Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
ŰZ OÎViSi noplója A magyar irodalom az elmúlt évszázadokban mélyen átélte a Dózsa-témát. Művek százai szólnak a parasztháborúról. Ezért az alkotások csekély töredékével sem foglalkozhatunk, s csupán futólag és vázlatosan beszélhetünk azokról is, amelyekhez a legtöbb magyar olvasónak, — kortársunknak — személyes emléke- élménye tapad. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Dózsa György irodalmi ábrázolására gondolva mindenkinek először Petőfi jut eszébe. A „Még kér a nép”. Dózsa emlékének — a kurucLáng és korbács minden sora; sötét fenyegetés, komor jövendölés. Akik 1847-ben olvasták, s értettek belőle, tudták, hogy Dózsa veszélyes szellemének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével; milliók erejévé válhat. A forradalmi ős sorsa élete végéig izgatta Petőfit; prózájában is gyakran említi Dózsa Györgyöt, még útirajzában is keresi nyomait. A fegyvertelen, kaszával, kapával lázadó nép látomása Dózsát idézi emlékezetébe; alakját a legalkalmasabbnak tartja arra, hogy az ellenfelek emlékezetébe idézze. S a forradalmárokéba, „eszmetársakéba” is, lelkesítő példaként A következő mű szinte a következő „kapcsolás”. Eötvös József; „Magyarország 1514- ben”. A központ: a szenvedő nép. Eötvös a lázadó magyar paraszt véres tragédiáját, iszonyú sorsát ábrázolta nagy erejű regényében. Az események elbeszélésében aggályosán objektív: regényének nehéz sodrása lassan görgeti előre a történetet. Sokáig nem értették — félreértették — Eötvös regényét. A történelmi érvek gondos mérlegelése a reakciós irodalomtörténet-írás szemében azt látszott bizonyítani, hogy a „Magyarország 1514-ben” tulajdonképpen nem más, mint az uralkodó osztály viselkedésének védelme. Hosszú idő kellett, amíg a közönség és a haladó kritika felismerte Eötvös igazi mondanivalóját. Szerb Antal jegyzi meg a regényről: „Eötvösnél a felkelés csúfos elbukásának ábrázolása azt látszik bizonyítani, hogy Dózsa legyőzőinek volt igazuk. Csak valami közelebbről meg nem határozható belső rezdülés árulja el, hogy — ha átfogó, a dolgok két végét látó intellektusa ingadozik is —, a szíve Dózsa Györggyel szenved az égő trónuson”. A Dózsa-téma a század első évtizedeiben sem halkult el. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljesebben. (Dózsa György unokája vagyok én — Népért síró bús, bocskoros nemes.) Ady izzó úr-gyűlöletének ki más lehetett volna élő példája, mint a parasztvezér, aki a „grófi szérű” nyomorult jobbágyainak lázadó seregét vezette az „urak vad hordája” ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A „heves nyár” látomása nála a zsellérhad dühödt seregének látomásával párosul : négyszáz esztendővel a parasztháború után, a Dózsa-korabeli úri rendekéhez hasonló vaksággal országvesztő háborúra készülődő Tisza-kormány felé röppent a vers fenyegető végsora: „Vigyázzatok ... A nyár heves, s a kasza egyenes”. De sokszor idézték 1919-ben, kor óta — ez volt az első nagy erejű, művészi felidézése. A vers a hasonló történelmi helyzettől is kapta a hevét. Petőfi 1847-ben írta, csaknem 340 évvel a Dózsa-tragédia után, — a készülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek roppant közéleti hatása volt — emlékezzünk: a Bach-korszak cenzori hivatalai az ötvenes években e költemény „minden eszközzel való törlésére és irtására” kapták az első parancsot —; Vahot Imre, aki közölte, megjelenése után hetekig reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miatta. a Tanácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt Ady látnoki sorait ! A verset — Lukács György és Lengyel József feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki városok főterein — legalább százszor szavalták el. Iskolás fiúk, egyetemisták, művészek, írók. A század huszas és harmincas éveiben, a Horthy-fasiz- mus kezdeti időszakában nem szívesen hallott a Dózsa-té- máról a hivatalos Magyarország. A Hóman Bálint történetértelmezésének szellemében fogant tankönyvek látszólagos objektivitással, kelletlenségü- ket rosszul palástolva vették tudomásul, hogy a magyar népnek létezett egy Dózsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szólamokkal elhomályosítani, közömbösíteni, — mintha csak egy magányos elégedetlenkedőről volna szó, aki a történelem „kiismerhetetlen szeszélye” folytán, „szónoki szuggesztivitásá- nak (Hóman) erejével” maga mellé tudott állítani ezer meg ezer fegyelmezetlen jobbágyot. S most ugorjunk egy nagyot az időben! Kitört a második világháború. Elkövetkezett — hatévi szenvedés után, a magyar nép legjobbjainak, a partizánoknak és szabadságharcosoknak hősi részvétele, mártírhalála segítségével is — a felszabadulás. Már az első pillanatokban felmerült a Dózsa-kép (jelentős költőink verseiben, írók esszéiben, publicisztikai elmefuttatásaiban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyörködhetünk benne, okulásul és épülésül. 1954-ben jelent meg egy verseskötet, Juhász Ferenc írta, Tékozló ország volt a címe. Ez már a felszabadult ország új költőjének tisztelgése Dózsa Gyönyörű szavakkal szól a Dózsa-forradalom feledhetetlen mámoráról, amely átsugárzik S ezután — nem mint a fel- szabadulást követő évek utolsó Dózsa-emlékműve, hanem mint e kurta beszámoló egyik fontos témája: Illyés Gyula Dózsa-drámájáról néhány szót. 1955-ben jelent meg Illyés drámája nyomtatásban, s rövid néhány hónap múlva már bemutatta a Nemzeti Színház, Gellért Endre rendezésében. Illyés Dózsa-drámája lenyűgözte a nézőket: lírikus szépGyörgy emléke előtt. A Dózsa- éposz — terjedelmét és epikai témáját tekintve — elbeszélő költemény; „egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514- ből”. Juhász szinte teljesen szétzilálja a hagyományos his- tóriás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem-el- rendezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa- forradalom képét, hanem úgy, ahogyan az ő lelkében, fantáziájában, a feltornyosuló mondanivaló elibe varázsolja. A Tékozló ország-ban a forradalom varázsa, a nép hite, ereje szólal meg, — az az örökség, szellemi hagyaték, amely képes a Dózsa-élményt teljes értékében átadni a felszabadult utókornak. az évszázadokon, s erőt ad értelmes új életéhez a már szabadon élő népnek: ségével, költői nyelvének áradó gazdagságával, s főleg szövegének robusztus erejével, amelyből a nép ügye iránti szeretet sugárzik. A színművet több bírálat érte bemutatásának idején — jogos is, méltánytalan is —, de ez nem változtat azon, a bennünket most elsősorban érdeklő tényen, hogy a Dózsa-ábrázolás folyama nem szakadt meg. Nem volna teljes Dózsa György irodalmi ábrázolásának e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatárokon belül; a hősi példa más népek íróinak képzeletét is megragadta. Európai „mítosz- szá” vált. Az angol életrajzirodalom egyik nagy értékű alkotásában, James Boswell Johnson élete című munkájában olvashatunk arról, hogy Oliwer Goldschmith klasszikus Zeck-testvérek című drámája tulajdonképpen a Dózsa-tragédiát eleveníti fel. A német Hans Mitterfelder 1807-ben — Napoleon-ellenes éllel — írt színművének, a ma már alig ismert „Székely hös”-nek szintén Dózsa György a főhőse: egy „messzi székelyföldről származó szegény nemesfi”, aki évszázadokkal ezelőtt „ugyanúgy megszenvedte népe elnyomatását, mint ma azok, akik Európa elrablójának rabigájában nyögnek”. Lelkesítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabadságküzdelemre a német író. Az irodalom — a líra, dráma- és a regényírás, s a művészet sok más műfaja — tün- düklővé tette a Dózsa-képet. Születésének 500. évfordulóján méltán tisztelgünk meghatot- tan azok emléke előtt, akik művészetükkel közelebb hozták az olvasókhoz, nézőkhöz a parasztháború vezérének hősi alakját; mesterségük, tehetségük szuggesztív eszközeivel tették feledhetetlenné, a magyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. TAMÁS ISTVÁN Kardos Tibor: humanizmus Személyes élménnyel kezdem; úgy rémlik, közvetlenül a fel- szabadulás után történt. Való- színűtlenül fiatalok voltunk, s inkább a közös szándék, mintáz elért eredmény hozott össze bennünket egy pécsi irodalmi esten. A bevezetőt Kardos Tibor mondta, akit addig csak kitűnő tanulmányaiból ismertem, személyesen nem találkozhattam vele. Ámul- va hallgattam szavait. Akkor már megírta egyik legfontosabb könyvét, a Középkori kultúra, középkori költészet címűt, s mindenki tudta róla, hogy a humanizmus avatott és Európa-szerte elismert tudósa. S mily könnyű volt neki, hogy évszázadokat és remekműveket átlépve zsengéink között is otthonosan érezze magát, s ma is csak zavartan tudok arra a szeretetre és figyelemre gondolni, amellyel köny- nyelmű fiatalságunkat — pedig igazán nem szolgáltunk rá —; kitüntette. Ez az állandó szellemi készenlét, a leírt szó iránti soha nem lankadó érdeklődés, mely mindig a homo humánus megértésével párosult, jellemzi Kardos Tibort. Aki kézbe veszi tanulmányainak most megjelent terjedelmes, bár távolról sem teljes gyűjteményét, csodálkozva látja, hogy ennek a kivételesen gazdag tudóspályának hány és hány állomása volt és van ma is. Az első tanulmányok Mátyás udvarába vezetnek, a kötet végért már Babits, Weöres költészetét elemzi, de közben tud újat mondani Balassiról, Zrínyiről, Berzsenyiről, Széchenyiről is, nem is említve alapvetően fontos olasz tanulmányait. Mi a titka? — kérdezem könyvét olvasva. Ez a mindenütt- jelenvalóság, a szellem állandó otthonossága, amiből következik az is, hogy kitágította szaktudománya határait. Legjelesebb elődje, Ábel Jenő, csak szakembereknek írt, Kardos Tibort — pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a szaktudomány számára, mint kitűnő elődje — akár a strandon is lehet olvasni. Mert mindig érdekes, az avatatlant is le tudja kötni; a tudósban ott a művész, a költő is, vagy talán egy költő vált benne tudóssá. A Boccaccio-tanulmány novellává és útirajzzá szélesedik, a Berzsenyi-esszé az egyházas- hetyei szülőházat is fölméri („a szoba, ahol született, nem nagyobb két lépésnyi hosszúnál, és hat lépésnyi szélességnél"), Széchenyi olasz élményeinek vizsgálata közben pedig pontos lélek- és jellemrajzot ad. Többször járt Szekszárdon is, s egyik itteni tartózkodásának maradandó emléke a Babits és Szekszárd című tanulmány, melynek keletkezéséről ő maga így ír: „Az írás első motívumai utolsó pécsi egyetemi éveim idején keletkeztek (1930 és 1933 között). Azóta él bennem, alakul, változik, s egy alkalom, Szekszárd város meghívása, lehetővé tette, hogy le is írjam." A Babits- tanulmány alcíme: Vezérfonal olvasáshoz, s aligha lehet elképzelni jobb bevezetőt Babitshoz, életművéhez. Csak örülhetünk, hogy megírását épp egy szekszárdi meghívás tette lehetővé: a vezérfonalban egy nagy tudós szándéka és a szülőváros feladata szerencsésen találkozott. CSÁNYI LÁSZLÓ Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. FIRENZE (Huszti Olga felvételé) „Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vas trónon őt eléqetétek, ' . De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatoki „De most a fizetség Budáig ellátszik A paraszt kaszája holdfényben szikrázik, Kő-lándsáink árnya, a kastélyok lángja el — Budáig látszik; el Budáig látszik”. Szabadság, Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor; mi alázott szívünket felemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szdblyánk tűz-érce, te mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk
