Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

I 1 I * I # 1 Az olvasó naplója j Kunszabó Ferenc : Sárköz Újabb kötettel gazdagodott a „Magyarország felfedezése” cí­mű sorozat. Az, hogy egy ki- lencvenkétezer négyzetkilomé­ter területű országot nem a paraguayi, vagy dél-jemeni látogatók részére kell felfedez­ni, hanem saját lakosai isme­reteinek gyarapítására — sajá­tosnak tekinthető, de felettébb magyar sajátosság. A sorozat eddigi kötetei éppúgy, mint a legújabb, általában olyan vál­tozásokat fedeznek fel, melyek a szemünk előtt zajlanak, de amelyeket elméletben szere­tünk másmilyeneknek elkép­zelni, mint-ahogyan a valóság­ban megtörténnek. Ezért az­tán a „felfedezések” sokszor állóvízbe dobott kő módjára váltanak ki kedélyt hullámoz- tató gyűrűket, nem mindig a legkellemesebbeket. Kunszabó Ferenc: Sárköz cí­mű könyve is ebbe a kategó­riába tartozik, ami értékrend- szerünk szerint már eleve el­ismerést jelent. Térjünk azon­ban el az ismertetések, kriti­kák, recenziók szokásos sémá­jától és ne kezdjük az elisme­rés hangoztatásával, hogy utóbb annál jobban csattan­hasson a kifogások ostora. For­dítsuk meg a sorrendet. Kun­szabó egy kötetben két köny­vet írt és egyiknek se lehet teljes joggal azt a címet adni, ami a borítón díszük. A meg­lehetősen önkényesen körül­határolt Sárköz gyűjtőfogalma alá még Pécsváradot és Zengő- várkonyt is besorolja, ugyan­akkor a ténylegesből egyes egyedül csak Sárpilisről ír. A szerzőnek lehet olyan vélemé­nye, hogy Sárpilis cseppjében az egész tenger látható, ezt azonban nem sikerül érzékel­tetnie. A sárpilisiek értékeit, kiválóságait senkinek nem jut eszébe vitatni, ezekről a szer­ző jól meggyőzi az olvasót. A kontraszként említett 260 decsi nagygazda kiválasztása azon­ban önkényesnek tűnik, ugyan­így Kunszabó szabolcsi, gyerek­korának színhelyével történő összehasonlítás. Sárpilis a kö­tetben az egyik „könyv”. A másik feltétlenül önálló mun­kát érdemelne, melyre Kun­szabót felkészültsége alkalmas­sá is teszi. A címen gondol­kozzon ő, körvonalait már itt is megadja a paraszti közgon­dolkodás, a lélek felszabadu­lás utáni változásainak nagyon szép, roppant alapos, teljesen hihető, de a könyv arányaihoz túlméretezett közlésével. Ennyit a kifogásokról, amelyben szóvátettek nem jel­lemzői, csak hibái a szép ki­állítású (és Farkas Tamás fényképeivel művészi módon illusztrált) kötetnek. Annak, aki ismereteknél többet akar szerezni egy sajátos etnikumú, történelmi múltú, gondolkodás­módú és sorsú községről, a „Sárköz” kitűnő forrás. Isme­reteknél többet említettünk, mert Kunszabó elsősorban írói adottságai és a szociográfusnál nélkülözhetetlen azonosulási képessége révén szinte lelki kapcsolatot teremt az olvasó és a falu lakói között. Pontos és lelkiismeretes a történelmi múlt feltárása, ugyanígy az emberi vergődéseké. A szerző kellő önfegyelemmel rostálta az adatközlők mondanivalóját és csak elszórtan, vagy éppen alig-alig került egy-egy dina­mikusabb informátor hatása alá. Tévedésnek érezzük vi­szont a fiatalok érzelmi el­szegényedéséről írt sorokat, mivel az így csak a múlttal összevetve állítható. Inkább az érzelmi világ általános válto­zásáról lehetne szót ejteni, amely napjainkban folyik, te­hát figyelni, tudomásul venni kell, sem mint értékítéletet nyilvánítani felette. A könyv legnagyobb érde­mének érezzük, hogy a szoká­sos szociográfikus feldolgozá­sokon jóval túlmutatva fesze­geti az ember és munka kap­csolatának újszerű formáit, és ezt a feudális öröklöttségű rér szes művelésen túllépve a Szekszárdi Állami Gazdaság komplex brigádszervezési for­májában véli megtalálni, amelynek kialakításában a sár­pilisiek (csak ők az egész Sár­közből?) kiemelkedő szerepet játszottak. Nyilvánvalónak tűnik azon­ban, hogy a nem sárpilisi (sárközi) másként reagál Kun­szabó könyvére, mint maguk az érintettek. Véleményünk szerint szép feladatot vállalna magára a megyei könyvtár, ha kellő számú olvasó esetén ta­lálkozásra hívná meg az írót Sárpilisre, hogy együtt beszél­je meg könyvét azokkal, akik munkálkodása kezdetén még így vélekedtek: „Aztán, a maga akarása nem a mi