Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

f r * » * työrös Helena, pake/ boszorkány pere A boszorkányok a néphit szerint természetfeletti erővel rendelkező, ördöggel cimbo- ráló varázslók voltak, akik szabadon tudták változtatni az alakjukat. Bűvös mondások és jelek alkalmazásával vihart tudnak támasztani, megront­ják a marhákat. Bájitallal sze­relmet gerjesztenek a férfiak­ban és terméketlenekké tud­ják tenni az asszonyokat, be­tegséget hoznak emberre-ál- latra. Ráolvasás, kézfeltevés, nyál, füvek és fürdők segit- ségével azonban gyógyítani is tudnak. Ezekre a kivételes tu­lajdonságaikra még az ellenük folyamatba tett perek alkal­mával is büszkén hivatkoz­tak. A boszorkánypereket, me­lyek sokszor végződtek meg- égetéssel, végül is Kálmán ki­rály szüntette meg hazánk­ban. Törvényileg rendelte el, hogy „de strigis, quae non sunt, nec ulla questio fiat” — a boszorkányok ellen, ame­lyek nincsenek, további nyo­mozás ne legyen!” A perek azonban ennek ellenére az ő elhunytéval tovább folytak az országban és csak 1768-ban szűntek meg, amikor hosszú évszázadok után Mária Teré­zia teljes szigorral tiltotta be a boszorkánypereket. Szegeden például még 1728-ban is egyetlen napon 13 boszorkányt égettek meg a Tisza-parti Bo­szorkányszigeten. Tolna megye levéltárában megmaradt iratok között elő­ször az 1713. évben találko­zunk boszorkányperrel. Bába Kata, földvári asszony állott boszorkánysággal (rontással) vádolva a megyei ítélőszék, a sedes iudiciaria előtt. Az utol­só ilyen per 1768-ban zajlott le, amikor is Besenczy Judit bölcskei ördögszállotta bo­szorkányt gyújtogatás és fe­nyegetés miatt vonta felelős­ségre a megyei ítélőszék. A legnagyobb szabású, egy­ben a legérdekesebb Patiné Vörös Helena, paksi 60 eszten­dős asszony boszorkánypere volt. Ezt az öregasszonyt ron­tással, boszorkány-összejöveteli részvéttel s az ördöggel való cimborálással vádolta a me­gyei fiskális. Kihallgatása sórán bevallot­ta, hogy a paksi Kolos Ger­gelyt azért, mert őt megverte, beteggé tette úgy, hogy a ron­tófű sárga virágát a lábára dobta, de azután „a Gergely beteg lábét tó lábaszárának a velejével meg is gyógyította”. Arra a kérdésre, hogy Pak­son, vagy valahol még más­hol kiket rontott meg, azt vá­laszolta, hogy Pakson a Kolos Gergelyen kívül senkit, de Má- docsán egy asszonyt még meg­rontott Tamás Zsuzsa boszor­kánytársával együtt azért, mert megharagudtak rá. mivel almát kértek tőle és egy sze­met sem adott nekik. Ezenkí­vül Tamás Zsuzsával és a földvári Sánta Katával a pos­takocsist (nincs jelezve melyi­ket) meg akarták rontani úgy, hogy a kömlődi dombon ki­szedik a csontjait. Ezért Ta­más Zsuzsa a kocsishoz ment az istállóba, hogy megnver- gelje és rajta a szent Gellért­hegyére nyargaljon valame­lyik pincébe borért. Mit szok­tatok csinálni a Gellért he­gyen — hangzott tovább a kérdés? Táncolunk, mint a forgószél. Én is ott voltam többször, hol macskán, hol meg kis gyermeken mentem oda. 'Söprűn nem jártam, de azon is el tudtam volna men­ni. „Miképpen változtattad ma­gad sassá? —kérdezte az ink- vizitor. Azt mondtam: Csúz kerekeggye, légy azzá és a lett!” Ezután bevallotta Vörös Heléna, hogy ő volt a boszor­kányok dobosa, sőt még most is az. Egy fél dióhéjon két szál tollal verte rendesen a dobot. Az ördögöt, aki „a mátkája volt Plútónak hívták. Vele so­kát táncolt forgószél formájá­ban, de amint az Isten nevét említék, azonnal elenyészett.” Mindannyiszor, valahányszor hívtam, szép ifjú legény ké­pében jött hozzám, úgy ölel­getett.” (60 éves öregasszony). Sokszor meg fekete varjú, vagyis holló formájában vitt el magával a szent Gellért­hegyre. Amikor megtagadta Patiné, Vörös Ilona a hitét, egy forintot adott neki a mát­kája, de később is szokott ad­ni 50—50 pénzt. Hetedfél esztendeje múlt karácsony előtt — vallotta a delikvens, — hogy elcsábított az ördög és akkor „bnieggül”, jelképül egy kis pénzt adott, amelyen betűk voltak, de nem tudtam elolvasni azokat. Ez­zel a pénzzel tudtuk magun­kat láthatatlanná tenni oly­képpen, hoerv azzal körülken­tük a testünket.” Nehezen akarta elárulni az öregasszony azt, hogy meg le­het-e fogni ég miképpen a bo­szorkányokat akkor, amikor az emberek mellét nyomják. Egy kis „megcsigáztatással” történt fenyegetés után azon­ban hamarosan megszólalt, mondván: „Meeh lehet foirnvi olly képpen, hogy az ember hamar vesse le a gatyáját, fordtecsa ki és amikor az ör- döngős boszorkány nyekegeti, húzzq által az mester geren­da fölött, akkor a boszorkány ki nem mehet a házbul”. Végül annyira megijedt a „esi gáz ta tás tói” (kezeit össze­kötik hátul és csigán kötéllel kezeinél fogva felhúzzák a go­nosztevőt), hogy elárulta a környéken általa ismert bo­szorkányokat is. Dunaszentgyörgy végében lakik földházban egy magas öreg magyar asszony; örzse nevű. Pakson — folytatta to­vább — a község középtáján saját házában, de nem tudja pontosan hol, él egy Marinka nevű sánta német asszony, ró­la és még Csámpainé paksi asz- 6zony felől tudja, hogy bo­szorkányok lettek volna. Bölcskén Bakó Kata vén bábaasszony, aki Madocsán is bábáskodik, szerinte igen nagy boszorkány, vele ő is so­kat járt ki a bölcskei hegyre boszorkány-összejövetelekre. Földváron Illyés János fele­sége még nem is igen öreg asszony és Juhász Mátyásné öreg, szőke száraz (szikár) ma­gas asszony áll boszorkány, de inkább javasasszony híré­ben. Kölesden meg Peczeli Zsuzska öregasszony tud sokat mondani az ottani boszorká­nyokról. ö maga is híres ku­ruzsló. Hát ezek voltak a Paks környéki híres boszor­kányok a XVIII. század első felében. Nincs adat arról, hogy eb­ben az időben boszorkányokat égettek volna Tolnában. Vörös Helénát sem ítélték halálra, enyhítő körülményként tud­ták be, hogy elárulta „boszor­kánytársait”, így elégséges büntetésnek tartotta a megyei fenyítőszék a kínvallatást és a börtönt. Vörös Heléna és más sok boszorkány perében találjuk meg az akkori babonás kor fantáziájának egész borzal­masságát. A perek ugyan megszűntek babona azonban még maradt fenn továbbra is elég, aminek káros hatása leg­inkább észlelhető volt a be­tegségek okainak ferde talál­gatásában és veszedelmes ku- ruzslásában. Ma a nép már nem hisz sem a boszorkányokban sem más hasonló képtelenségekben, de még most is felvetődik egy- egy csodatevő javasasszony­nak a híre, kihez tudatlanok járnak tanácsért és fizetnek is neki, Dr. HORVÁTH ÄRPÄD 125 éve volt az utolsó sáskajárás Tolnában Cúlyos károkat okoztak, sokszor ^ katasztrofális helyzetet te­remtettek valaha a vándorsáskák pusztításai. A régmúlt időkben éhe­zés, döghalál, ínség követte a na­gyobb sáskajárásokat. Velence terü­letén 1478-ban 30 000 ember veszett éhen a sáskajárást követő Ínség mi­att. A vonuló sáskák tömege min­den képzeletet felülmúl. Órákon ke­resztül, sűrű felhőként nyolc-tíz mé­teres magasságban repülnek. Ahol a rajok leereszkednek, egy-két nap alatt minden növényt felfalnak, még a fák kérgét, a tető nádját is meg­rágják. Sivár, letarolt pusztaság jel­zi útjukat. * Tolna megye közgyűlési jegyző­könyvei is megemlékeznek a me­gyénkben pusztító sáskajárásokról. A dokumentumok az egyik legsú­lyosabb sáskajárásról — az 1847. éviről így vallanak; A sáskákat augusztus 13-án Bony- hád, Majos és Tabód határában ész­lelték először rettentő sokaságban. Perezel Gyula főszolgabíró augusz­tus I4-én „a lakosságot kirendelte a mezőre és azon kártékony férgeket mindenképpen pusztíttatta, sok mil­lió és milliókat agyon veretett”. Au­gusztus 15-én a sáskák megszállták Börzsöny, Cikó, Kismányok, Nagy­lányok, Váralja, Győré, Nagyvejke, Kéty, Varsád, Kisdorog, Apar és Hant helyiségek határait. Leginkább a kukoricát pusztították. Lengyel János megyei levéltárnok írja: „Alól írott a Börzsönyi pusztában ki ment, ott Perczel Sándor földes Urnák kukoricza földjein látta ókét leg előbb, bár pedig, éppen akkoron oda érkezett egy Czikói lakos be­széltette, hogy azon férgek egyedül azon nap előtt hajnalban érkeztek oda, és bátor a Járásbéli Fő Szolga Bíró Urnák parancsára az egész he- lyiségjök lakossága, ember, asszony és gyermek, már az nap felkelte előtt, azon határt sűrűén meg járta, és milliókat agyon vert, mégis any- nyit tapasztalt ott; hogy azt hitte, hogy valamennyi a világon van, mind ott vagyon s látta a földön a millió agyon veretetteket, még is mindeh kukoricza szálon 20—25 is ült, a füldön minden arasztra 3—4 ült, és már akkor azon kukoricza dűlő, mint egy 50 hold ki terjedésű, úgy le volt emésztel —, hogy ritka szálon láczott levél, a kukoricza csé- véket akkor kezdették emészteni.” Augusztus 17-re Bonyhádra rend­kívüli megyei kisgyűlést hívtak ösz- sze, ahol a vármegye urai megvi­tatták a védekezés módját és szigo­rú intézkedéseket hoztak. Az intéz­kedések alapját Perczel Gyula fő­szolgabírónak az «iáié aaj?on a bonyhádi járás községeihez küldött körrendeleté képezte. Csak néhány pont a körrendeletből: „A család atyák a mellettek menő gyermekeikkel járjanak s ha a ki­szabott distantián túl megy és ren­detlenül járnának: 24 bottal fognak megbüntetetní. Az elöljáróknak kötelessége a né­pet a hajtásba sorba együtt tartani; a ki tehát társát elhagyja, s attul el­maradozik, 24 bottal büntettetik, s minden kifogás hasztalan leend. Minden egyes lakos magával hoz­ni fog valami csörgő eszközt s sep­rőt, ki ezek közül bármit elhágy, 24 bottal büntettetik. A hajtás előtt minden ember ösz- ve számíttatik az esküdt által, hajtás után ismét, s a ki elszökni merészel, vagy a parancsolatra egész ház né­pével, a hatvan éves embereket, s az éltes asszonyokat leszámítva, 16 páicza ütéssel, a mester emberek azonban másod magokkal köteleztet- vén kiállni, kik meg nem jelenné­nek, egy heti fogsággal tesznek fe- nyítve. A bírák, kik e részben a kiadott szabályokat az egész község előtt fel nem olvassák, 8 napig terjedő Szeg- zárdon kiállandó fogságra lesznek kárhoztatva. Elegendő kenyérrel és vízzel az emberek magukat ellássák; a haj­tás közben inni, szaladni vagy enni, leülni szinte Szigorú büntetés alatt megengedve nem tesz. Az elöljárók a sáskák szomorító pusztításairól, s ezek által eszközöl­hető kárról a lakosságot felvilágo­sítsák.” A szigorú intézkedések eredmény­nyel jártak, mert Perczel főszolga­bíró „egész iárásabelí aéyssséget oda rendeltette és úgy irtatta és kerget- tette azon veszedelmes emésztő férge­ket, hogy csak ugyan azon vidékről azokat tökéletesen kiűzette, onnét Baranya megyében és megyénk földvári járásában ált költöztek.” ' Baranya megye velünk határos községei természetesen nem tétlen­kedtek, hanem igyekeztek a sáska­hadat hozzánk visszaűzni, igyekeze­tük azonban a kedvezőtlen széljárás miatt nem járt sikerrel. A sáskák egy másik csapata, amint azt az augusztus 19-i tudósí­tás hírül adta, Kajmád pusztára te­lepedett át és szintén a kukoricást lep­te el. A főszolgabíró, Perczel Béla, nyilván rokona tapasztalatait is fi­gyelembe véve, a legnagyobb „se- rénységgel” augusztus 20-ra odaren­delte hajtásra Mözs, Agárd, Tolna, Fadd, Medina, Harc, Szedres és Szekszárd lakosságát. A hajtást 21- én és 22-én hajnali 2 órakor megis­mételtette. Mindegyik hajtásban 6000 ember vett részt. A három hajtás eredményeként 92 pozsonyi mérő (egy pozsonyi mérő hatvanhárom li­ter) sáskát gyűjtöttek össze. Gödör­be hányva szalmával megégették és eltemették a „zsákmányt”. A követ­kezetes harc eredménye volt, hogy ezután a megye területén már csak elszórtan és csekély számban láttak sáskát. Ezzel ért véget a megyénket sújtó utolsó nagyarányú sáskajárás. Kiépített növényvédőállomás-háló- zatunk, kipróbált megfigyelő és elő­rejelző szolgálatunk, hatásos rovar­ölő szereink birtokában ma könnyeb­ben védekezhetnénk egy sáska járás ellen. MAYER LÁSZLÓ levéltáros

Next

/
Thumbnails
Contents