Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

! f * Tiszteljük a játékot A zene világa 8. Az opera a XX. században Marosi Gyula fiatal író. A hétszázadik napon című első és egyetlen kötete 1970-ben jelent meg. Azóta nem publi­kált semmit. Készül. Az a szűk kör, amelyet eddig kör­bejárt írásaival, látásmódjá­nak első felfedezéseit zárja magába. Ha továbbra is ezek­ről írna, egyhelyben topogás- nak érezné. Ezért vár. Feketén izzik és füstölög — hogy tartalmas, biztos meleggel éghessen to­vább. Mindig tudta, hogy író lesz. Érettségi után, kétéves ki­rakatrendező-iskolába járt, majd két évre bevonult ka­tonának. Leszerelése után nyomdába ment dolgozni. A betűkkel kezdte, hogy eljusson a legtöbb gyötrelmet adó szavakig, amelyek mindig mást fejeznek ki, mint amit akar tőlük, amelyek csikorog­BENCZE JÓZSEF; REQE Rege, rege földnek, durcás legelőnek, göröngyös szügyeknek, pata-marék földnek, kerék-nyomott sárnak, hétbogú varázsnak, vad zsibavirágnak, fekete kányának, gomyadt szilvafának, ág-gyürkéju innak, meggyávult pipának kova-tapló kínnak félhold köröm holdnak, más regém nem volna.' Felfedeztem én is a spa­nyolviaszt. Azt nevezetesen, hogy nemcsak a rossz hír jár szárnyon, de a rossz módszer is gyorsan terjed, nagyon gyorsan. Elmondom felfedezé­sem lényegét. Egyidőben volt a könnyűipar állami szektora és a jótulaj­donságai. És természetesen voltak a becsületes, tisztessé­ges magánkisiparosok. Az előbbi kommersz árut dobott a piacra, gyakran vitatható „ minőségben, de tűrhető áron. A kivitel sem volt tetszetős, a talpa is sokszor lemállott, a Parlamentben is gyakran in­terpelláltak cipőügyben, de legalább olcsó volt. A kisipar, a maszek, ó az egészen más, ott mindent megtalált az ember, ami szem­szájnak ingere. És milyen szolidan tálalva a kirakatban a csodálatos cipők, blúzkölte­mények, s mellettük diszkré­ten elhelyezve az icipici cé­dulákon az árak: 600 forint, 1000 forint... A kézi munkát, a tudást, az ízlést, a kivitelt fizette meg a kedves vevő. És persze a pa­tinás utcáik hírnevét, hangula­tát. — Igen, a Váci utcában, szivem... Egyidőben azon ábrándoz­tam, mi lenne, ha a két szek­tor találkozna. Esetleg frigy­re lépne. És mindketten hoz­nák eredendő értékeiket a házasságba. És — hogy a ci­pőnél maradjak — mondjuk 300 forintba kerülne a ma­szek hozzáértése, ízlése sze­rint készült, de az állami bol­tokban is megvehető férfici­pő. Tetszetős forma, megbíz­ható minőség, zsebhez szabott árak. Botor álom, ma már tu­dom. Azért valami történt a2 idők folyamán. Ha a frigy nem is hivatalos, azért a vad- házasság hallgatólagosan lét­rejött. Itt van például a lakk- cipő hétszáaért. Bármelyik ci­va, erőfeszítések után állnak csak abba a rendbe, ahova kényszeríteni akarja őket. Ezért kell az íráshoz min­denek fölött bátorság — vall­ja. Hogy le tudja győzni az ellenálló szavakat, önmaga ké­telyeit, gyötrő félelme ellenére is tollat fogjon kezébe és írja azt, amiről úgy érzi, hogy el kell mondania. írásairól nem szívesen be­szél. Azok önmagukról kell, hogy valljanak. Őbenne csak összetorlódik a sok-sok mon­danivaló, amelyekből egyszer megindul egy szál, azt gom­bolyítja — mondja —, hogy mikor elkészül, nekikeseredve nézze „művét”. Nem, igazán nem tud róluk mit mondani. Nem akarja megváltani a vi­lágot. Eszményképeket sem akar tartani az emberek elé. Példákat akar csak megmutat­ni, az ember legapróbb igazsá­gait is fényesre csiszolva láttat­ni, hogy aki látja-olvassa azo­kat az emberi sorsokat, állás- foglalásra kényszerüljön. Mel­lette, ellene, szeretve vagy meggyűlölve egy-egy figurát, életformát. És ha közben si­kerül valakinek az általa meg­fogalmazott érzésekkel útba­igazítást vagy támogatást ad­ni, az a legtöbb, amit egy író megtehet, az a legnagyobb öröm. Amit az életből megismert, arról határozott véleménye van. De erkölcstelennek tar­taná véleményét ráerőszakol­ni bárkire. Nemzedékének, a harmincéveseknek, az újat, az utat keresőknek sem tud taná­csot adni a hogyanra. írásai­val csak elemez, feltárja a té­nyeket, így élünk. Hogy pőüzletben, áruházban köny- nyűszerrel kaPható. Természe­tesen sem hidegben, sem me­legben nem ajánlatos viselni, legkevésbé az esőben. Reped a lakk. Szóval a minőség ma­radt, az ára viszont már kis­ipari nívón mozog. A kisiparosok is tanultak valamit a cipőgyáraktól. Mindenekelőtt rontották a mi­nőséget. Egy életen át nem lóghatnak ki ők sem a sorból, ki szereti a strébereket, és ki vállalja a tisztességtelen ver­senyt a gyárakkal? Az áru­rontás, mondják ők, afféle nyugati dolog, a túl jó, túl erős minőségű cipő eltarthat mindenki a saját erkölcsi mér­céje szerint tegye fel a kér­dést és próbáljon válaszolni rá: helyesen élünk hát? Életének fontos tartozéka a játék. Emberi sorsokat, szituá­ciókat játszik, képzeletben vé­gig élve ismeretlen emberek életét, miközben „szűrt szem­mel” figyelve a világot, igyek­szik felkutatni a rejtett titko­kat, a rugókat, melyek az em­ber cselekedeteit mozgatják. És mert a játék merész do­log, nagyon kell ismerni a já­tékszabályokat. Tudni kell, mi­vel nem szabad játszani. A szerelemben például lehet, sőt kell, a gyerek fogalmával — soha. Tisztelni kell a játékot, mert a játék emberi. Marosi Gyula kötetzáró írá­sának címe: Játsszunk novel­lát. Két fiatalember, Gereb és Slézinger-Somos vitatkozik- játszik életet, keserűn, gúnyo­san kotorva a múltba, feleletet keresve kérdéseire. Éjszakába nyúló vita és rö­vid, rossz alvás után Gereb hajnalban lement a Duna- partra... „...A kő hideg volt alatta, a folyó mocsaras szagot le­helt az arcába. Néha felcsa­pott egy félig száraz lépcsőre, bevizezte és szivárványos olajhártyával vonta be, néha mélyen visszahúzódott, ilyen­kor sötét kövek bukkantak elő, kövülethátú apró csigák­kal. A víz lassú, szinte ész­revehetetlen folyása megnyug­tatta, úgy érezte, egy bölcs lábainál ül. A bölcs megmu­tatta százezernyi széltét, mil­liónyi hosszát, csontokat ro­pogtató mélységeit, lelkeket szülő csillámlásait”. LÁSZLÓ ILONA akár évekig is. Viselőik meg- únják. Amellett ki vesz újat? Ne fékezzük a pénz forgási sebességét, hiszen ez közér­dek, sőt közgazdasági érdeke az országnak. Tartam a levált talpú cipő­met a maszek mester orra alá. Készségesen mosolyogva szidja a gyárat. „Micsoda talp, micsoda ragasztó. Nézze uram ezt a vonalat és ezt a viaszt” — és szakítja, harapja, dühö­sebb, mint én. Megbocsátom a szitkokat, hiszen tudom. a házastársak idővel hasonlíta­nak egymásra, fölveszik egy­más szokásait. (suha) Ha ezt a szót halljuk: opera, a legritkább esetben kapcsol­juk össze gondolatban korunk­kal, a XX. századdal, sokkal inkább a XIX—XVIII. száza­dot juttatja eszünkbe. Vajon mi az oka ennek? Hiszen ope­rákat ma is rendszeresen ját­szanak minden nagyobb vá­rosban, sőt — ha nem is olyan nagy számban mint régen — de a műfaj állandóan új alko­tásokkal is gyarapszik. Kétségtelen, hogy korunk korántsem kedvez annyira az opera fejlődésének, mint a régebbi századok. Csökkent iránta a közönség érdeklődése, ha talán számszerűen nem is, de ahhoz képest, hogy a zene- hallgató és színházba járó közönség erősen megszaporo­dott, mindenképpen. A mai opera „megértése”, azaz a zeneszerző érzés- és gondolatvilágába való beleér- zés is nehezebbé vált a né­zők számára, mint ahogy a modern művészet általában nagyobb szellemi erőfeszítést kíván meg a közönségtől, mint a régebbi idők különböző stí­lusai, alkotásai. Az opera, mint összetett mű­faj, századunk első hét év­tizede folyamán, nemcsak egé­szében, hanem elemeiben is megújult. Más nyelven beszél a két fő összetevő: a zene és a dráma. Ezeken belül a sok apró tényező, mint a zenében a dallam, a ritmus, a harmó­nia, a megformálás, a hang- szerelés, a drámában pedig a nyelv, a jelenetépítés, az idő, az emlékképek felhasználása is lényegesen eltér attól, ami­lyen korábban volt. Alapvető­en megváltozott a művészi al­kotások élményanyaga is. Ami őszintén meghatotta a XIX. század emberét, azt mi eset­leg már nevetségesnek talál­juk; vagy: a mai közönség figyelmének megragadásához lényegesen erősebb hatásokra van szükség, mint a régebbié­hez. Az opera összetevőinek fej­lődését ilyen rövid cikk kere­tében nem lehet részletesen elemezni, csupán néhány fon­tosabb mozzanatot említhe­tünk meg. Az újfajta dalla­mosság inkább hangszeres, mint énekes jellegű. Az opera­énekesek számára ezért sokkal nehezebb egy mai dalmű sze­repének megoldása, mint egy Mozart- vagy egy Verdi-szóla- mé. A közönség fülében sem „ragadnak meg” könnyen ko­runk zenéjének dallamai. A modern technika fejlődése, a rohanó, zaklatott életmód erő­sen hatott a XX. századi mu­zsika ritmikájára, akárcsak az afrikai primitív népek zenéje, mely a dzsessz közvetítésével került a komoly zene vér­keringésébe. A klasszikus mu­zsika kiegyensúlyozott életér­zést tükröző harmóniavilágát fokozatosan kiszorítja az ösz- szeütközések, meghasonlásols zenei képe, a disszonancia. Felbomlik á dalmű hagyomá­nyos formája is: a régebbi; zárt számokból álló építkezés helyett az opera egybekompo­nált felvonásokból áll. Az éne­kesek szólama közeledik a beszéd lejtéséhez, a zenekar viszont fontosabb szerepet ját­szik, mint régebben, sokszor még a dallam vitelére is vál­lalkozik a szereplő helyett. A formálás tárgykörébe tar-> tozik még az operák hosszú­ságának kérdése is. A mai zeneszerzőnek a régebbinél sokkal tömörebben kell meg­fogalmaznia mondanivalójátj napjaink száguldó, ideges em­bere számára hosszúak az egy-másfél órás Wagner-felvo­nások, no meg a XX. századi zene hangzása is érdesebb, mint a korábbi muzsikáé. Jó példa erre Alban Berg Woz- zeckje, melyben a szerző még a rövid, félórás felvonásokat is 5—5 képre osztotta fel! Ami a szövegkönyveket il­leti, napjaink irodalma egyre bonyolultabbá, intellektuáli- sabbá válik. Az új operák szö­vegei sem vonhatják ki magu­kat ennek az irányzatnak egy­re erősödő hatása alól. A ze­nének pedig nem okvetlenül tesz jót, ha egy gondolati tar­talommal erősen megterhelt szöveg súlyát is magára kell vennie. A muzsika akkor tud igazán szárnyalni, ha olyan valamit fejezhet ki, amire a szó, a szöveg már nem képes. Korunk operájának jellem­ző vonása még, hogy kerülni igyekszik a romantikus korra oly nagyon jellemző szónoki- asságot, ünnepélyes pátoszt. Mit tud hát helyette nyújtani a közönségnek? A XX. száza­di tudomány igen nagy lépést tett előre a lélektan, az ösz­tönök megismerése terén. Mu­szorgszkij Borisz Godunovja volt az első pszichológiai hi­telességgel ábrázolt beteg lel­kű hős az operaszínpadon, őt a hasonló típusú szereplők hosszú sora követte: száza­dunkban Richard Strauss Sa- loméja, Berg Wozzeckje, Brit­ten Peter Grímes-a, ékesen bizonyítva a lélektani érdeklő­dés általános fokozódását. Megváltozott a humor is ,az operában: ismét nagyobb be­csülete lett a commedia del’ artéból örökölt harsány ko- médiázásnak, a bohóctréfának. Jól példázza ezt Prokofjev Három narancs szerelme című operája. Az abszurd humor is eljutott az operába, példáid Poulenc Tiresias keblei című művében. Végül: Az operának mindig volt valamilyen poli­tikai mondanivalója, de ez leg­többször csak közvetett mó­don jutott érvényre. A XX. században megszületett a po­litizáló opera is, mely nyíltan, egyenesen kimondja azt, ami­ről meg akarja győzni hallga­tóságát. Ilyen Kurt Weill— Bertolt Brecht hazánkban is nagy sikerrel bemutatott Ma- hagonny című dalműve. összefoglalva: A XX. száza­di opera nem olyanfajta mű­faj, mely búfelejtést, köny- nyed szórakozást nyújt a hall­gatónak. Mint minden igaz művészet, ez sem tud elmenni szótlanul a kor problémái mel­lett. Kipróbálja a század kü­lönféle új vívmányait és meg­kísérli, hogy választ adjon a kor által felvetett kérdésekre. KEBTESZ IVÁN TAVASZ AZ ALFÖLDÖN {MTI Foto — Kozák Albert felv. — KS) Különös házasság

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents