Tolna Megyei Népújság, 1972. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
Thiery Árpád: Az emberek hazamennek Izsáknak úgy tűnt, hogy a teve és a jegesmedve makacsul követi, mióta megpillantotta őket a cirkusz vasrácsai mögött. Nem tudta magyárá- zatát adni, hogy miért éppen a teve és a jegesmedve szegődött a nyomába, hiszen egyiket sem kedvelte igazán. Egész úton nem mert hátranézni, csak amikor a kapuhoz ért, gyorsan oldalt pillantott, de sem a teve, sem a jegesmedve... Fellélegzés helyett azonban inkább egy kis csalódást érzett. Megállt az udvaron, a cipőraktár vasajtaja előtt. Aggodalmasan nézett föl a világos konyhaablakra, mintha nehéz mulasztások nyomták volna a lelkét. Mindig így ért haza. Izsák érezte, hogy az anyja nem azt jelenti már számára, mint régen, s ő sem azt jelenti az anyjának, amit szeretett volna. Az anyja a villany alatt varrt, vagy az egyenruháját tisztogatta a párolgó ételszagban, és szitkozódott, hogy milyen keveset fizetnek a villamosvezetőknek. Széles arca elkomorult,- és egy-két pillanat alatt megöregedett. A mostohaapja este hat órára már beivott. Bánatosan nézett, mintha komoly segítségre szorult volna, s egy zöldségesbódét emlegetett, ahol meggazdagodhatott volna. Aztán maga elé rendelte Izsákot. — Tanultál új nótát? — Nem tanultam. — Akkor énekelj a régiekből... — legyintett a mostohaapja. A zsebébe nyúlt, forintokat nyomott Izsák markába. Ritkán verte meg, a fiú mégis, ha a mostohaapjára pillantott, mintha puskacsőbe nézett volna: talán erős, türelmetlen hangja miatt, talán a bot miatt, amire járás közben támaszkodott, de talán leginkább amiatt, hogy a mostohaapja sohase gyógyulhatott meg. Izsák nem tudta még, mi van a szavak mögött, az anyja nézését sem tudta megfejteni, csak fájt, egyre mélyebben fájt, amikor az anyja és a mostohaapja ordítoztak egymással. Nemcsak a pofonok fájtak, amiket az anyja kapott, hanem a türelem^ is, amivel elviselte. Izsáknak nem volt bátorsága nemet mondani, sőt ahhoz sem, hogy makacsul hallgasson, s így, ha kellett, énekelt engedelmesen. Felment az emeletre. Avas- lépcsőn csattogott a saruja. Végigsietett a bérkaszárnya hosz- szú függőfolyosóján. A szomSÍK MIHÁLY: AJÁNDÉK Nézd minden fának árnya van Es minden szépnek ára van A nap csorog gazdátlanul Megbukik az ki nem tanul Apám talán selyemruhát adott a kedvesének át Mást nem adhatok én neked csak ezt az édes éneket Kedvesem ez a vers kerül testedre gyémánt ékszerül és melled apró gombjain diadémok a csókjaim------—• K éziratokat nem őrzfinh meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. szédok ablakain kisugárzó fényeknek csak annyi idejük volt, hogy megpillantsák Izsák Vékony, inkább szívós, mint erős alakját, lenyirbált szöghaját, gumisaruját, amihez elég hideg volt már, és kinyúlt pulóverét, amely alatt egy sportegyesület dresszét hordta. Lenyomta a kilincset. A konyhaajtó zárva volt. Kopogott. — Ki az? — mordult ki mostohaapja a konyhából. — Én. Izsák... — Menj ahhoz, akivel eddig csavarogtál! A fiú megint kopogott. — Nem hallottad, mit mondtam? — kiáltott mérgesen a mostohaapja, s valami köny- nyebb tárgyat az ajtóhoz vágott. Izsák egy ideig tanácstalanul ácsorgott az ajtó előtt. Nem szólt. A kilincset még néhányszor óvatosan lenyomta: hátha.« Nem érzett szomorúságot, haragot sem. Azt sem érezte, hogy közben mennyi idő telt el. Lement az udvarra, egész hátra, ahol a szemetes edényeket tartották. Egy ideig reménykedve nézegetett az emeletre, de csak egyszer nyílt ajtó, a- lépcsőház mellett. Márton nővére libbent át hangos nevetéssel a szomszéd lakásba, a sörgyáriakhoz. Izsák ennek az egy ajtónyitásnak is örült, mert eszébe juttatta Mártont, sőt, mintha egyszerre maga előtt látta volna Márton orkánkabátos alakját, komoly, kissé megkeményedett arcát, ahogy két hete vasárnap — amikor hazajött látogatóba a nevelőotthonból — itt ültek az udvaron, egymás mellett, az asztalos deszkáin, a dróthálós műhelyablak alatt. — Jó ott? — faggatta Izsák óvatosan. — Jó. — Jobb nem lehetne? — Lehetne, de így is jó. Izsák gyanakodva nézegette a barátját. — Nem szoktak bántani? — A nagyobb fiúk. Néha. — A felnőttek? — Azok nem. Izsák nem nagyon értette, hogy azelőtt mindig sajnálattal gondolt Mártonra. Tizenegy éves létére ezt eléggé igazságtalannak tartotta egy tizenhárom éves fiúval szemben, most azonban egyszerre önmagát érezte sajnálatra méltónak. Talán mert egészen új volt Márton orkánja, a cipője, a nadrág, s minden, mintha egy kirakatból szedte volna össze. Vagy talán csak azért, mert igazán látszott rajta, hogy két évvel öregebb... Márton, mielőtt elköszönt, megmagyarázta, hogy merre van a nevelő- otthon, ha Izsáknak a hónap első vagy harmadik vasárnapján eszébe jutna, hogy meglátogassa. A konyhában elaludt a villany. Izsák reménye, hogy a mostohaapja beengedi — elfogyott. A kapuból innen is, onnan is belenézett az utca sötét torkába, de sem a teve, sem a jegesmedve nem volt ott. Emiatt egészen távolinak, már- már hazugságnak tűnt a nap, különösen a cirkusz, a foltozott sátor, amely lomhán magasodott a padsorok fölött, a sovány, égő szemű állatok, s a trapéz, mely úgy lengett ide- oda fönt a kupolában, mint egy unatkozó madár. Az anyja szolgálatban volt. A vágóhídnál megtudhatta volna, hogy melyik vonalon teljesít ma szolgálatot, de nem akart kérdezősködni. Felszállt egy villamosra, amelyik a város közepe felé indult. Késő volt már. Feltámadt a szél, a rendezőpályaudvar felől átfújt peronon. Izsák bement a kocsiba és leült. Az ablakhoz támasztotta a fejét. Végigpillantott az esti utasokon, s azt gondolta értetlenül : miért van az, hogy az emberek akkor is hazamennek, ha nem szeretnek otthon lenni?... Nem érezte magát idegennek az idegenek között, s az se bántotta, hogy a mostohaapja nem engedte be. Régóta várt arra, hogy egyszer elkövetkezik majd egy olyan este, amikor senkitől se fog félni. Jól érezte magát a villamoson, legfeljebb az zavarta egy kicsit, hogy fázni kezdett. Lehunyta a szemét, s ettől a kis mozdulattól egyszerre minden megváltozott: az estét fényesség, a színek csodája töltötte be, minden csupa fehér lett, sárga, zöld, és kék is egy kevés; a villamos is elnémult, mintha zajtalanul úszott volna a levegőben; egy alacsony, ló- denkabátos ember bátorítóan integetett az ajtóból, majd egy darab csokoládét emelt a magasba, olyan nagy volt, mintha csokoládéhegyből pattintotta volna le; szemben egy fiatal lány felnyitotta nagy szempilláját, s háta mögül képeskönyvet húzott elő, aztán szétnyitotta, s egy pillanat műve volt, hogy ott hullámzott Izsák előtt a tenger, homokpartján fénylettek a kagylók, csigák és a kavicsok; a vezető csilingelt kettőt-hármat, majd megállította a villamost és hátrakiáltott: Bánatos bozótos, Füles mélázó helye, feltételes megálló... és valóban, csak oda kellett pillantani a magasból, Micimackó, Malacka, Füles jóindulatú érdeklődéssel álltak Tigris körül, aki éppen beleharapott egy bogáncsba, s azonnal csuklani kezdett... így ment ez egész úton, az álom és az ébrenlét határán. Izsák boldog volt, boldogságát csak az zavarta, hogy egyre jobban fázott. Nem nyitotta ki a szemét, míg csak a villamosvezető, aki a végállomáson, kezével az irányváltóval és a menetszabályozó karral, át nem ment a kocsi másik elejére, s út közben fel nem ébresztette. Izsák megköszönte a figyelmességet. — Én már megérkeztem — mondta és leszállt, örült, s egy kicsit meg is lepte, hogy így ki tudta mondani, mintha máris célhoz ért volna. Köny- nyűnek érezte magát, legfeljebb amiatt volt némi lelkifurdalása, hogy az anyjának nem szólt az elhatározásáról, s egyszer sem említette, hogy mennyire fél otthon. Nem kérdezősködött, biztos volt benne, hogy Márton útbaigazítása alapján megtalálja a nevelőotthont. Jöttek- mentek a késő esti emberek, a bepárásodott utcák is jöt- tek-mentek, a barátságtalan udvarok, a tér száraz fái és szobrai, csak jöttek-mentek, ügyet sem vetettek rá, amiért Izsák nagyon hálás volt. Nem félt tőlük. A hosszú, kaszárnyaszerű épülettől sem félt, legfeljebb egy kis csalódást érzett az üvegkapu előtt, mintha arra számított volna, hogy várni fogják, talán maga Márton is. A kapu zárva volt. Csöngetett, egyelőre azonban hiába nyomta az arcát az üveghez, senkit se látott a folyosók felől közeledni. Rövidesen ismét csöngetett egy hosszút, bár érezte: az csupán percek kérdése, hogy ki fogják nyitni előtte a kaput. Annyira biztos volt ebben az érzésben, hogy még mielőtt világos lett az előcsarnokban, lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és egy időre elbúcsúzzon az álmoktól, mert egy ilyen komoly, sőt szigorúnak látszó épületben, ami előtt állt. olyan álmokról mint az övéi, nyilván szó sem lehet. GYENEY JUDIT RAJZA IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA VERSEI: MUNKAHELY, ESTE Ez már az est. ii A bérház ódon falain — foltként — egy szét hullt délután egyszerű rajza. Idegen és magárahagyatott minden. Elmentek az emberek is. Mielőtt eltávoztak, bezártak minden abla kot, a magányt is rabnak — a falak közé, de ottmaradt nevetésük, mint egy utolsó lendület, feszegetni a csöndet. VIHAR Villámok napszárnyai közt eső páncélfala. Tűz és víz harca köz az ember — egymaga. Óriás kék kút az ég, iszik a föld, a fű, a fa, szomjas a lélek és szorong, szinte fél — egymaga. Cicoma minden, pőre látszat, örülnék egy ázott fűszálnak, csillagnak, melyet a szem láthat hangnak, mely végre emberi... S szeretne megérinteni. TOLVALAGI PÁL: ALAKÍTÁSAINK Most húzzuk fel a függönyt, mi eltakarta eddig az élet színpadát. Ki felkel, ki lefekszik, ki gyilkol, ki veszekszik, nevet, szeretkezik, csal — Alakításaikkal hol meggyőzőek, hol nem az emberek.
