Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

t

f

V

I

I

... aztán eszébe jutottak a rozmárok...

Éjfél felé a házigazda, hogy nyomatékot adjon szíves marasztalásának, még két palack bort tett az asztalra. Ekkor, minden átmenet nélkül, valaki az utazásról kezdett beszélni. Velencéről, a settecento múzeumáról, Berlinről, a perga- moni oltárról, Lipcséről és Bachról. Az egyik vendég mellékesen megjegyezte, hogy a világlátás mámorában mintha megfeledkeznénk arról, ami itt van szemünk előtt. Mondjuk Sümegről. S Maul- tjertschről beszélt, a sümegi plébánia-templom világraszóló freskóiról, s azt mondta, ez a magyar barokk sixtusi kápolnája. A háziasszony, aki kávés findzsákat és boros poharakat rakosgatott az asztalon, felemelte fejét:

— Érdekes, — mondta — ha jól meggondolom, többet tudok a rozmárok nemi életéről, mint a Maulbertsc'nről...

Egy pillanatig megdöbbenve néztünk rá.

— Ne csodálkozzatok, — mentegetőzött. — A televízióban már a második filmsorozat megy a tengerekről, s akarva nem akarva az ember

olyasmit is megtud, ami egyébként eszébe se jutna. Mondjuk a rozmárok nemi élete. Elhiszitek, hogy egyébként soha eszembe nem jutott volna ?... Persze Maulbertsch, — és tehetetlenül széttárja karját.

(Franz Anton Maulbertsch, vagy Maulpertsch, osztrák festő, Langenargen- ben született, 1124-ben, meghalt Becsben, 1796-ban. A kevésbé jelentős Van Roy tanítványa volt, de elsősorban a velenceiek hatottak rá, Ricci és főleg Tiepolo. Igazi területe a freskó,< s templomok sorát festette be. Becsben dolgozott, Nikols- burgban, Prágában ő festette ki a Strahov kolostor könyvtárát. Legmaradandóbb műveit Magyarországon alkotta, Győr, Szombathely, Kalocsa, Székesfehérvár, Pápa őrzi nevét, hogy csak a fontosabbakat említsük. Legjelentősebb müve a sümegi templom freskósorozata, amit 1758-ban készített. A templomot néhány éve restaurálták, a freskók,

melyek valóban Tiepolo legszerencsésebb pillanatait

idézik, ma teljes pompájukban láthatók.)

Nem találok abban semmi kivetnivalót, ha valaki jobban kívánja látni Velencét, mint Sümeget, aztán meg Sümeg valahogy mégis csak itt van a közelünkben, akkor is, ha sose megyünk el oda, Velence pedig nem mindenki számára elérhető. S ha elérhető, még ma is kérdés, hogy ki tartja fontosabbnak Bellinit és Tie- polót, vagy a fuszekli árát. De amikor a szívélyes háziasz- szonynak váratlanul eszébe jutottak a rozmárok, mindnyájan megrettentünk. Valóban ennyire nem tartunk sorrendet az ismeretek fontosságában? Mert jó, jó a rozmárok nemi élete, valószínűleg az is fontos, de ki merné állítani, hogy az általános műveltség enélkül nem képzelhető el? S Maulbertsch nélkül?

Sűrűn emlegetjük az általános műveltséget, de ha jól meggondoljuk, nem is tudjuk pontosan, hogy mit értünk rajta. A művelt ember fogalma elmosódott, s ha az úgynevezett szakbarbárt — tudok olyanról, aki harminc év óta egyetlen regényt nem olvasott el! — meg is tudjuk különböztetni az úgynevezett művelt embertől, egyre kevésbé tudjuk, hogy mit teszteljünk a műveltségben. Mondjuk, valaki elkezd beszélni a rozmárok nemi életéről, s bár ebbéli ismereteink hiányát nemes buzgalommal igyekezett pótolni a televízió, aligha mondhatjuk el, hogy nincs már mit tanulnunk. S ha el is mélye- dünk ebben a témában, mire megyünk? Ne tessék mosolyogni. Többre megyünk-e, ha Maulbertsch magyarországi működéséről többet tudunk, mint a rozmárokról?

Valahol itt kezdődik, amire végtére válaszolnunk kellene, s amit az ismeretek fontosságának sorrendiségével határozhatnánk meg. Mert kinek árt, ha ismeri a rozmárok életét? Csak éppen ez az ismeret — önmagában — nem tesz

senkit magasabb rendű emberré. ahogy arról se mondhatjuk el ezt, aki bemagol tízezer sornyi táncdalszöveget, jóllehet mindkét esetben ismeretről, szerzett ismeretről van szó.

Emberalkotó ismeretekre van szükségünk, élni segítő, életünknek értelmet adó tudásra, s a műveltséget ma mindenképpen az határozza meg, hogy értelmünkkel mit válaszolunk a kor kérdéseire. Aki nem olvasta Petőfit, Aranyt, Illyést, —sa sort még folytathatnánk — aligha tud tanúskodni a magyar múltról -és jelenről, s akinek Marx csak egy szakállas férfi arcképét jelenti, anélkül, hogy valóban elmélyedt volna benne, soha nem fog kiigazodni a modern élet útvesztőiben, s állandóan arra kényszerül, hogy az igazságot frázisokkal helyettesítse.

Voltaképp észre se vettük, s ide jutottunk az éjszakai beszélgetés során. A szívélyes háziasszony emlékezetében azonban váratlanul fölmerült Maulbertsch s nyomában a rozmárok. „Persze, ha a sümegi freskókat is megnézhettem volna a rozmárok mellett.” — mondta lemondóan, s ebben miftdnyájan igazat adtunk neki.

De mintha valami tanulságot vittünk volna haza magunkkal a csendes szekszárdi éjszakában.

CSANYI LÁSZLÓ

KÁLD1 JÁNOS:

ÉS LÁTHATÓ

Hol van a szélzúgatta csúcs?

A város, belefolyva már az égbe?

Hol van, aki ottjárt és énekelt a nyár szárnyai alatt?

Csak a kőút villog vég nélkül. Sejtelmesen és közönnyel.

És látható,

bogy, a virágok arca átszellemül.

És látható,

hogy a lenyugvó Nap egyre vörösebb.

És látható,

hogy a tengeren egyre nagyobb karikákat vet a borongás.

AMAKAY IDA:

RAPSZÓDIA

L

Egy csepp irgalmat. Ezt akartad.

De csonttászikkadt minden tenger.

Minden poharak megtagadtak.

II.

Mert a lámpája nem lehettél.

Biztos tűzhelyként nem várhattad őt. Lángfoggal nem marhattad testét: Magukban égnek az olajmezők.

III.

Megtörik végül a varázs.

Versek, szerelmek nem sebeznek.

Csillagig érő sáncait köréd zárja a hallgatás.

IV.

Az örök oromra hívlak, a hegyre, hol a csúcs hava vakítóbb, mint az idő fehére.

Az elpárolgott tenger kráterébe,

mely fölött zászlót nem bont többé hajnal,

mert végérvényes lett az éjszaka.

BALIPAP FERENC:

ß. P. M.

(

(Nagyapám emlékére)

Ingó fűszálak töréseiben keresem álmokká-szabadult nagyapámat Tenyerében villognak a szögek kopogó csillagok fénylenek kaptafáin Homloka mögé a bőszárú csizmák vasalt-nehéz roppanásai ültek és

nagyapám meséi páráját fújja a szél emlékeim szelidülö gyalogútjain a halál hold-suszterszékeiböl is mosolyogva át a harmatcseppeken

Prajda Vendel, idős tolnai ácsmester érdekes szenvedélynek hódol, már közel negyven éve pipákat gyűjt. Gyűjteményében nem egy művészeti becsű darab van, ezenkívül egy külön érdekesség: Damjanich János honvédtábornok, az aradi mártír pipa- tóriumának 6-os számú pipája. A nagy dohányos tábornoknak huszonnégy darabból álló pipatára, akkori szóval „pipatóriuma" volt, melynek legnagyobb része elkallódott és tudomásunk szerint csak a Hadtörténeti Múzeumban őriznek közülük egy darabot. A hosszúszárú pipa kupakjára begravírozták a tábornok nevét, a B. E. monogramot, amely valószínűleg a készítőre utal és a sorszámot. O. I.

Foto: G. K.

GALAMBOSl LÁSZLÓ:

BÁRÁNY ÉS HOLLÓ

— Janus Pannonius monológja —

Részlet

Nagybárdú László holt királyalakja

e szűk szobában hányszor fölriaszt; kő-kardvirág vigyázza ablakom ciprus-zölddel meghintett bíborát.

Guarino, kinél bölcsen lakom, csodál s szeret,

hívének mondja szám és lelkem is.

Pajtások közt vigaszt a hányatott ültet magába hőn.

És Marzio, a víg-szelíd fiú, ellen-dörejt ha uszít érdemem, halálba dőlne;

gyors vitát keres, utalóimra csattogó erőt forgat, megóv;

magányom hervadoz.

A Pó vízén a hab galambkövér.

Derűt csorgat az asszonymellű éj; ölébe von, ünneplő csónakok zenét hoznak, mint napszagú búzát nálunk vén „Medveföldön” nyers hajók.

Battista jő, mily boldogan szalad, sorsán friss fű D’Esténk ígérete:

„A drága tölgy, a büszke Stúdió, adjon magot, több bölcselőt" a pénz siet hozzánk,

jól tudja jó Urunk, a mélybelátás bátor kútfeje;

Itáliának első csak úgy lehet, ha tótág ölt és halkan lépi át a gőg földjét a fürge szeretet.

Lodovico és mind a többiek fejéket fonnak. Kél az áhítat; áttetsző testtel, nyurgán fut felém.

.,Prémes Barbár, vak Lándzsa-forgató” voltam, szolgám most csípős költemény.

Szép emberség, nagy súlyú érckehely meddig töltünk? A holdsugár örök.

De fűzvesszőből font halászhajó a lét;

rossz csönd ha titkos partra tesz: a túlsó tájban céltalan forog minden.

Igyunk hát!

Nyissa meg szívünk a termékenység szirmos kapuját: mögötte kéj, kékselymű nőalak, gyertyát gyújtó bárány, telt égi fák.

í