenvedély, amellyel kora valóságát megmutatta, az indulat, amellyel az elnyomottalt oldalán állt, a részvét az elesettek iránt, gyűlölet az élősködőkkel, a másokon tiprók- kal szemben. Ez a hatalmas életmű az egyik legszebb ajándék, amelyet a magyar irodalom az évszázadok során kapott. Móricz 7sigmond halálának harmincadik évfordulója újabb alkalom, hogy olvasói nevében tisztelegjünk a nagy író emléke, s halhatatlan műveinek sora előtt. T .L Móricz Zsigmond síremléke a Kerepesi temetőben. ji, s húszas-harmincas évekbeli magyar társadalom enciklopédiája; csak éppen nem enciklopédikus leírásokban, hanem izzó drámákban, élő jellemekben, kimunkált alakokban, — egyszóval mozgásban, színben, élményben, forrósáéban, legtöbbször éppen a tragédia, a válság létrejöttének pillanatában. , Mert elsősorban ez ragadta meg, ez izgatta és érdekelte: mi történik az emberben és világban. „Én sem ilyen, sem olyan író nem vagyok, — írta egy helyen —, hanem csak igazmondó. Amit én mondok, az nem vitaanyag. Az egyszerűen annak közlése, ami bennem van, s amit a világijói Iái ok. S nem tananyag, Nem is kívánom, hogy kövessék”. Művész volt, nagy művész, s amit meglátott, magéban feldolgozott és kifejezett, az a kor tökéletes képévé vált, a magyar realista próza halhatatlan értékévé. Móricz Zsigmond életműve nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a századfordulótól a felszabadulásig eltelt időről; kevésbé ismernénk e válságokkal terhelt korszakot, közvetlen elődeinket — tehát önmagunkat is —, akik a pusztító nemzeti drámákat és a ritka napsütések kivételes óráit átélték. Elhulló úri léhák, nagyoirtokoK szorításában vergődő zsellérek, kisvárosi porban fulladozó értelmiségiek, kitaszítottak, árvák, lélegzet után kapkodó nyomorultak verejtékéből kincseket sajtoló kizsákmányolok, HIRDESSEN A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁGBAN! Népújság IS 72. szeptember 5. Fülöp János: FÜLEMÜLE 20. A parancsnokságra bejött egy civil, egy mérnök. Parázs elvtárs valahol a gátaknál voit, azt mondtam az illetőnek a kellő hangon: — Nem tudhatjuk, kérem, mikor jön vissza. — A mérnök ránézett az órájára, de a félszeme valahogy engem fürkészett, mintegy mellékesen odavetette: — Ha semmi nem jön közbe, semmi változás... akkor délután tizenhat-harminc és tizenhét óra között... a Duna elönti a szigetet. — Milyen szigetet? — A „Margittá!”. Mohácsszigetet, — Az egészet? — kérdeztem hülyén. — Fülig. A feje búbjáig. — A dombokat is? — Ekkor már izgatott voltam — A part menti hordajék- sáv ugyanolyan magas, mint a belső domborzat — feleli 5 tudálékosan. A telefon után kaptam, tekertem a fogantyút, majd leszakadt. — És az ottani emberek? Másra felelt: — Nem jönnek ki. Nyakas fajta. Ismerem őket. Azért jöttem ide, ki kellene hajtani őket Vannak akik elbújnak inkább... — Halló! —■ ordítottam a telefonba. Hogy az öreg Bi- bok nem mozdult hazulról, mérget mertem volna venni rá. S akkor Margit is ott van. Végigkajtattam a távírókat, tán az ötödik motyogott valamit, hogy látta az öreget az orosz tisztekkel elmenni. Lecsaptam a kagylót, kaptam a köpenyemet. — Ha csörög, vegye fel nyugodtan — mondtam a mérnöknek, „parancsára” felelte gúnyosan. Azt kellett volna neki mondani, hogy mihelyt vége az árvíznek, ki- nyaihatja a seggemet, de nem akartam időt vesztegetni vitával, azóta rohanok. Még egy sarok. Csattog a bakancs a kövezeten. Ht magam elé nézek, még bírom. Itt a part. Szél veri a fákat, a felhőket, a vizet. A ruszki teherautók hosszú sorban állnak a kőkoilát mellett. A tisztek sapkáin mindenféle színű szalag. Magyarok is lesznek közöttük. Hej, ha szerencsém volna ... Az van: meglátom a mi parancsnoki járgányunkat. A pilóta persze most is benne ül, hanem az öreg — sehol Muszáj megkérdezni tőle: — Hol van Parázs elvtárs? Dühítő lassúsággal csavarja le az ahlakot: — Parancsolsz? — Hol van a parancsnok elvtárs? Latolgatja, mit válaszoljon. Ha valami „bőrében”-szerű marhaságot mond, szétverem a pofáját — Miiből gondolod, hogy minden egyes alkatommal közli velem a tartózkodási helyét? — A nénédnek abból a vasporos ... Mire felbőszülne, már a tisztek csoportjánál kutakodom. Meglátom Tönkölyt, oro- sziul povedát No lám, ezt nem ás hittem volna róla. Odaadtok, várok, krákogok, végre észrevesz : 1 — Mi az, Füle? — Jelentem, Parázs