Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-01 / 206. szám

Várkonys Nándor: A MANDALA-JELKÊP Értékes Petőfi-dokumentumok Mennyei birodalmak, városok, épületek 17. Az óriási ovális tér, magasra nyúló falaival, maga a Min- denség, melyben az élet örök. körforgása kering, mint már a sumérek tanították. Tengelye a középen húzódó fal, a spina, s ahogy az égi hierarchiát az elvont tökéletesség hármas rendje tagolja (Dionüsziosz Areiopagita rendszerezése sze­rint), itt a Kozmosz négyes be­osztása, a négyes szám és osz- tata dominál. A spina két vé­gében határkőként a két obe- liszk áll, a Nap képei, négyes oldalukkal a világtájakat jelez­ve; tetejük nem gúla alakú aranyozott csúcsban végződik (mint Egyiptomban), hanem napkorongot tart, vagy ércből formált lángokat. A Földet Kübelé, a Magna Mater szob­ra ábrázolja, kettejük egyesü­léséből származik minden élet, szántásra, vetésre, aratásra (nemzésre, foganásra, szülésre)' osztottan; az életnek e három oszlopa előtt a termékeny erőket gyarapító, három szamothrakéi phallikus isten, a Kabirok ol­tárai állnak; a vizet, az élet­nedvet Poszeidón-Neptunus delfinjei jelképezik. Minden együtt van tehát, ami az élő világot betölti és fenntartja. Az élet körforgása azonban periodikus, noha szakadatlan; kikel magvából, megfutja pá­lyáját, azután elhal, hogy új csírákból újra kezdje. Az örök keletkezés, csírázás ősrégi, kő- korbeli szimbóluma a tojás, mi az élet piros színére fes­tett, húsvéti tojás alakjában ismerjük, melyet tavaszújulás- kor hoz a szapora nyúl. A cir­kusz vörös porfirgolyóinak ugyanez a jelentése. Mikor egy ( futam, egy körforgás véget ér, leemelnek ‘egy poffírtöjást és. egy delfint, a női és a hímerő jelképeit. Megindul ,a második futam, folytatja a többi reggel­től estig, nap mint nap; meg­állás nincs, csak közjátékok, mert az élet' tarka, változatos. De tudjuk, hogy az első tojá­sokat maga Zeusz nemzette hattyú alakjában Léda nimfá­val, belőlük kelt ki Kasztor és Polüdeukész, a két dioszku- irosz, azaz „fiatal isten”, az első lóidomítók. Fejükön még rajta van a tojás héja, mintha most bújtak volna ki belőle. Noha örökifjak, igen régiek, már a Védákban megjelennek, nevük: deva napátá, ugyan­csak ifjú isteneket jelent, s jelzőjük: aszvin, lovasokat. Ügy látszik, az ázsiai nomád fénykultusz szülöttei eredeti­leg, lovaik színe fehér és fe­kete, a Nap és az Éj színe, s a görög mítosz a Hajnali és Est­hajnali csillaggal kapcsolja össze nevüket. Állatuk a ló, a gyorsaság állata, mert az élet fut, mint a sebes paripa, s tovaragadja szekerünket Lo­vaik száma négy, mint a vi­lágtájaké, az elemeké, s az alapszíneké. E négy ló szobra fent állt a cirkusz oromzatán, míg Dandolo dózse, kifosztván Bizáncot, Velencébe nem hur­colta őket. Ma is a áan Marcót díszítik. A négy színt Tertullianus té­vesen kapcsolja össze a négy évszakkal, s rosszul tudja, hogy eleinte csak kettő volt; fordít­va áll. Itt a szfinx rejtélye előtt állunk: a négy szín a négy őselemet jelenti, melyek­ből a világ áll, s az élet fakad: a zöld a földet, a kék a vizet, a fehér a levegőt, a vörös a tüzet. A bika testű, oroszlán, lábú, madár szárnyú, ember arcú szfinx állat és ember jel­képek által egyesíti őket. A cirkusz jelképsora: Kübelé — föld, delfin = víz, dioszkurok = levegő, napobcliszk ?=* tűz. Utóbb a cirkuszi szín-', s óma kettőre csökkent, a o.