Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

Thurso Gábor z

Virág és fejkendő

Ha legalább Bécsbe mennék, vagy Münchenbe, Prágába! De éppen — Moszkvába! Anyám csak regényekből ismerte Moszkvát, onnan tudta, milyen más, milyen messze van!

És mekkora a hideg. Napóleon is csak úgy tudott melegedni, hogy felgyújtották orra előtt a várost.

— Tavasszal — feleltem — azért szidott, hogy Bécsbe megyek. Pedig az közel van.

Nem az a baj — sóhajtott!

*— Az a baj, hogy elmész.

Mindig így engedett el, gyér % rekkoromban is, azután ísl Mindig kellett egy kis lelkifurdalást, bűnbánatot érez- nem. Pedig akkor még fiatal volt, most meg hetvenöt éves. És — minek áltassam?

— Moszkva valóban messze van. Ott topogott körülöttem, * amíg csomagoltam. „Pizsamát Viszel? Mondtam, hogy vegyél egy kucsmát. És a meleg harisnya?” — Minden megvolt! j- Nemsokára megkérdezte még:

5,— A miniszter is veletek megy? — Hál’ Istennek!” Egy miniszter, úgy látszik, nagyobb biztonságot ad. Akire egy miniszter vigyáz azt nem nyeli el a messzeség. Alig vártam, tiogy induljak. Mert ki tudja zúgolódás nélkül elviselni — felnőtt létére — a gyengédsé- * get, a féltést, azt, hogy hebehurgya kamasznak nézik? A kofferom végül az Északi- sarkra is jó lett volna. Még néhány pillanat — a búcsú, tele nehezteléssel, aggodalommal, egy kis sértődöttséggel, aztán indulhattam. A lelkifurdalás persze már a küszöbön elfogott. - < *á

De nem kellett megkérdeznem, mivel engeszteljem meg.

— Ne hozzál semmit — csókolt meg. — Csak egy kis virágot. ***■"

— Virágot? — Csak ezl a kérést nem vártam!

— Nem sokat. Néhány szá-} v

lat. ;V • -5-, *

— Minek az magának? !

Nem tudott felelni rá. És

én — siettem, meg sem pró-; báltam kitalálni. ^ f h

Már repültünk fsj arányló^ perzselő pesti kora őszből a moszkvai esős őszbe. Két óra után a város, egyszerre, felkészülés nélkül. Tűző napfényből, habosan-jegesen csillogó felhők közül, átmenet nélkül zuhantunk a ködbe. És ferdén, messze, már láttuk az egyetemet, piros-kék-sárga falusi házakon túl Moszkva tornyait. A látvány olyan váratlanul ért, mintha rám kiáltottak volna. Milyen más vonaton — lassan-lassan közeledik egy ismeretlen város, fokozatosan tárja fel magát. Én hirtelen zuhantam Moszkvába, kapkodtam valósággal a fejemet. >«jís •"*'*">*: .<•*#•

Egyetlen bódulat' volt ez ä hét. Mint mindig, most is elképzeltem magamnak valamit, és mint mindig, most is sorra cáfolt meg mindent a valóság. Milyen ez a város? — tűnődtem, egy-egy napra visszaemlékezve. Nem tudtam megfogni, markomba szorítani. Itt vagy, ilyen vagy! Másutt, akármerre jártam, ez mindig sikerült. De most és itt! Egymásra rohantak, egymást ragadták el felhőkarcolók és kicsi faházak, a Kreml vörös bástyái-tornyai és frissen aranyozott templomok gombkupolái, neonfényben rikító, ezerszínű utcák, körutak és alföldi kisvárosokat idéző terek. Moszkva egy nagy falu —• hallottám Gorkijt. De micsoda falu — egyre tűnik, olvad, lerohanják a sugárutak, építkezések. Mint óriási szöcskék, az égen a toronydaruk vázai.

És emberek, áradva, mindig és mindenütt. Emberek, akik bosszantóan idegenek maradtak, mert elzárt tőlük a nyelv

— és emberek, akikből egy közös szóra, közös mozdulatra előbukkan az ismerős. így múltak,^ kavarogtak_.a -jaapok,

mint nálam idegenben mindig

— csupa láz és csupa reménytelen csüggedés.

Csoda-e, hogy megfeledkez-f tem anyám virágairól?

— Utolsó este aztán — zárt Virágboltok melegágypárás üvegén át — hiába néztem a cirmos krizantémokat, rózsá- kát, sisakvirágos gladióluszo- kat. Virág nélkül fogok haza; menni.

Az utitársak — a miniszter is — mulattak furcsa gondomon.

— Mondd már «— nevetett

rajtam az egyik —, majd veszel Pesten, a Ferenciek terén. tu 1

Milyen egyszerű megoldási Virág az virág, akárhonnan vigyem. És mennyivel frissebb lesz az a pesti csokor, nem hányódik majd csomagtartóban, nem törik össze a kofferok, nem fonnyad eh Hát ez igazán a legegyszerűbb.

— Pesten veszek virágot. És mégsem volt olyan köny- nyű belenyugodni. Ez mégis hűtlenség, mégis hazugság! Éjszaka aztán egyre erre a virágra, a kezdődő lelkifurdalásra riadtam. És kora reggel már lent vágtattam, virágot — egy hervadt szálat legalább! — hajszolva a Komszomol téren. Moszkva reggel, munka előtt, amikor három pályaudvar önti az embereket! Törtem át köztük magam, kergetett, nem hagyott nyugton ez a nevetséges gond. Egy standon aztán találtam virágot, dércsípett, ócska kis csokrot. De megkönnyebbültem — egy csapásra eltűnt a lelkifurdalás.

Csak a fürdőszobában kellett még összeszednem a holmimat, és mehettünk. Ahogy felgyújtom a villanyt, a kádban ott úszik három rózsaszín gladiólusz. Hogy került ez ide? Miféle csoda? De nem akartam kitalálni, pakoltam a pompás szálakat a szemérme-; sen ócska csokor mellé.

— Látom, megtaláltad — fogadott az utitárs, az, aki olyan könnyedén mondta tegnap; fcMondd már, majd veszel Pes- ten a Ferenciek terén." ,

— Te hoztad? #

' _ Nem tudtam nézni, hogy esz a fene a virágok miatt.

A csokor — az a néhány neve nincs, dércsípte szál és tündöklő gladióluszok — ott hányódott a csomagtartón. Mire hazaérünk, nem lesz köztük különbség. De akármilyen lesz is, én nyugodt voltam, ilyen boldog, bűntudat nélküli talál» még a paradicsomban sem.

Már elhagytuk a Kárpátod kát, amikor megszólalt a mi? niszter. »

— Én is kinevettem magát

— mondta. — Na hallja, anynyira töri magát egy moszkvai csokor után. Amikor a virág valóban virág, olyan mindegy, honnan keríti elő. Később elszégyelltem magam, mert egy-» szerre eszembe jutott egy semmiség, régi emlék. És min* mindig, ha — isten tudja, miért? — eszembe jut, mos* is nyugtalanított, keserített Egy régi mulasztás. Úgy felsebzett, hogy ma sem heged; több mint harminc év után Sem. «

Lassan ereszkedni kezdtünk. Eltűnt-előbukkant alattunk a táj. És mindannyiunkban az a múló részegség, az a semmi máshoz nem hasonlítható szorongás, amely leszállás közben fog eb ■->'«&»«» ;

— Biztosan maga is tenyésztett gyerekkorában selyemgu- bókat — folytatta. — Nagy divat volt. Maga, a fejemet tenném rá, játékból csinálta. Nálunk, otthon, az a pénz is kellett, amit értük kaptam. Amikor együtt volt egy kosárra való, elindultam Ceglédről Szolnokra, hogy ott adjam el. Az első önálló keresetem! Mit vegyek rajta édesanyámnak? „Fejkendőt, fiam — mondta. — .Amilyent csak Szolnokon kap1

ni." Mert neki Szolnok volt olyan messzi, mint a maga i édesanyjának Moszkva. És nyilván ugyanakkora aggodalommal eresztett útnak. Szolnokon eladtam a gubókat, szét-; néztem, mászkáltam — mekkora a világ ! — és mire eszembe jutott a kendő, bezártak a boltok. Nincs ennél egyszerűbb gondoltam én is, fejkendő, az fejkendő, majd veszek egyet Cegléden. Persze hogy boldog volt vele az anyám! És mutatta mindenkinek: „A fiam hozta Szolnokról!” Egy ideig boldog voltam, csak később nyilait "belém: megcsaltam, becsaptam szegényt. Hisz ez mégiscsak ceglédi kendő! Kényelmes voltam, bámész, feledékeny. Most egy hazugságnak örült az anyám. Jó lett volna bevallani neki, de nem mertem sem akkor, sem soha később. És ha eszembe jut, elfog a keserűség, a fájdalom. Most is olyan elevenen, helyrehozhat tatlanul, mint akkor először.

Már földet értünk, szedtem elő a fonnyadt, tört moszkvai csokrot a csomagtartóból.

— Nagyon jól tette, hogy nem a Ferenciek terén vett moszkvai virágot. Eljött volna magánál is a pillanat, amikor soha többé nem bocsátotta volna meg ezt a hűtlenséget, ezt a csalást. Mert az ilyen kicsiség fáj a legjobban. A nagyobb sebek könnyebben hegednek, ritkán fakadnak el újra. ■%. -fi

És újra otthon voltam! Hát nem fagytam meg. Mindenem megvan, én iá megvagyok. Mu- 1. tassam magam! Talán még meg is híztam! Boldog volt, véget ért a rettegés, féltés. És ami a legfontosabb, övé lehe- tett újra a gyönyörű önzés —» ismét birtokába vett, hatalma- ; ban vagyok, a fia vagyok.

# Odaadtam a csokrot. Olyan 50 volt mondani: hajnalban, a , Komszomol téren, még friss r volt minden szál. Kézzel-láb- bal magyarázva vettem a fa- gyoskodó kis öregasszonytól. i Anyám megnézte a csokrot,

■ forgatta, megszagolta, nagyon .természetesnek találta. ,

’* — Ugyanolyan, mint az itthoni — mondta megnyugodva.

És azt hiszem, legközelebb már könnyebben enged el. Hiszen a virág, valóban virág — még akkor is, ha moszkvai.

EALIPAP FERENCI . ___,

L

EQUTOLSÓ BECSÜNK

Megvárod azt a legutolsó búcsút, azt a legcsöndesebbet.

Az ajtó mögéd áll, , „ megérinti a vállad, ^ ujjaid ágaira surran a kilincs.

Az udvar.

Aztán a kapu', a járdái 1

a kövek az úton, a megfordult levelek',

i

ahogy keverik unottan és újra-osztják az éjt.

Lépnek utánad a szomszéd ház ablakai,

áruló magány-sziget,

szemed alatt föllobogózott unaloml

Lépéseidtől fölsikolt az utca,

megvadított csikók romjai,

alkoholista kis szobák vigyorognák alakodra',

sárga nyelvével tapogat az ősz, i

Szádban kikötnek a szavak,

derekadban a kilóméterek.

J

*— Megvárod azt a legutolsó búcsút}

Amikor ugyanaz a borzalom marad bennem is utánad.

Hogy kevesebben értsék ? !

Az ember csak a szemét kap-: kódja: „írisz"... „Euphonia".-i!!í „Musica arcaica”... „interval!!”— „Chanson nostalgique”«. „Sene- % cae Sententiae”... „Quintetto a fiati“... „Concertino Urico”..^ „Piccola Introduzione” — és így tovább, tetszés szerinti mennyi- k ségben. , $

Nem csigázom tovább az oh vasó érdeklődését: hangversenyéletünk és a rádió komolyzenei , műsorszámainak címeiből állítottam össze kapásból egy kis csokorra valót. Zeneszerzőink egy része ugyanis az utóbbi időben sajátságos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, francia — nyelvű címekkel ruházza fel alkotásait. Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mintha egyes zeneszerzők nem is számunkra, az itthoni közönség számára, hanem egymásnak, a szűk körű „szakmának” komponálnának vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősorban alkotó; munkájukat. A»

Persze, a i,nomen" ezúttal korántsem jelent feltétlenül „omen”-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiába is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős vagy éppenséggel „magyaros" cím is rejthet silány fércmüvet; másrészt ki merné kétségbevonni a „Les Preludes”, a „Cantata profana"; vagy a „Psalmus hungaricus" páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klasszikus kivételek nem válhatnak szabállyá, nem szente.

Érdi Judit rajza

síthetik az idegen címhasználat napjainkban meghonosodott túlburjánzását.

Na és a „szimfónia”? A „kontert”, az „opera”, a „szvit” — s a példák oldalakon át sorolhatók —- talán már e szavak használata is kozmopolitizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek megnyugtatni a könnyen ijedőkeb Nem a meghonosodott és a meg. felelő magyar szóval nem helyettesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort, vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyelvünkből, mint ahogyan esztelenség lenne kifogást emelni az orvostudomány latin nyelvű „nemzetközisége" éü fen is.

Egészen másról van Itt szói pontosabban két dologról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete' amelyről épp mostanság oly jól* esően sokat hallhatunk — olvashatunk a rádióban, tévében, és az újságokban. Azé a nyelvé, melyen egykor Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Babits, Kosztolányi szólt a nemzethez; s amely nem utolsó sorban: olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint teszem azt a ^.Feltámadott a tenger”, a „Hősi ének", „A tűz márciusa” — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki tácoit" is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké- hogy szerzője ezt a címet adta volna neki; „Les danses de Ma- fosszék". ; - ,

Másrészt, meg kell említem az fdegen címhasználat kultúrpolitikai vonatkozását is. Szinte közhelyé vált már a komolyzene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközönség alig-alig érdeklődik alkotásaik iránt, hogy szellemi szakadék tátong az igényes kortársi zene és a tömegigény között. Nincs mód itt annak elemzésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzervativizmusa a főokok közt szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűségét: vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért?

Félreértés ne essék: Senki nem kívánja, hogy együgyű vulgárde- mokratizmus sekélyesítse el eszköztárukat, s befolyásolja alkotásaik „megkeresztelését”. De az se lehet érdekük, hogy műveik idegen hangzású címével eleve elriasszák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zenének a meghallgatása is, melynek már a címét se érteni?!

Jó lenne elgondolkozni a fentieken. Az embereket sokféle kulturálódási lehetőség vonzza, nagy a szellemi konkurrencia. Könnyen megeshet, hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik, Ady-versre komponált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkés.

. KEREKES GABOR

V