elvtársnak hoztam sürgős... — Átment a szigetre — s fordulna vissza, de nem hagyom. — Jelentem, a szigetet elönti a víz! — Tudjuk. Ne üvöltsön. Leléphet! Razrisitye, tavariscsi... Térképet teregetnek, mutogatnak. Most rrv't csináljak? A rév felől duda bőg. Katonai kimp, kocsikat szállít, Felötlik bennem egy gondolat. Merész, bulls ötlet. — A telefonhoz várják az alhadnagy elvtársat — mondom a lélegzetvételnyi szünetben. — Micsoda? — fordul hozzám. Vörös n feje. Mindig ingerlékeny vóR. — Egy mérnök várja ebben az ügyben az alhadnagy elvtársat a parancsnokságon. Vele kellene beszélni. — Milyen ügyben, a sofőrök ügyében? — kérdi. —• Igenis — felelem azonnal. Emiatt vörös a feje neki. — Tessék betelefonálni, ott ül az illető a készüléknél. De ha kell, idehozhatja a kocsi is... ha nincs rá szükség. — Az lesz a legjobb — mondja, s már nem is törődik velem. Tehát nem kell a kocsi. Ezt akartam tudni. Megyek a pilótához. Nagyon csúnyán néz föl rám, nem csodálom. Beülök hozzá. *— öreg — mondom — affektálsz még a láncomra? Meg akarja játszani magát. — Miféle láncra? — A proletárok csak a láncaikat veszíthetik el — mondom, s az orra előtt meg- hi mázta tóm a nyakörvemet. — Nem értelek — közli finoman, de a szeme már az aranyon. Akkor fejre állítalak, s az orrod Ilkán fél liter olajat az agyadba töltök, hátha jobban forognak majd a kerekek. Nem te akartad megvenni? — Mi ütött beléd? Pont most... — Pont most. — Előreha- jo.]ok. — Átmegyünk a szigetre, elugrunk valakiért, utána tiéd a smukk. — Szó sem Tehet róla. — öreg — mondom —, a menyasszonyomról van szó. Nem hülyülök. Terád pedig nincs szükség, most húztam ki Tönkölyből. Egy óra alatt megfordulunk, utána tiéd a lánc. Nem hagyom gondolkozni, lekanyarítom, odacsapom eléje. Kapzsiság van a szemében. — néz rám. — Azt mondtad, — A balhé egyedül a tiéd parancsod van rá. Félrevezettél. — Ahogy mondod, pilóta, csak gyerünk már! Odafelé alig vannak p kompon. A műszakiak zubbonyra vetkőzve gőzölögnek a szél- mentes sarokban. Túloldalt, a parton, már nagy a tumult- tus. Állat, ember, gép, mindenféle összekeveredve. Ahogy közeledünk, úgy nő bennem a feszültség, jár a szemem, hegyezem a fülem: ha valami ellenőrzés van, nem biztos, hogy megússzuk. Az se jó, ha kiszivárog a hír, kitör a pánik, a pilóta biztos visszafordul. Vagy belebotlunk Parázs elvtársba, az is torpedó a vízvonal alá. S már fél három. A komp a parthoz vágódik, a pilóta káromkodva húzza be a kéziféket, jc nagyot vágódtunk az elejéhez. Hej, ha valami balhé áll a motorba! de nem, kizötyö- günk. Hiába van hideg, itt sarat kell gyúrni. — Nem megyek sehova — mondja a pilóta. . — Hülyeség, itt állandóan járnak a kocsik, kirántanak — felelem könnyedén. El is hiszi.-*-■ Merre? — Balra. Se térképem, se semmi. De mi a sziget felső végénél keltünk át a jégen, most az alsó végénél vagyunk, csak arra lehet. Beljebb meg maid megkérdezünk valakit. Az első kanyartól kezdve minden métert izgalommal, káromkodással, melóval, néma fogadalmakkal kell megváltanom. Nem személykocsinak találták ki ezt a csapást, amin haladni kell. A pilóta egyfolytában nyöszörög, nem iga- zánból, csak azért, hogy megszolgálja az aranyláncot — később már a kocsit félti. Vagy dobál az út — s még ez a jó, mert van tartosa az útnak —, vagy belefolyik a földekbe, vagy teli van jeges kátyúkkal, amelyek beszakadnak alattunk. Minduntalan ki kell szállnom megtolni, ealy- lyakat dobni a kerék alá, s minduntalan lepucoltatja a sarat a csizmámról. Rohan az idő. folyton az órámat nézem. Arra nem is merek gondolni, mi történik, ha lerohadunk. Legkevesebb, hogy hadbíróság elé visznek, de azt is megérhetjük, hogy itt jön ránk a víz, Mert mondanom se kell, sehol egv lélek. Kínomban már röhögök a pilóta nyavalygásán. Amitől begerjed, s vissza akar fordulni, szerencsére nem tud. Keskeny iaz út, vagy szántók, vagy árok. Ügy saccolom, jól benn vagyunk már, amikor elénk kerül egy tanya, s a pilóta megmakacsolja magát, be akar kanyarodni, elkapom a kormányt. — Néni ez volt megbeszélve — mondom hidegen. Meg kell, hogy álljon, el van torzulva a Pofája. — Nem érdeke]. Nem megyek +ovább. készre csinálom a motort. Lekapom az órámat,' a kezébe nyomom. — Innen két- három kilométer, a franc abba a csatomaszagú pofádba! Meginog. (Folytatjuk.)
