Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

f

r

*

»

*

työrös Helena, pake/ boszorkány pere

A boszorkányok a néphit szerint természetfeletti erővel rendelkező, ördöggel cimbo- ráló varázslók voltak, akik szabadon tudták változtatni az alakjukat. Bűvös mondások és jelek alkalmazásával vihart tudnak támasztani, megrontják a marhákat. Bájitallal szerelmet gerjesztenek a férfiakban és terméketlenekké tudják tenni az asszonyokat, betegséget hoznak emberre-ál- latra. Ráolvasás, kézfeltevés, nyál, füvek és fürdők segit- ségével azonban gyógyítani is tudnak. Ezekre a kivételes tulajdonságaikra még az ellenük folyamatba tett perek alkalmával is büszkén hivatkoztak.

A boszorkánypereket, melyek sokszor végződtek meg- égetéssel, végül is Kálmán király szüntette meg hazánkban. Törvényileg rendelte el, hogy „de strigis, quae non sunt, nec ulla questio fiat” — a boszorkányok ellen, amelyek nincsenek, további nyomozás ne legyen!” A perek azonban ennek ellenére az ő elhunytéval tovább folytak az országban és csak 1768-ban szűntek meg, amikor hosszú évszázadok után Mária Terézia teljes szigorral tiltotta be a boszorkánypereket. Szegeden például még 1728-ban is egyetlen napon 13 boszorkányt égettek meg a Tisza-parti Boszorkányszigeten.

Tolna megye levéltárában megmaradt iratok között először az 1713. évben találkozunk boszorkányperrel. Bába Kata, földvári asszony állott

boszorkánysággal (rontással) vádolva a megyei ítélőszék, a sedes iudiciaria előtt. Az utolsó ilyen per 1768-ban zajlott le, amikor is Besenczy Judit bölcskei ördögszállotta boszorkányt gyújtogatás és fenyegetés miatt vonta felelősségre a megyei ítélőszék.

A legnagyobb szabású, egyben a legérdekesebb Patiné Vörös Helena, paksi 60 esztendős asszony boszorkánypere volt. Ezt az öregasszonyt rontással, boszorkány-összejöveteli részvéttel s az ördöggel való cimborálással vádolta a megyei fiskális.

Kihallgatása sórán bevallotta, hogy a paksi Kolos Gergelyt azért, mert őt megverte, beteggé tette úgy, hogy a rontófű sárga virágát a lábára dobta, de azután „a Gergely beteg lábét tó lábaszárának a velejével meg is gyógyította”.

Arra a kérdésre, hogy Pakson, vagy valahol még máshol kiket rontott meg, azt válaszolta, hogy Pakson a Kolos Gergelyen kívül senkit, de Má- docsán egy asszonyt még megrontott Tamás Zsuzsa boszorkánytársával együtt azért, mert megharagudtak rá. mivel almát kértek tőle és egy szemet sem adott nekik. Ezenkívül Tamás Zsuzsával és a földvári Sánta Katával a postakocsist (nincs jelezve melyiket) meg akarták rontani úgy, hogy a kömlődi dombon kiszedik a csontjait. Ezért Tamás Zsuzsa a kocsishoz ment az istállóba, hogy megnver- gelje és rajta a szent Gellérthegyére nyargaljon valamelyik pincébe borért. Mit szoktatok csinálni a Gellért hegyen — hangzott tovább a kérdés? Táncolunk, mint a forgószél. Én is ott voltam többször, hol macskán, hol meg kis gyermeken mentem oda. 'Söprűn nem jártam, de azon is el tudtam volna menni.

„Miképpen változtattad magad sassá? —kérdezte az ink- vizitor. Azt mondtam: Csúz kerekeggye, légy azzá és a lett!” Ezután bevallotta Vörös Heléna, hogy ő volt a boszorkányok dobosa, sőt még most is az. Egy fél dióhéjon két szál tollal verte rendesen a dobot.

Az ördögöt, aki „a mátkája volt Plútónak hívták. Vele sokát táncolt forgószél formájában, de amint az Isten nevét említék, azonnal elenyészett.” Mindannyiszor, valahányszor hívtam, szép ifjú legény képében jött hozzám, úgy ölelgetett.” (60 éves öregasszony). Sokszor meg fekete varjú, vagyis holló formájában vitt el magával a szent Gellérthegyre. Amikor megtagadta Patiné, Vörös Ilona a hitét, egy forintot adott neki a mátkája, de később is szokott adni 50—50 pénzt.

Hetedfél esztendeje múlt karácsony előtt — vallotta a delikvens, — hogy elcsábított az ördög és akkor „bnieggül”, jelképül egy kis pénzt adott, amelyen betűk voltak, de nem tudtam elolvasni azokat. Ezzel a pénzzel tudtuk magunkat láthatatlanná tenni olyképpen, hoerv azzal körülkentük a testünket.”

Nehezen akarta elárulni az öregasszony azt, hogy meg lehet-e fogni ég miképpen a boszorkányokat akkor, amikor az emberek mellét nyomják. Egy kis „megcsigáztatással” történt fenyegetés után azonban hamarosan megszólalt, mondván: „Meeh lehet foirnvi olly képpen, hogy az ember hamar vesse le a gatyáját, fordtecsa ki és amikor az ör- döngős boszorkány nyekegeti, húzzq által az mester gerenda fölött, akkor a boszorkány ki nem mehet a házbul”.

Végül annyira megijedt a

„esi gáz ta tás tói” (kezeit összekötik hátul és csigán kötéllel kezeinél fogva felhúzzák a gonosztevőt), hogy elárulta a környéken általa ismert boszorkányokat is.

Dunaszentgyörgy végében lakik földházban egy magas öreg magyar asszony; örzse nevű. Pakson — folytatta tovább — a község középtáján saját házában, de nem tudja pontosan hol, él egy Marinka nevű sánta német asszony, róla és még Csámpainé paksi asz- 6zony felől tudja, hogy boszorkányok lettek volna.

Bölcskén Bakó Kata vén bábaasszony, aki Madocsán is bábáskodik, szerinte igen nagy boszorkány, vele ő is sokat járt ki a bölcskei hegyre

boszorkány-összejövetelekre. Földváron Illyés János felesége még nem is igen öreg asszony és Juhász Mátyásné öreg, szőke száraz (szikár) magas asszony áll boszorkány, de inkább javasasszony hírében. Kölesden meg Peczeli Zsuzska öregasszony tud sokat mondani az ottani boszorkányokról. ö maga is híres kuruzsló. Hát ezek voltak a

Paks környéki híres boszorkányok a XVIII. század első felében.

Nincs adat arról, hogy ebben az időben boszorkányokat égettek volna Tolnában. Vörös Helénát sem ítélték halálra, enyhítő körülményként tudták be, hogy elárulta „boszorkánytársait”, így elégséges büntetésnek tartotta a megyei fenyítőszék a kínvallatást és a börtönt.

Vörös Heléna és más sok boszorkány perében találjuk meg az akkori babonás kor fantáziájának egész borzalmasságát. A perek ugyan megszűntek babona azonban még maradt fenn továbbra is elég, aminek káros hatása leginkább észlelhető volt a betegségek okainak ferde találgatásában és veszedelmes ku- ruzslásában.

Ma a nép már nem hisz sem a boszorkányokban sem más hasonló képtelenségekben, de még most is felvetődik egy- egy csodatevő javasasszonynak a híre, kihez tudatlanok járnak tanácsért és fizetnek is neki,

Dr. HORVÁTH ÄRPÄD

125 éve volt

az utolsó sáskajárás Tolnában

Cúlyos károkat okoztak, sokszor ^ katasztrofális helyzetet teremtettek valaha a vándorsáskák pusztításai. A régmúlt időkben éhezés, döghalál, ínség követte a nagyobb sáskajárásokat. Velence területén 1478-ban 30 000 ember veszett éhen a sáskajárást követő Ínség miatt. A vonuló sáskák tömege minden képzeletet felülmúl. Órákon keresztül, sűrű felhőként nyolc-tíz méteres magasságban repülnek. Ahol a rajok leereszkednek, egy-két nap alatt minden növényt felfalnak, még a fák kérgét, a tető nádját is megrágják. Sivár, letarolt pusztaság jelzi útjukat. *

Tolna megye közgyűlési jegyzőkönyvei is megemlékeznek a megyénkben pusztító sáskajárásokról. A dokumentumok az egyik legsúlyosabb sáskajárásról — az 1847. éviről így vallanak;

A sáskákat augusztus 13-án Bony- hád, Majos és Tabód határában észlelték először rettentő sokaságban. Perezel Gyula főszolgabíró augusztus I4-én „a lakosságot kirendelte a mezőre és azon kártékony férgeket mindenképpen pusztíttatta, sok millió és milliókat agyon veretett”. Augusztus 15-én a sáskák megszállták Börzsöny, Cikó, Kismányok, Nagylányok, Váralja, Győré, Nagyvejke,

Kéty, Varsád, Kisdorog, Apar és Hant helyiségek határait. Leginkább a kukoricát pusztították. Lengyel János megyei levéltárnok írja:

„Alól írott a Börzsönyi pusztában ki ment, ott Perczel Sándor földes Urnák kukoricza földjein látta ókét leg előbb, bár pedig, éppen akkoron oda érkezett egy Czikói lakos beszéltette, hogy azon férgek egyedül azon nap előtt hajnalban érkeztek oda, és bátor a Járásbéli Fő Szolga Bíró Urnák parancsára az egész he- lyiségjök lakossága, ember, asszony és gyermek, már az nap felkelte előtt, azon határt sűrűén meg járta, és milliókat agyon vert, mégis any- nyit tapasztalt ott; hogy azt hitte, hogy valamennyi a világon van, mind ott vagyon s látta a földön a millió agyon veretetteket, még is mindeh kukoricza szálon 20—25 is ült, a füldön minden arasztra 3—4 ült, és már akkor azon kukoricza dűlő, mint egy 50 hold ki terjedésű, úgy le volt emésztel —, hogy ritka szálon láczott levél, a kukoricza csé- véket akkor kezdették emészteni.”

Augusztus 17-re Bonyhádra rendkívüli megyei kisgyűlést hívtak ösz- sze, ahol a vármegye urai megvitatták a védekezés módját és szigorú intézkedéseket hoztak. Az intézkedések alapját Perczel Gyula főszolgabírónak az «iáié aaj?on a

bonyhádi járás községeihez küldött körrendeleté képezte. Csak néhány pont a körrendeletből:

„A család atyák a mellettek menő gyermekeikkel járjanak s ha a kiszabott distantián túl megy és rendetlenül járnának: 24 bottal fognak megbüntetetní.

Az elöljáróknak kötelessége a népet a hajtásba sorba együtt tartani; a ki tehát társát elhagyja, s attul elmaradozik, 24 bottal büntettetik, s minden kifogás hasztalan leend.

Minden egyes lakos magával hozni fog valami csörgő eszközt s seprőt, ki ezek közül bármit elhágy, 24 bottal büntettetik.

A hajtás előtt minden ember ösz- ve számíttatik az esküdt által, hajtás után ismét, s a ki elszökni merészel, vagy a parancsolatra egész ház népével, a hatvan éves embereket, s az éltes asszonyokat leszámítva, 16 páicza ütéssel, a mester emberek azonban másod magokkal köteleztet- vén kiállni, kik meg nem jelennének, egy heti fogsággal tesznek fe- nyítve.

A bírák, kik e részben a kiadott szabályokat az egész község előtt fel nem olvassák, 8 napig terjedő Szeg- zárdon kiállandó fogságra lesznek kárhoztatva.

Elegendő kenyérrel és vízzel az emberek magukat ellássák; a hajtás közben inni, szaladni vagy enni, leülni szinte Szigorú büntetés alatt megengedve nem tesz.

Az elöljárók a sáskák szomorító pusztításairól, s ezek által eszközölhető kárról a lakosságot felvilágosítsák.”

A szigorú intézkedések eredménynyel jártak, mert Perczel főszolgabíró „egész iárásabelí aéyssséget oda

rendeltette és úgy irtatta és kerget- tette azon veszedelmes emésztő férgeket, hogy csak ugyan azon vidékről azokat tökéletesen kiűzette, onnét Baranya megyében és megyénk földvári járásában ált költöztek.”

' Baranya megye velünk határos községei természetesen nem tétlenkedtek, hanem igyekeztek a sáskahadat hozzánk visszaűzni, igyekezetük azonban a kedvezőtlen széljárás miatt nem járt sikerrel.

A sáskák egy másik csapata, amint azt az augusztus 19-i tudósítás hírül adta, Kajmád pusztára telepedett át és szintén a kukoricást lepte el. A főszolgabíró, Perczel Béla, nyilván rokona tapasztalatait is figyelembe véve, a legnagyobb „se- rénységgel” augusztus 20-ra odarendelte hajtásra Mözs, Agárd, Tolna, Fadd, Medina, Harc, Szedres és Szekszárd lakosságát. A hajtást 21- én és 22-én hajnali 2 órakor megismételtette. Mindegyik hajtásban 6000 ember vett részt. A három hajtás eredményeként 92 pozsonyi mérő (egy pozsonyi mérő hatvanhárom liter) sáskát gyűjtöttek össze. Gödörbe hányva szalmával megégették és eltemették a „zsákmányt”. A következetes harc eredménye volt, hogy ezután a megye területén már csak elszórtan és csekély számban láttak sáskát. Ezzel ért véget a megyénket sújtó utolsó nagyarányú sáskajárás.

Kiépített növényvédőállomás-háló- zatunk, kipróbált megfigyelő és előrejelző szolgálatunk, hatásos rovarölő szereink birtokában ma könnyebben védekezhetnénk egy sáska járás ellen.

MAYER LÁSZLÓ

levéltáros