Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
I f * Viseljék egészséggel! Derék község — kis hibával Horváth Rudolf tizenkét éves korában, negyvenkilenc éve és négy hónapja lépett á simontomyai Friedek gyárába. Az volt a dolga, hogy tyúktrágyát szedjen, hozzá hasonló srácokkal, mert akkor ez valamiféle cserzési anyag volt... Csak a jövő év február tizenharmadikán megy nyugdíjba, mert „Az ötven évet meg akarom érni ebben a gyárban.” ötven év egy gyárban, micsoda hosszú idő! Gerebics István másfél hónapja ment nyugdíjba, abból a műhelyből, ahol negyvenkét évig dolgo- . zott! Szinte nem is ismerte a bőrgyár más műhelyeit. Lam- pert Lajos úgy volt inas, hogy reggel négytől délután négyig a gyárban dolgozott, utána meg este nyolcig a műhelyvezető háza körül. Miski Dániel a legjobb tímár volt fiatal korában, dicsérte mindenki, most a legjobb művezetők között tartják számon — negyvenkét évet tud ő is maga mögött a Simontörnyai Bőrgyárban. A bőrgyárban a napokban azokat ünnepelték — először a gyár történetében — akik több mint negyven évet töltöttek a szúrós szagú műhelyekben. Az ünnepséget fehér asztalnál tartották. Az asztalon süteményes-pogácsás tálak, káncsókban fehér bor, kávéscsészék és tíz oklevél, tíz arany pecsétgyűrű. — Nem a divat -késztetett bennünket, hanem az a tudat, hogy nagyobb megbecsülést adjunk régi dolgozóinknak, amikor arany pecsétgyűrűvel ajándékozzuk meg őket — mondta köszöntőjében Győri Károly igazgató. Ezentúl minden évben aranygyűrűvel jutalmazzuk azokat a’ szafctársakat. akik negyven évet itt, a mi gyárunkban töltöttek el. Köszönjük, amit a gyárért eddig tettek, köszönjük, hogy példát mutatnak helytállásban, szorgalomban, áldozatvállalásban — szeretnénk ha a gyárban híre menne, hogy ilyen módon is megbecsüljük idős szaktársainkat. És egymás után hangzanak el a köszöntőik, a pártbizottság titkára, Szabó Sándor, ifjú Perger Imre, a szakszervezet titkára, Halasi Kálmán főmérnök — gratulálnak a kitüntetett szaktársaknak. A beszédek után átveszik a nem csekély értékű arany pecsétgyűrűt, amelybe a 40, illetve 45 számokat és a gyár, a község emblémáját vésték. Először Molnár Lajos meszes hasítómestert szólítják. Nagy, erős ember — alig tud válaszolni a meghatottságtól arra, amit az igazgató mond: „Köszönöm a hűségét, viselje egészséggel”. Következik Gerebics István, a • csiszoló csoportvezetője, Horváth Rudolf segédmunkás, Lampert Károly asztalos, Lampert Lajos gépész, Miski Dániel főművezető, idős Perger Imre meós, Nedves Gyula tímár, Boldog Ferenc csoportvezető. Császár István tímár nem jöttél azün-* népségre. Éjszakás. Kellett volna érte küldeni autót, de azt mondta, ne, ő pihenni akar. Pedig ezen a szép, családias ünnepségen részt kellett volna venni neki is, meg másoknak is. Minden gyári munkásnak. Látni kellett volna a vándormadaraknak — akik egyik munkakönyvét a másik után nyRvik el —, hogyan érzékenyült el idős Perger Imre. arra emlékezve, milyen boldogság töltötte el, amikor 1948- ban a mellére tűzték az élmunkás jelvényt. és most, amikor az igazgatótól megkapta az arany pecsétgyűrűt. — Azt mondják a károgók, itt a gyárban is, másutt is, azért maradtunk több mint negyven évig egy helyen, mert mindennel megalkudtunk — mond i a Miski Dániel —. Én a munkát szerettem, azt. ha rólam terjesztették: derék ember, jó munkás. — Aliik itt ülünk valameny- nyien öreg bútorok vagyunk a gyárban. Megéltünk egy világháborút, a romokból' csináltunk újból gyárát, amely alig kezdett üzemelni, máris államosítottuk. . . És mi vezettük a gyárat, Perger barátom igazgató volt, Gahó meg a helyettese. Most mások a vezetőink, fiatalok, energikusak, tettrekészek, a szakmát kiválóan értő mérnökök... — Nekem az marad meg emlékezetemben — mondja két pohár bor között Lampert Lajos —, hogy a gyárkerítést évről évre toltuk, mindig bővült a gyár, mindig arrébb kellett a kerítést vinni. Most már egy nap kellene hozzá, hogy az ember minden műhelyét, üzemét, raktárát bejárja. — Ha körbejárnák is, a régiek például meg sem ismernék — mondja Gerebics István. — Itt már minden új, gépek, épületek, és az emberek is, kevés Ilyen öreg szaki van, mint mi vagyunk. És ezen egy kis vita kerekedik. Egyesek azt bizonygatják. hogy a harmincasak — akik harminc éve vannak itt — létszáma eléri a százat, mások csak ötvenre becsülik számukat. Aztán szóba kerül — Szabó Sándor párttitkár veti fel a kérdést — a munkásnak jutalmazása. A vezetők még nem döntöttek róla, hány évi gyári munka után adjanak az asszonyoknak arany pecsétgyűrűt. .. Harminc évet soknak tartanak, húszat kevésnek. Huszonöt évet javasolnak a kitüntetettek. Nem sok, talán nyolc-tíz munkásnó van még. aki huszonöt évet, vagy ennél többet töltött a munkapad mellett. Legközelebb majd azokat köszöntik. Most, ezen a keddi ünnepségen egymásután szót kérnek az idős szaiktársak. A gyár története elevenedik meg előttünk. Szinte látjuk, amint Gerebics fizetési napon szalad a pénzzel a trafikba, hogy egy csomag dohányt tudjon venni az egyheti munkabérén, érezzük azt a forró légkört, amikor Perger Imrét kinevezték igazgatónak, amikor Miski Dánielre rábíztak egy kisebb gyár nagyságú üzemrészt... A gyárnak története van, a gyár történetét ezek a munkások írták. A törzsoárda törzse ez a tíz ember, aki több mint negyven évet töltöttek a gyár műhelyeiben. PÂLKOVÂCS JENŐ Bogyiszló ama községek közé tartozik, ahol a lakosság száma egyre emelkedik. Ugyanúgy, ahogy megvan annak is az óka, hogy egyes településekről elvándorolnak az emberek, komoly oka van annak is, hogy Bogyiszló lakóinak száma lassan eléri a háromezret. Természetes, hogy az emberek szívesebben élnek olyan községben, mely állandóan fejlődik, ahol komoly terveket váltanak valóra, szinte napról napra. Jelenleg vízmüvet építenek, körülbelül tízmillió forintos beruházással. Már lefektették a csöveket — tizenöt kilométer hosszúságban — most pedig a hydroglóbust állítják fel. Puskás László, a községi tanács vb-titkára elmondta, hogy a vízműépítkezés már régóta, úgy 1965. óta húzódik. Amikor először szóba került, a falubeliek ellenezték. Féltek az adósságtól. Pedig Bogyiszló az a község megyénkben, ahol szinte elkerülhetetlen a vízmű megépítése. A szigeten fekvő község vize nagyon rossz, egészségtelen. Legalább húsz értekezletet hívott össze a községi tanács, majd házról házra jártak, hogy megagitálják az embereket. A közegészségügyi szervek is előadásokat tartottak a rossz ivóvíz veszedelméről. Eleinte minderre az volt a lakók válasza, hogy „öregapánk is megélt ezen a vizen". Aztán belátták, hogy tarthatatlan az állapot. 1970-ben a lakók hatvan százaléka elfogadta az előzetes tervet. A negyven százalékuk is „beletörődött”, majd. az építkezés megkezdése után minden megváltozott. Szinte leírhatatlan az a társadalmi összefogás, amit a bogyiszlóiak vállalnak és meg is valósítanak. Társadalmi munkában ásták ki, majd a csövek lefektetése után be is temették az összes vezeték árkát. Ez a munka körülbelül másfél millió forintot jelentett. Ezenkívül a lakosság megértette) hogy a községi tanács mit vállal a vízmű építésével, s így ők is jól meggondolva elfogadták, hogy tíz esztendő alatt ötezer forint hozzájárulást fizetnek a vízműért egységenként (családonként). Feltétlen meg kell említeni azt is, hogy körülbelül hatszázötven forinttal kellett volna többet fizetni a lakóknak, ha nem vállalják a társadalmi munkát. A község jobb húsellátása érdekében vágóhidat építenek. Hosszú időn keresztül nagy problémát jelentett az óvoda- gondja. A rendelkezésre álló férőhely nem volt elegendő a község apraja számára. A termelőszövetkezeti tagok a nyári hónapokban a nagy munkák idején nehezen, vagy sehogy sem tudták megoldani kicsinyeik elhelyezését. Az ösz- szefogásnak szép példájaként a termelőszövetkezet vállalta az óvoda bővítését, ami körülbelül háromszázezer forintba kerül. A közgyűlés természetesen megszavazta az elhatározást. Az építkezések folynak, s 1972 végén már üzemelni fog a negyven férőhellyel kibővített óvoda. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a bogyiszlói községi tanács bátor lépéseivel komoly gondokon enyhít, s hozzá kell tenni, hogy a nagyobb beruházások mellett bocsánatos bűn, hogy néhány kisebb dolgot egy-két évre elhalasztottak. Például idén nem tudnak járdát építeni, nincs rá pénzük. Az utak javítására is szükség lenne ... Viszont az általános iskola (a központi iskola) felújítását a napokban kezdik meg központi támogatással, körülbelül négyszázezer forintért. Ezenkívyj, parkokat építenek, jórészt társadalmi munkában, építik, szépítik községüket. Ha jól meggondoljuk, Bo- gyiszlón rendben megy minden. A lakók elégedettek a község fejlődésével. De egy kis hiba mégis van. Néhány hónappal ezelőtt, amikor a község vezetői látták, hogy a vízmű szinte minden pénzüket „fölemészt”, úgy döntöttek, hogy a községi könyvtár könyvállományának bővítésére ebben az évben nem adnak pénzt. A lakosság és a művelődési ház igazgatójának kérésére a következő vb-ülésen megszavazták, hogy háromezer forinttal mégis csak hozzájárulnak a könyvtár bővítéséhez. De tulajdonképpen egy háromezer lakosú községnek ez a pénz könyvvásárlás céljára nagyon kevés. Ha csak azt vesz- szük, hogy az elmúlt esztendőkben 5—6000 forintért vettek könyveket, akkor az idei háromezer forint nagyon kevés. S ezt az összeget kellett volna jobban meggondolniuk, mert tulajdonképpen egy tízmillió forintos beruházásnál kétezer forint vajmi keveset jelent. De ugyanennyiért új könyveket vásárolni, ami a lakosság szórakozásának, művelődésének alapját jelenti —, rengeteg. — vhm — . A dolgos Kovácsok A z asszony nem szívesen állt ve- lem szóba. — Csak egy kicsit — kérleltem — egy egészen kis időt. — Jó — mondta — legalább pihenek keveset, mert dolgozok, akár a marha. — Na látja — mondom — hát ezért. A nevük is egészen köznapi: Kovács. A dolgos Kovácsok, akiknek isten tudja, honnan került a vérükbe az ösztön, ami nem engedi őket napközben székre telepedni, betegségen és alváson kívül ágyat használni, örömre, szomorúságra időt hagyni. Jó ideig együtt lakott az egész család. Szülők, gyerekek, menyek, meg az unokák. Nem tudták, mire dolgoznak. Pénzt nem láttak, csak dolgoztak, úgy, ahogy megszokták már egész kicsi koruktól: az emberek cigarettaszünet nélkül, az asszonyok fejéről pedig hosszú-hosszú évek teltek el, mire lerongyolódott a napszítta delénkendő. Tizenkét esztendeje, hogy Kovács László, a felesége és két fia külön költözött. Házat örököltek az asszony ágán: két szoba, két konyha, istálló, szép nagy udvar. Más nem volt, csak a ház. Nem volt sem bútor, sem edény, sem ruhanemű, üres volt az istálló, nem volt mit metszeni, és nem volt disznó, hogy megegye a maradékot. Folytatták ott, ahol előző nap abbahagyták. Az asszony leül. Csöppnyi teremtés. Fekete, aprómintás ruha, fekete aprómintás kötény, szinte minden fekete ezen a negyvenhét éves parasztasszonyon. Fekete a bőrredők közé sült föld, fekete a kezefeje, az erek, ahogy csuklónál összecsúsznak. A szeme pedig kék, becsületes, tiszta kék. Marasztalom. — Hagyja a kapálást, úgyis későn van. — Nem lehet. Mára az egy vágásnak meg kell lenni. — Pihenjen is. — Etetni kell. Azért szaladtam haza, hogy etessek. , — Rendesen van itt minden. — Igyekeztünk. Nem csinálunk semmi különöset, csak tesszük a dolgunkat, hogy meglegyen. A mi családunk sohasem panaszkodott. Úgy van ez, hogy aki azelőtt dolgozott, annak azelőtt is volt, aki nem dolgozik, annak most sincs, Én látja, napszámost nem hívok. Egyszer metszéskor hívtam. Akkor megkérdezte, hogy metsszen: magyarosan vagy németesen. Dühös lettem. Hát hogy? Hát úgy, ahogy a tőke megkívánja. Mindegy, magyaros, vagy né- metes, a tőke mutatja magát. Elvég ek és magam is. Részest is iratunk. Egy holdat, két holdat. Nem tudom, mi lesz, idén még nem osztották ki, pedig már itt a kapálás ideje. Mire vélik a téesz- ben, nem tudom. — A szőlő négyszáz öl. Megterem rajta, ami a családnak kell. Nem azért, hogy iszákosak vagyunk. Ezt még a legrosszabb indulattal sem mondhatja ráhk senki. Reggel a fél deci elmegy, igaz, az is itthon. Kell az. Az ember fogatos. No látja, ez is. Reggel megy, este jön, belefájdul mindene. Most éppen ekéz. A kényelem végett a gyerek tornacipőjét vette fel. Jobb benne a járás. Puhább. Itt a háznál is van mindig mit tenni. A kert, az üsző, a bikaborjú, van anyakocánk, két süldőnk, baromfi. Szokva vagyunk a jószághoz. Én azt nyugodtan elmondhatom, hogy a boltba csak sóért, paprikáért járok. Kenyeret is sütök minden héten. — Mikor ül le? — Ebédkor, vacsorakor. Arról, hogy ledűljek, szó se lehet. Nem is tudnék nyugodtan feküdni. Kovács László tolnanémedi fogatos- nak néhány évvel ezelőtt petrencerakás közben megrepedt a hasfala. Azóta haskötőt használ. A felesége a télen két alkalommal volt ágyban fekvő beteg. Nem bírta a kanalat a szájához emelni, annyira fájt a válla. Reumás, a meleg- vizű fürdőt a szíve miatt r.em bírja. Este fésülködik. Re;- a n'.renr ujjak nem bírják a fésűt fogni. De fejni bírnak, mert muszáj, és kapálni birnak, mert muszáj, és a tűt összeszorítják, mert varrni muszáj, és a kenyérvágó kést megmarkolják, mert kenyeret szelni muszáj, ha megéhezik az ember. A fene tudja, hol kezdődik. Egyszer- csak elfelejtik leszedni a falakról a pókhálót, mosatlanul maradt egy festé- kes dézsa, aztán kimarad egy kapálás, és eggyel kevesebb malacot hizlalnak a következő évben. Valahol, valami egy- szercsak elkezdődik, és aztán nincs megállás. A pusztulás pusztulást hoz magával, és tönkremegy lassan minden. A kezem tűzbe merném tenni, hogy a tolnanémedi dolgos Kovácsok portáján, amíg áll a ház, a paréj nem veri fel az udvart. — Beszéljen a gyerekeiről. — Jó gyerekek. A nagyobbik Simon- tornyán kőműveskedik. Az anyósánál laknak, a faluban. Épp két hete, hogy kisunokám született, Tündének hívják, örülök igen, hogy lány lett, mert nálunk mind a kettő fiú. A fiam motorral jár, ha előttünk elmegy, dudál. A kisebbik mezőgazdasági gépszerelő szakmunkás, a vizsgákra készül. Nem tudom, hol lesz kedve elhelyezkedni. Marad-e velünk, vagy máshol dolgozik. Motort szeretne. Most, hogy itthon van és tanul, mindig meglep valamivel. Felmossa a konyhát meg a folyosót, és beveti utánam az ágyat, ha csak összecsapom hamar. Segítjük rpajd a gyerekeket, építeni, meg ami kell. Van kire dolgozni. — Mit csinálnak este, meg vasárnap? — Mindennap főzök valamit. A férjem hazajön, vacsorázik, megmosdik és leül. Ritkán nézzük a tévét. Akkor is legtöbbször elnyom mellette az álom. Néha a szomszédokkal beszélgetünk. Jó szomszédok. Az egyik, akár az anyám. Névnapkor meg összejövünk és megtiszteljük egymást valamivel. így van ez. A kisebbik fiú az udvaron a szőlőkarókat meszeli. Láttam-e már valahol, hogy meszelik a szőlőkarókat? Nem, nem err.'ekszem, hogy láttam volna valahol Népújság 5 D. VARGA MÍRTA 1972. június 11,