akarásunk. Mi, teszem, KISS DÉNES: NYARAK LÁZA Már megint a nyár a nyár! A folytonosság láza színeivel kiabál egek fedelét rázza Villámokat vet-dobál eső csipkézte tájra Virág-tűzijátékok lobbannak rügy es ágra Milliárd apró láng lobog izzó szirom-parázs Már megint a nyár a nyár A láz a láz a láz! MAKAY IDA: VILÁQVETKŐZÉS N Karcsú tusrajzzá tisztult ágak. Világvetkőzés. Dob pereg. Szemezünk fölajzott halállal. Csontváz-szépségű döbbenet. Valahol, egy örök hegy ormán áttetsző-testű nő zokog halálos súlyú ékszerekben. Pereg a dob. A rét forog. Kórusok fortissimója. Csattognak éhes fogsorok. Riasztó, világvégi szépség. Fölötte fölemelt pöröly, fölragyognak fekete fények, (Ments meg engemet, Uram) a tűrhetetlen fényözön a medreiből szerteárad. A Tejútrendszer ránkzuhan, vak szemgödrökben tündököl. elmesélünk ezt-azt. De azt ma­ga már nem a mi fülünkkel, hanem a saját fülével hallja. Pedig a maga füle nem a mi fülünk, a maga szeme, nem a mi szemünk!«. Méghozzá el­À kitűnő Kardps Pál sajnos már nem érte meg Babits- könyve megjelenését, s akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy a jeles tudós azzal a művével búcsúzott tőlünk, amin egész életében dolgozott, s amiről a munka közben meg­jelent résztanulmányok alap­ján alig sejthettük, hogy az első olyan munka kerekedik belőle, ami teljes képet ad Babitsról. S ez olyan úttörő érdem, amit nem lehet eléggé méltányolni. A XX. század magyar iro­dalmát nem lehet elképzelni Babits nélkül. Ezt mutatják a viták is, amelyek a világ- irodalmi jelentőségű életmű körül folytak életében is, ha­lála után is. Ma már Babits nagysága, irodalomszervező és ízlésformáló szerepe egyre vi­lágosabban rajzolódik ki, s Kardos Pál terjedelemre is te­kintélyes munkája éppen arra vállalkozik, hogy embert és művet a maga teljességében mutasson be. Nyugodtan mondhatjuk: egy nemzedék munkáját végezte el, midőn egybegyűjtött mindent, ami Babits életművéhez és utó­korához kapcsolódik, s aki ez­után foglalkozik Babitsosai, nem nélkülözheti Kardos Pál adatfeltáró, gyűjtő, értékelő munkáját. Módszere látszólag hagyo­mányos, s bizonyos pozitivista vonásokat is felismerhetünk benne. De ezt a módszert a Babits-kérdés összetettsége in­dokolja, hisz épp azzal mutat­ja föl a teljes Babitsot-, hogy évről évre, sorról sorra vizs­gálja, elemzi. Tapintata és íz­lése kitér minden olyan élet­rajzi részlet elől, ami nem az életmű magyarázatát szolgálja. Csak egyetlen példát: Babitsék örökbe fogadott lányával kap­csolatban mindössze egy záró­megy innen, elutazik, és el­kezdi méricskélni, hogy: ezt még Jehet. ezt már nem lehet. Ezt csak így lehet, azt meg csak úgy lehet megírni!” ORDAS IVÁN jelbe tett megjegyzésre szorít­kozik: „Ildikó későbbi sorsa, özvegyen maradt nevelőanyjá­val támadt ellentéte nem tar­tozik e munka keretébe”. De ami „e munka keretébe tarto­zik” alapyetqen fontos a Ba- bits-mű megértéséhez, s Kar­dos Pál hiánytalan fölkészült­séggel, tudós lelkiismerettel járja végig Babits szellemi út­ját. Kardos Pál nem a Babits- életmű értékelését adja, ezzel tulajdonképpen csak a könyv egy rövid fejezete foglalkozik (Ki volt Babits?). Feladata is más: végig kíséri Babits pá­lyáját, nemcsak fejlődését, ha­nem fogadtatását, a kortársi ítélkezéseket is. Az így kiala­kított Jtáp már túl is megy a szorosan vett irodalomtörténe­ten, hisz valóságos kortörté­netté bővül, melyben minden lényeges megnyilvánulás he­lyet kap. S természetesen bő fejezetet kap Babits utókora is, hisz alig volt irodalmunk­ban költői pálya, melyet több rokonszenv és ellenérzés kísért, mint az övét. Úgy véljük,,Kar­dos Pál úttörő jelentőségű munkájából a teljes Babits- képet kapjuk, amit csak elő­segít a lelkiismeretesen össze­állított bibliográfia, ' amely a maga hiánytalanságában töké­letes eligazodást ad az örven­detesen gazdagodó Babits- irodalomban. A könyvet a Gondolat adta ki, címlapján Rippl-Rónai is­mert portréjával. Az ő nevét azonban hiába keressük a könyvben, a címlap tervezője csak a saját nevét tüntette föl. Igaz, hogy azt kétszer, egymás platt, mert a műszaki .szer­kesztő is ő volt. Azért ebben a címlapban Rippl-Rónainak- is van valami része. CSÁNYI LÁSZLÓ Kertes-Koimann Jenő: íibriéek Kardos Pál könyve Babitsról Csepregi Béla : Sá^izmtL&ntta 250 mes * Megyénk nagy múltú közsé­ge, Sárszentlőrinc, ezekben a napokban érte el a mai tele­pülés fennállásának 250. év­fordulóját. 1122. július 27-én kelt Hőgyészen, az uradalom kancelláriájában az a szerző­dés, amelyben az addig Györ- könyön lakó néhány magyar család engedélyt kapott a szentlőrinci puszta megszállá­sára. A szerződés tartalmazta azokat a kedvezményeket, amiket III. Károly Tolna me­gyében 1722. március 22-én ki­hirdetett rendelete biztosított új telepesek részére, nevezete­sén: vallásszabadságot, három­évi adómentességet, ingyen ve­tőmagot és építési anyagot. Az uralkodó ilyen kedvezmények­kel akarta siettetni a törökök kivonulása után lakatlanul visszamaradt vármegyék be­népesítését. ELŐZMÉNYEK A Sió-parti Szentlőrinc régi települési hely volt. Az Árpá­dok alatt már plébániai szék­hely. 1334-ből ismerős a lel­kész neve is: Egidius Sancti Laűrentii. A török hódoltság idején is még sokáig lakott hely (több évről fennmaradt a török által megadóztatott há­zak száma), de a hódoltság utolsó évtizedeiben teljesen el­néptelenedett és elpusztult. A mai telepesek előtt ugyan már megszállta egy csoport, amely a nevek után ítélve nemzetiségileg vegyes volt. Az 1722. évi összeírási íven 17 név szerepel, vegyesen magya­rok (pl. Herczegh György, Csizmazia György, Horváth György, Kis János), németek (pl. Michael Laubman, Jacobus Wolf, Raichert Stoh wiser, Christoph Friedrich) és talán szerbek is (pl. Joannis Jak'sies és Georg Jaksics). Az 1723. évi összeíráskor az idegen ne­vek együtt szerepelnek az új település 8 családjával, de az első telepesek neye után ott áll a megjegyzés, hogy csak a telet tölthetik ott, utána onnan szét kell szóródniok. Ugyaneb­ből a feljegyzésből kitűnik, hogy ezek 1720—21-ben érkez­tek ide, és két évet töltöttek itt. A régebbi magyar nevek ezen az összeíráson már nem szerepelnek. Valószínű, hogy ezek viselői még előbb érkez­tek, s talán három év után (1722-ben) továbbköltöztek. A királyi rendelet kihirdetése Után gyakorivá lett, hogy az adómentes három év után a telepesek szedték sátorfáikat, és új helyre távoztak újabb kedvezményes három év el­kezdésére. NYOLC CSALÁD FALUT ALAPIT Sárszentlőrincen a mai napig nagyon eleven a hagyomány, hogy a községet 1722. nyarán nyolc magyar család alapítot­ta. Közvetlenül Györkönyből jöttek, ahol a magyar és né­met telepesek között viszály támadt, s „nyolc békeszerető magyar család” kiváló lelké­szét, Szeniczei Bárány Györ­gyöt követve átkelt a Sárvízen és a Sión, s megvetette a ha­mar felvirágzó község alapjait. A községalapító nyolc család nevét a legtöbb őslakos ma is fel tudja sorolni. Ezek nyom­tatásban megjelentek, már­ványba vannak vésve, sőt min­den történelmi évforduló al­kalmával évenkint illik fel­sorolni őket. Ezek első írásbeli megörökí­tése az 1814. aug. 27—23-i püs­pöklátogatási jegyzőkönyvben történt- Balassa János lelkész által, aki az akkor élő öregek (pl. Hárs Péter sz. 1738-ban, Kis János sz. 1738-ban) ajkán fennmaradt szájhagyományt rögzíti írásban. E szerint a nyolc alapító neve; 1. Ns För- dős György, 2. Szívós Ádám, 3. Katona Márlonv, 4. Fejér Já­nos, 5. Tseh György és Pál, 6. Jós Péter, 7. Fenyő András és 8. Gál Mihály. Ez a névsor az okmányok mai vizsgálata fényében nem egészen pontos. Az első elté­rés, hogy Jós Péter nevét ol­vasási hiba Tót Péterre vál­toztatta, s1 ebben a formában ment át a köztudatba. (A ha­gyománytiszteletre jellemző, hogy ma is él a faluban Tót.h- család, amelynek az alapítótól- származtatás hagyománya „Tóth Péter” ragadványnevet adott.) A Katona-családban kitelepüléskor Mihály lehetett a családfő (megh. 1725-ben), míg Márton családtagként, ta­lán testvérként jött át. Cseh Gyöí-gy és Pál fiatal nőtlenek lehette’* (György, 1731-ben nő­sült). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a fentebb említett települési szerződést Fürdős György és Gál Mihály mellett Molnár István és Varga István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents