Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-23 / 198. szám
í f i Egy panaszíevel nyomán Mindenki tud mindent — nyilatkozni nem óhajt senki £2À levél, ami e hónap 14-én Bölcskéről érkezett, így zárul: Levelem közlése esetén annak minden soráért vállalom a felelősséget. Tisztelettel Leim- szider Istvánné. Segítséget remélő levelében miről tájékoztatta szerkesztőségünket annak írója? Egy olyan nem éppen szívderítő esetről, aminek színhelye a községi tanács bölcsődéje volt, főszereplője pedig panaszosunk harmadik éves kislánya és a bölcsőde három dolgozója. Amiről az intézmény tíz alkalmazottja közül hét vagy nem hajlandó nyilatkozni — mert tart a fenyegetések beváltásától —, vagy hallgat — mert érdekelt —, július 12-én történt, Baranya Józsefné bölcsődevezető betegséggel indokolt távollétében. Leimszider Istvánné a történteket megelőzően kérte a gondozónőket, ne kényszerítsék kislányát kakaó- és ká- Véivásra, mert a gyerek fehérjeérzékeny. Valahányszor tejterméket fogyaszt, csalán- kiütések jelennek meg rajta. / Július 12-én — a szülői kérés ellenére —, reggeliztetéskor hárman is kezelésbe vették Leimszider Évikét, aki nem akarta meginni a kakaót. A három felnőtt — föltehetően — nem tudott belenyugodni, hogy együttesen sem képesek letörni a gyerek ellen- állásátn ezért fürcsa pedagógiai érzékre valló találékonysággal előbb egy bevásárlásra használatos üres cukroszsákba dugták a gyereket, majd beterelték a padlásfeljáróba mondván, hogy majd innen elviszi szófogadatlanságáért a Télapó. A megfélemlítéssel elegy reggeliztetésnek ez a közjátéka természetesen nem szó és hang nélkül zajlott le, végül a kislány megtört és sírva fogadkozott, hogy inkább megissza a kávét. Kijöhetett tehát a padlásfeljáróból, s ketten is buzgólkodtak a továbbiak során azon, hogy beletöltsék a reggeli kakaót, ami nem mehetett ellenállás nélkül, mert a reggeli ital vé- gigömlött a kislány ruháján, amiért is a két buzgó felnőtt közül egyik nyaklevessel, a másik elfenekeléssel vett elégtételt. , Ülést tartott a dombóvári tanács végrehajtó bizottsága Az igazgatási osztály kisajátítási és szabálysértési tevékenysége Tegnap délelőtt ülést tartott Dombóvár város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága. A lejárt határidejű határozatok végrehajtásáról szóló jelentés után az igazgatási osztály beszámolója következett a kisajátítási és szabálysértési tevékenységről. Ugyanerről tájékoztatta a végrehajtó bizottságot a jogi és igazgatási bizottság is. Az elmúlt évben az igazgatási osztályhoz 19 kisajátítási kérelem érkezett. A legtöbb kisajátítás az urbanizáció köveiKezménye. Tíz ingatlant városrendezés, hármat pedig lakásépítés céljára sajátították ki. Az igazgatási osztály munkájának méreteit jelzi, hogy a tizenkilenc ügy 670 telekkönyvi tulajdonost érintett. A beérkezett kisajátítási igényekből ötöt nem készítettek kellőképpen elő. Az eljárást nem lehetett folytatni. A tanács igazgatási osztályának egyik feladata, hogy a kisajátítást kérő és a telekkönyvi tulajdonos álláspontját a lehetőségek szerint minél közelebb hozza egymáshoz. Ez a törekvés általában nem jár sikerrel, mivel a tulajdonosok a legtöbb esetben bíróság útján kérik a megajánlott kártérítés felemelését, amit a járásbíróság rendszerint meg is ítél. A telkekért felajánlott kártalanítási díjat összességében például 40 százalékkal emelte fel a bíróság. A kisajátítást kérő nem ajánl fel a tulajdonosnak értékcsökkenés fejében pénzt, a bíróság viszont Népújság 5 1972. augusztus 23. minden esetben megítéli ezt Dombóvár város lett és ezzel együtt intenzív fejlődésnek indult. A környező községekből sokap települnek be és vásárolnak telket. A kínálat csökken,, a kereslet növekszik. A telkek forgalmi ára nő. Ha a kisajátítást kérők nagyobb összeget ajánlanának fel, á tulajdonosok valószínűleg akkor is bíróság útján kérnének még többet, de kevesebb lenne a megítélt összeg és ezzel együtt a tanács által megfizetendő perköltség. A végrehajtó bizottság határozatában is kimondja, hogy az igazgatási osztálynak a jövőben ez irányban kell tevékenykednie. A szabálysértési tevékenységről a vb megállapítja, Wpgy az eljárások a törvényesség jegyében folytak, amit az is bizonyít, hogy az elmúlt évben a megyei tanácshoz csupán három esetben nyújtottak be fellebbezést, s csak egy esetben változtatták meg az első fokú határozatot Ez év első felében emelkedett a feljelentések száma, ami a tüdőgondozó tömeges feljelentéseiből adódott. Ezek nagy része nem is bizonyult kellően megalapozottnak. A múlt évhez viszonyítva a tulajdon ellen elkövetett szabálysértések csökkentek, egy esetben érkezett ilyen ügyben feljelentés. Nőtt viszont a köztisztaság ellen vétők bírságolása, ami tulajdonképpen örvendetes tény. Nem az, hogy sokan vétenek a köztisztaság ellen, hanem, a bírságolás. Ez talán arra ösztönzi az állampolgárokat, jobban vigyázzanak városuk tisztaságára. A harmadik napirendi pontban a végrehajtó bizottság megtárgyalta és elfogadta az első félév költségvetési elszámolását. Az ülés bejelentésekkel ért véget. À szenvedő alanyon kívül a történteknek két felnőtt és egy gyerek szemtanúja volt... Több, mint egy hónap elteltével azonban az a helyzet, hogy a bölcsőde belső életének ezt a sokat eláruló epizódját le- tagadással óhajtják „rendezni” az érdekeltek, akik fenyegetőzésekkel és átkozódás- sal operálnak. Sőt... bár hivatásukból fakadóan ismerni- ök kellene gondozottaik életkori sajátosságait, azt állítják, hogy a kislány „kitalálta” a zsákot, padlásfeljárót, testi fenyítést. Az egész megrázkódtatást. : — Biztosan álmodta — vélekedett az eset egyik szereplője, aki föltevésének pontosításakor elsiklott ama fontos kérdés megválaszolása fölött, hogyan és mikor szövetkezhetett a harmadik éves Leimszider Évike két felnőttel és egy pajtásával' arra, hogy ők is egy és ugyanazt a „rosszindulatú” álmot álmodják?! Munkatársunk a panaszle-’ Vél megérkezése után fölkereste a bölcskei bölcsődét, ahol nem kis döbbenetére azt tapasztalta, hogy mindenki tud ugyan mindent, de nyilatkozni nem óhajt senki. Persze,' akad itt egyéb érthetetlen és megmagyarázhatatlan dolog is. Ebben a községi bölcsődében, — amiről teljes felelősséggel úgy nyilatkozott a területileg illetékes megyei fővédőnő, hogy évek óta nem tartozik sajnos a problémamentesen működő gyermekintézmények közé, korábban is előfordultak drasztikus, a zsákos, pad- lásfeljárós, erőszakos fegyelmezéshez kísértetiesen hasonlító esetek. Volt itt már véresre verés és forrázás is. Ez utóbbi alkalmából például a megyei kórház tett följelentést, mert a följelentés helyben nem akart megszületni. Egyszóval a faluban nem minden előzmény nélkül alakult ki az a vélemény, hogy akármi történik is a bölcsődében,' elkenődnek az ügyek. Épp ezért nem értjük, hogy a községi tanács miért nem indított kellő időben vizsgálatot, hiszen Leimszider Istvánné július 17-én beielentette a kislányával történteket és kérte a községi tanács vezetőinek segítségét?! E hónap augusztus 16-án még csak néhány nappal azelőtt keltezett följegyzések voltak a községi tanács vb- titkárnőjének a birtokában, következésképpen az ügy érdemi kivizsgálásának tapasztalatait és a szükségesnek látszó intézkedéseket összegező jegyzőkönyv nem készült még el. Az is meglehetősen visszás, hogy a bölcsőde egészségügyi felügyeletét ellátó körzeti orvost se nem tájékoztatták. se a véleményét nem kérték ki ebben a felnőtt emberben is riasztó képzeteket keltő ügyben. aminek tisztázása annál nehezebb lesz, minél később látnak hozzá. Bár, hogy hozzá kell látni, az vitathatatlan, mert akármi lesz is a vizsgálódás eredménye, csak használ az ügynek. Ha egyébben nem, legalább abban, hogy tiszta víz kerül a pohárba, s kiderül, hogy a megyei felügyelet miért tartja problematikusnak a bölcskei bölcsőde működését? Az ilyen indítású vizsgálódás föltétlenül megéri a fáradságot, mert bölcsődéink — a közhittel ellentétben — nem gyermekmegőrző intézmények, hanem a korszerű, egészséges nevelés fontos kezdeti tényezői és már csak ezért sem mindegy, mi a jellemző tartalmi működésükre! Enyém, tiéd, miénk Amikor az Országos Takarékpénztár embere átadta a szövetkezeti lakás papírjait meg az első csekktömböt a havi törlesztge- tés megkezdéséhez, és ünnepélyes torokköszörülgetés után bejelentette, hogy harminc évi — háromszázhatvan hónapi! — törlesztés után a lakás teljesen az enyém lesz, elnevettem magam. Nemcsak azért, mert a harminc év túlságosan nagy idő ahhoz, hogy a végére lássak. Hanem azért is, mert ha mégis elképzeltem, hát mulatságosnak képzeltem azt a vénembert, akinek az Országos Takarékpénztár jóvoltából büszkének kell lennie majd arra — 2000-ben —, hogy íme: tulajdonos. Hogy a lakás, amelyben megöregedett, teljesen az övé. Nem tudtam, de most sem tudom felfogni, miért jobb érzés azt a négy falat bámulni, amelyik telekkönyvileg az én nevemen szerepel,^ mint azt a négy falat, amelyik csak a lakónyilvántartókönyvben szerepel a nevemen. Kérdeztem is új lakásszövetkezeti szomszédomat, mi a véleménye erről, ám a szomszéd, akitől ha sonló értetlenséget vártam, egészen másfajta értetlenséggel né zett rám: — Ez nem tréfadolog, kérem — mondta. — A saját lakás mégiscsak más. A dolgot, úgy látszik, újra végig kell gondolnom. ' Mi ez a más? Honnan érdektelenségem e más iránt? S honnan sokak érzékenysége iránta? Az első kérdésre csak tudálékosan, de könnyen tudok válaszolni. Ez a más: egyfajta viszonykülönbség. Viszonyom egy tárgy hoz sokféle lehet, de birtoklási szempontból látszólag csak kétféle: vagy az enyém tárgya, vagy nem. Vagy tulajdonosa vagyok, vagy nem. Az előbbi lakáspélda esetén ez a különbség gyakor. latilag észrevehetetlen: egy lakásban ugyanúgy lakom akkor is, ha egyszer majd az enyém lesz, mint akkor, ha sohasem lesz az enyém. Mivelhogy gyakorlatilag az enyém. Én használom. S mert egy lakásnak az az értelme, hogy használják, ezzel én tökéletesen meg vagyok elégedve. Hogy eszmeileg más egy bérleti viszony, mint egy tulajdonosi viszony, ez szomszédomnak okozhat valami birtoklási pótörömet, engem hidegen hagy. Miért hagy hidegen? Ez a második kérdés, erre még köny- nyebben tudok válaszolni. Ilyen volt az iskolám, úgy látszik. Meg- utáltatta velem a tulajdont. A kollégium, amelyben a legszemélyesebb tárgyak is közösek voltak, amelyben az ennivaló mindig „kolkajának" (kollektív elemózsiának) számított, s amelyből egymás ingében-zakójában-cipőjében parádéztunk ki vasárnap dél után moziba. (Ballagási öltözékemből, ha jól emlékszem, csak egy zokni volt az enyém.) És az egyetem, ahol a francia felvilágbsítók- tól megtudtuk, hogy: „A tulajdon — lopás”, Marxtól, hogy: felhalmozott értéktöbblet, s még a szelíd Csokonaitól is, hogy: „Az enyim s a tied mennyi lármát sfüle, miolta a mienk nevezet elüle' A dolog annyira egyértelmű volt, hogy roppant szégyennek számított, ha valamelyikünkről kiderült: van — vagy volt — valamije. Háza, földje, boltja. (Épp mostanában került kezembe egy levele zőlap, amelyet szüleimnek írtam 1951-ben: kérjenek számomra szegénységi bizonyítványt a községi tanácstól, már nem emlékszem arra, hogy milyen ügyben, de arra jól emlékszem, hogy úgy vártam és fogadtam a szegénységi bizonyítványt, mint egy nemesi oklevelet. Nincs semmim, tehát igazoltan tisztességes ember vagyok.) Miért vágynak most mégis oly sokan másféle igazolásra? Te lekkönyvire például? Miért olvasható gyufásdoboznyi víkendházak homlokzatán is a gyermekien büszke felirat: „Pici, de az enyém”? Ez a harmadik kérdés, erre azonban nem tudok könnyen vála szólni. Ha ugyanis könnyen válaszolnék, mondván: ez a tulajdon éhség „az átkos múlt maradványa", legfeljebb félig volna igazam Telekkönyvi kivonatot tudniillik olyanok is lobogtatnak most, akik nek régen — velem együtt — a szegénységi bizonyítvány volt büszke nemesi oklevelük. Akik most kiírják víkendházuk homlokzatára, hogy „Pici, de az enyém”, azok többsége olyan társadalm réteghez tartozott, amely a kommunista kiáltvány szerint csak láncait veszítheti. A választ tehát kikerülöm, de visszatérek az első kérdéshez: A tulajdon — viszony. Birtoklási viszony ember és egy tárgy között. Ha ezt a mostani tulajdonos-divatot meg- vagy elítéljük, legalábbis két dolgot kell tehát figyelembe vennünk. Az egyik: a tárgy. Amire a birtoklási-éhség kiterjed (kiterjedhet): családi ház, saját lakás, nyaraló, autó. Csupa olyan tárgy, amellyel, ha tulajdonosi viszonyba lépnek, személyi tulajdonná alakul, és nem magántulajdonná. Birtoklási örömet szerez, de segítségével értéktöbbletet senki se szerezhet. (Igaz, hogy a „kolkajás” hagyománytól ez a birtoklási öröm is idegen, de a tudományos szocializmus programjától korántsem idegen.) A másik, amit figyelembe kell venni: az ember. Aki tulajdonosi viszonyba lép a családi házzal, a lakással, a nyaralóval, az autóval. Ha meg- vagy elítéljük érte, a viszony érzelmi, világszemléleti tartalmát is mérlegelni kell. Mert ég és föld különbség lehet aközött, hogy valakiben vagyonszerzési mohóság dolgozik-e, „kaparj kurta"-ambíció, vagy egyszerűen biztonság-vágy, megalapozottság-vágy. Elítélnünk csak az elsőt kell, akinek emberségén a tulajdonná idegenült tárgy uralkodik, s nem a másodikat, akinek számára a tulajdonná minősült tárgy továbbra is tárgy marad, ő uralkodik rajta, kényelmessé teszi vele életét És aki nem felejtette el, hogy a kommunista kiáltvány szerint: ki csak láncait veszítheti el, cserében megnyerheti az egész világot (nemcsak víkendházat nyerhet). S aki azt is tudja, hogy a birtoklási viszony csak látszólag kétféle: vagy az enyém egy tárgy, vagy nem; van egy harmadik fajta viszony is: ha a tárgy a mienk. S hogy a végső cél ez: megnyerni az egész világot, aztán kiírfii a homlokzatára: „Óriási és mégis a miénk!” FARAGÓ VILMOS