-.z­tatára; a kék és a zöld magába olvasztotta a pirosat és a fe­héret. így jött létre a kékek és a zöldek pártja, s tett szert tör­ténelmi nevezetességre, — nem ok nélkül, mert valóban tör­ténelmet csinált. De ezekben a versengésekben a kék és zöld színből már kivész a mi­tikus eredet és a kozmikus jelentés, vagy csak annyi ma­rad, hogy a természet nyers erői tombolják ki magukat az emberekben e színek ürügyén. Midőn Rómában a császári impérium a semmibe süllyeszti a népakarat színpadát, a Fó­rumot, a cirkusz lesz az álla­mi akciók mérlegének nyelve, a közélet gyújtópontja, a tö­megszenvedély forraló kazán­ja. Nem egy császár vidékre menekül a cirkusz elől, Spala- tóba, Nikomédiába, Milánóba, Trierbe, Ravennába. Bizánc átveszi az örökséget, de a ba- sileusz nem futhat el a földi Kozmosz középpontjából, helyt kell állania, ha robbanásig hévül is a kazán. A tömeggel együtt a cirkuszban sűrűi össze a pártszenvedély is, és az ősi szimbólumok bűvölete alatt a két szín külső jele köré csoportosul. A zöld és a kék az ellentétek jelképévé válik, tár­gyuk alkalmi, ami épp a kazán gőzét feszíti : trónviszály, há­ború, hittétel, zsinat, képrom­bolás, kormányintézkedés, mi­niszteri korrupció, eunuch- csere, pátriárka-választás, adó­emelés, ínség, ragály. A cir­kuszban persze mindegyik párt tombolva örül a maga kocsi- hajtói diadalának, s ha más ok nincs, ha béke honol a biroda­lomban, a színek győzelme, veresége okán esnek egymás­nak a kékek és a zöldek. De éppoly gyakran ünnepel a cirkusz koronázást, esküvőt, trónörökös-születést, nyert há­borút, diplomáciai sikert, bé­kekötést, idegen követséget, reformot, adóelengedést. A ba- zileusz felavatása után a Ha­gia Sophiából egyenesen a hip- podromba vonul teljes díszben, s ott nyeri el a végső fölszen­telést. S nem egyszei ott te­szik le hivatalából, minden parlamentáris eljárás nélkül : a nép ősi, íratlan szertartása szerint helyben felkoncolják. De a versenyek pörögnek to­vább, a császár a kereszt jelé­vel nyitja meg a műsort, a napobeliszk ragyog, a porfir- tojásokat és a delfineket cse­reberélik, a cirkusz ormán az Égre rajzolódik Kasztor és Polüdeukész négy lovának árnyképe. A kozmosz folytatja kerengősét. (Vége!) Fülöp János: FÜLEMÜLE 17. Már rég nem venni ki a figurát. Most már én is tu­dom, hogy ez valóban szűz­mániás médaillon —, de kitől mástól kaptam volna, mint az anyámtffi? Ha egy kis csó­rót megtalálnak valahol a küszöbön, akkor arra nem egy vadidegen akaszt arany­láncot. Mindegy, mi van raj­ta. nekem ez az egyetlen szál, ami valakihez hozzáköt. Ne is ábrándozzon róla a pilóta. Azért furcsa ez. Van, ak: mfegőrül, ha az anyját csak említik — mások meg úgy beszélnek az anyjukról, hogy süt belőle a gyűlölet. De így van ez mindennel, szerelem­mel, barátsággal. Tegnap még odavagy azért' a lányért, más­napra legszívesebben a sáros lábadat törölnéd bele. Van­nak a fiúk közt nős embe­rek, nem szívesen beszélnek a feleségükről, meg is értem, az ilyesmit nem kell kiadni a katonák szájának, mert ak­kor csak az ocsmányság ma­rad belőle. De ott volt egy eset, nem is tudom, hogy hív­ják azt a szemüveges gyere­ket a második rajból, vala­kije eljött és megmondta ne­ki, hogy a felesége a régi udvarlójával hetyeg, ő meg itt eszi a prófuntot — s mi lett? a srác elmocskolta előt­tünk az asszonyát minden­nek, elmesélte, hányszor ver­te át és feküdt le más nők­kel. Egyik nap így, másik nap úgy — melyik az igazi? Mast, itt, I a kocsi sötétjé­ben, magamba nézve, meg­mondhatom, hogy én nem ha­ragszom igazán Miskára. Az ő szempontjából neki is iga­za van. Számított a haverjá­ra, úgy vágott neki a jégnek. Nem is tudom, mi játszó­dott le akkor bennem. Az ijedtség elvette az eszemet. — Meghallottam a roppanást, odanéztem, a nagy n eiák em­ber helyén üresség \olt, a jégen fekete lyuk, bugyboré­kolt a víz, — én csak arra I emlékszem, hogy ledobtam a hurkot magamról. és kirohan­tam, mert attól féltem, hogy engem is aláránt, ahogy meg­rándult a kötél. Tanyasi gyerek, neki egy­szerű a katekizmusa, meg- bántódott, leköpött. No és? nem tintát köp, nem marad foltja. Nem arról van szó, hogy most lezárjuk az ügyet és minden marad a régiben — én kerülöm őt, nyilván ő is engem, megvan egymásról a véleményünk, kész. De nem tudom gyűlölni, még akkor 6em, ha ő meggyűlölt engem. Az persze nagyon fáj, hogy a Margit-ügynek is vége — nyilván vége, én oda többet nem mehetek, a lány a báty­jának adna igazat, az is el­képzelhetetlen, hogy Miska semlegesen nézze a mi eset­leges találkozásunkat, nem be­szélve az öregről, hajaj! Próbálom elképzelni, mit mondanék a Lánynak. Hogyan magyaráznám el a dolgot. Megtaláltam a megfelelő sza­vakat — persze ezzel nem oldódna meg semmi, de 'leg­alább tudnám, hogy meghall­gatta a másik felet is. — Főhadnagy elvtárs— hallom. A pilóta. Parázst éb- resztgeti. Az út végén fények bogárzanak a sötétben. Parázs dörgöli az arcát. — Köszönöm — mondja. Hátra­néz, a gépkocsioszlopot für­készi, közben nekem is oda­szól: — Hát maga, Fülemüle? Nem alszik? — Jelentem, nem. Ahogy az öreg visszafor­dul, a pilóta már nyújtja a cigarettát: — Parancsol? — kérdi finoman, s az öreg el is fogadja. " mond valamit az előző éjszakáról. No, ez ne­kem is eszembe juthatott vol­na. Egy kanyar után erős ref­lektorok tűznek az útra. Ka­tonai forgalomirányító jelez. Alighanem megérkeztünk. Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját országszerte helyi emlékkiállításokkal is megünneplik. A Magyar Or­szágos Levéltár egyrészt saját gyűjteményéből, másrészt az egyházi és a tanácsi levéltárak anyagából néhány, Petőfi Sán­dortól származó, illetve szemé­lyéhez fűződő iratot válogatott ki, amelyeknek másolatai — együttesen, vagy külön-külön — érdekes színfoltjai lehetnek a költőre emlékező helyi ren­dezvényeknek. A kiválogatott és ajánlott Petőfi-iratok között számos ritka dokumentum látható. A költő pápai diákéveit idézi pél­dául néhány verse, műfordítá­sa és önképzőköri beszédének kézirata, amely a Pápai Főis­kolai Képzőtársaság érdem­könyvében jelent meg. A Központi Könyvbirálá Szék 1846. november 27-i jegy­zőkönyve arról tanúskodik, hogy a debreceni' könyvbíráló nem járult hozzá .„Az egyesü­lésről" című írásának színpadi előadásához, annak politikai Ki settenkedem a főhadnagy elvtárs után. Jólesik a moz­gás. Elég hideg van, no, nem is lesz olyan sima ügy. A tiszt, aki Parázshoz beszél, fur­csa hangot üt meg. Így „a víz”, úgy „a víz”. Térképet tereget szét, de újra mond­ja: ,ja víz”. Bele van gaba- lyodva abba a vízbe. Iskolában fogunk megszáll­ni. No, azt hiszem, örülnek a kis krapekok, nincs tanítás. Vízszünet — gondolom, s rö­högök magamban. Közben jönnek az oszlop fe­lől is a tisztek. Tünköly is ott van köztük, jobb lesz fél- rebillenni. nehogy eszébe jus­son a múltkori eset, amikor jelentkeznem kellett volna nála. A sofőr ott ül a helyén, vasból van a zrityója, ennyi vezetés után nincs kedve föl­kelni... — No? — kérdi. — Iskolában fogunk meg­szállni — felelem. — Kit érdekel az iskola, köpök az iskolára... Nem gon­doltad meg magad? — Én? — Ne;n értem mit akar. Int a nyakamra, rögtön kapcsolok: — Nem. — De hülye vagy, neked nem kell a pénz? — Miért, mennyit akarsz érte adni? — kérdem önkén­telenül. — Az attól függ — feleli. — Mitől? — Hogy hány gramm.­— A félszemű török tudja, hány gramm! — mondom in­gerülten. Magamra vagyok pi- pás, minek megyek bele ebbe a dumába. A sofőrt nem érdekli a kedélyállapotom. Kinéz az öregre, aztán valahonnét elő­húz egy kis dobozt, kinyitja. BársonybéFésű kis doboz, ap­ró rézmérieg van benne, alul fényes kis súlyok. — Itt van a félszemű tö­rök — és jelentőségteljesen odabök az ujjúval. Akkora pecsétgyűrűt látok rajta, mint egy kistányér. — Mi vagy te, ékszerész? — Képzeld, az vagyok — közli nyugodtan —, de nem mindegy az neked? Az a fon­tos, hogy nekem van b-'nzem, neked meg egy láncod, meg egy érméd, amit pénzzé akarsz tenni. vonatkozásai miatt. Hiteles xraA tok vallanak arról, miként választotta Zemplén vármegye nemesi közgyűlése Petőfit a vármegye tiszteletbeli táblabí- rájává 1847. augusztus 5-én, Petőfi neve is szerepel az 1848. március 15-én kelt hiva­talos értesítés aláírói között, amelyben Pest város közönsé­gét értesíti a 12 pont elfoga­dásáról. Egy Széchenyi István­hoz címzett levél a pesti for­radalmi eseményekről számot be, s kiemeli: „e forradalom legnagyobbszerű jelleme egy húsz éves ifjú: Vasváry .. ., a másik Petőfi". A költő „Csatadal” című ver­sét — aláírásával — a képvi­selőháznak ajánlja. A forra­dalom poétájának irodalmi re­likviáiról, katonai szereplésé­ről valló okiratokról nagyítás­ra alkalmas film-másolat ké­szült, amely az Országos Le­véltárban megrendelhető. A mikrofilm-kollekció bármely filmkockájáról kívánság sze­rint fényképmásolatokat is ké­szítenek, sőt xeroxmásolat iS megrendelhető. (MTI) — Akar a nyavalya! Várom, mikor jön ki a sod­rából. Várhatom. Elpakolja a mérleget, még csak válaszra se méltat, felém se fordul. Hülye. Kiszállnék, de már az öreg is jön. — Ismerős itt? — kérdi S pilótát. — Igen. Se „jelentem”, se semmi. Állati bJazírt kölök. Indítunk. Mögöttünk feldü­börögnek a tehergépkocsik. Ha órám volna, kiszámíthatnám; mennyit jöttünk. Későre jár-- hat Útkereszteződéshez érünkt várom, hogy a katona, aki középen áll, utat enged — de nem. Keresztben minden­féle jármű, oda is, vissza is, ormótlanul megpakolva. Soká­ig kell várni. Már a nyelvem hegyén, hogy mondjak egy­két szót a forgalom,irányító címére, de inkább hallgatok, nem vagyok én még itt olyan stabil, hogy cukkoljam az öre­get. Azon gondolkodom, ka­punk-e valami vacsorát No, végre! Indulunk! S ahogy lassan elhaladunk, meglátok egy szekerei. Két olyan ló áll a rúd mellett, csoda, hogy bírja a lába: mindegyiknek kinn vannak a bordái, lóg a feje, a csülke sáros. A bakon egy rongyos lópokrócban didergő kislány, a lyukak a gépkocsik reflek­torfényében, mint egy-egy fe­kete tusfolt A szekérderék­ban pedig, párnák között, egy kopasz öregasszony. Néhány szál haja van, hordja a szét A feje félrebillenve, a sze­me lehunyva. (Folytatjuk.) Népújság 4 1973, szeptember I.

Next

/
Thumbnails
Contents