Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-01 / 78. szám

t I f 1 Utazzunk autóbuszon Nem kell biztatni a Tolna megyei közönséget, tavaly 18 üzO 000 utást szállított a 11-es VOLÁN. Csaknem két Magyarorszag létszámát vit­ték iskolába, munkába, orvos­hoz, betegekhez, keresztelőre, lakodalomoa a Tolna megyei autóbuszok. Nem mindenki ért pontos időben célhoz, az ösz- szes utas alig fél ezreléke ké­sett. Tehát mindenki, aki fel­jutott a buszra célhoz ért. A buszközlekedésre mégis sok a panasz. Miért? — Feszített idegállapotban megy a dolgozó munkahelyé­re, a munkahelyen is van probléma éppen elég ahhoz, hogy a méreg ne menjen el, sőt szaporodik. Amikor az utas kirohan a buszállomásra, ide­ges, könnyen kiabál, szakra- mentumozik, forrósodik a lég­kör, hamar megsértik egymást az emberek, aztán jöhet a- panaszvizsgáló, a fegyelmi el­járás. —* Pech József, a VO­LÁN igazgatóhelyettese alapos ismerője nemcsak az autó­busz-közlekedés tengernyi rej­télyének, hanem az emberek­nek is. Tolna megyében a buszok statikus kapacitása — az összes rendelkezésre álló ko­csival egyszerre . szállítható személyek száma — 9307 fő. Tessék kiszámítani, hogy a 18 millió 320 ezer utas hány­szor töltötte meg a VOLÁN kocsijait. Persze ezt a statisztikai ada­tot úgy is kell vizsgálni, hogy Szálkára, Tolnára, Sióagárdra, Dombóvárra, Siófokra stb. na­ponta többet is kell a kocsik­nak fordulni. A szekszárdi ' vállalatnál azonban nem mé­rik, hogy összesen hányán utaznak Tolnában, féltucat Gyengébb as osztrák só „Ezüst szakács“ a Gemenc Szállóban Eredményes külföldi tur­nén vett részt az elmúlt hé­ten Horacsek Tamás, a szekszárdi Gemenc Szálló szakácsa. Az ausztriai Kla­genfurtban megrendezés­re került nemzetközi vásá­ron ifjúsági szakácsver­senyt szerveztek francia, jugoszláv, osztrák és ma­gyar szakácsok részvételé­vel. A magyar csapat a hazaiak mögött minimális különbséggel a második he­lyen végzett, Horacsek Ta­más pedig egyéniben is ezüstérmet nyert. A kétnapos versenyen egy nemzetközi és egy ha­zai menüt kellett készíte­nünk — számolt be a ver­senyről a szálló 22 éves konyhaf önök-helyettese; a szakma ifjú mestere. Szár­nyas krémhúsleves, sonka­tekercs luculus, strassbur- gi töltött borjúborda és somlói galuska volt az öt fős magyar csapat nemzet­közi menüje, A magyar menü: palóc leves, masán- czky töltött alma, Hungária bélszínszelet és Rákóczi túrós lepényből állt. Az el­készített ételeket egy nem­zetközi zsűri értékelte. Én mindkét menüben a „slusz-t”, vagyis a tésztá­kat készítettem. Különösen a somlói galuska sikerült, jól, az első nap az én tel­jesítményemet értékelték legjobbra. A győztes osztrák csapat aranyszakács-díjat kapott, a magyaroké az ezüstsza- kács-díj lett. Milyen kifo­gást talált a zsűri? — Sajnos nem vettük fi­gyelembe, hogy az osztrák só gyengébb a nálunk megszokottnál, ezért kicsit sótlanok lettek a köretek és a töltött borjúborda. — R — VOLÁN-vállalat is közleked­tet még a megyében, a me­gyén át kocsikat, ezek mennyi utast „lopnak” el a tizen­egyestől, senki sem keresi, mert a lényeg, hogy minden­kit célhoz juttassanak. Talán ezért is nem vezetnek arról statisztikát, hogy naponta hány személy marad le az autó­buszokról. A hét elején Fad- don tizenöt-húsz dolgozó és diák marad le rendszeresen a hetes járatokról, szekszárdi piaci napokon, beteglátogatás idején még ennél is több, vi­gasztaló, hogy másik — eset­leg besegítő járat — busz el­viszi őket. De hogy a besegí­tő járat indul-e az rendszerint a forgalmi szolgálattevő jó­indulatán, illetve egyes járat­vezetők erőszakosságán múlik. Gyakori eset például, hogy a faddi járatvezetőnek veszeked­ni kell, még egv kocsi indí­tásáért ... Szóval, hány utas marad le, azt nem mérik. A járatok késését írják: 1970-ben 4342 járat késett, tavaly 868. Nem kell rosszra gondolni, csak azok a járatkésések sze­repelnek itt, amelyeket a já­ratvezetők bejelentenek. Pél­dául, ha egy kocsivezető késik, és húsz perc múlva íratják alá a menetokmányt, rendsze­rint nem tünteti fel a ké­sést. Ilyen esetben fordul elő nem egy alkalommal, hogy a munkahely igazolásképpen ér­deklődött a buszpályaudvaron, késett-e az iksz számú járat. „Kérem, pontos volt” — kap­ták a választ, és a késő dol­gozó is a letolást. A 11-es VOLÁN-nál, csak­úgy mint más vállalatok já­ratain megfigyelhető: az utób­bi időben nagy gondot fordíta­nak a kulturált közlekedés megteremtésére. A kocsik tisz­tán állnak a pályaudvarra, reggel a sofőr lakóhelyén par­koló kocsik fűtve várják az utast; a személyzet továbbkép­zésére ezreket költenek. Az utóbbi öt évben, a forgalom nagyfokú növekedése miatt több mint száz autóbuszveze­tőt kellett a vállalatnak ki­képezni. Jól képzett gépkocsi- vezetők viszik a kocsikat, mégis gyakorta fordul elő mo­torhiba, vagy defekt. Termé­szetesnek kell venni, hogy a jármű meghibásodik. Egy-egy kocsival naponta kétszázötven­háromszáz kilométert is le­futnak. Hol van már az az idő, amikor az Ikarus 30-asok zötyögtek az utasokkal. A szekszárdi VOLÁN kocsipark­ja szinte a legfiatalabb az or­szágban. A többi vállalat nem kockáztatott, nem vállalták a kocsik „kifuttatását”. Ennek eredménye lett, hogy me­gyénkben ma csaknem két­szer annyi a statikus kapa­citás, mint öt éve volt. És ezek az új buszok is meg­hibásodnak? Sok oka van en­nek — mondják a műszaki emberek. Alkatrészhiány, rossz minőségű gumi, kegyetlen rossz bekötő utak. Persze az emberekben is van hiba. Van még trehánv génkocsivezető, lusta szerelő, figvelmetlen ieavvizseáló. De a 11-es VOLÁN több mint másfél ezer emberrel dolgozik. Elenyésző százalékuk miatt kapnak jogtalan bírálatot, sok­szor egv gépkocsivezető cse­lekedetéből általánosít az az utas, akit megsértenek, aki nem olyan szolgáltatást kap pénzéért, mint az elvárható. Tegyük kezünket a szívünk­re: mi utasok sem vagyunk angyalok. Hamar „felszalad a pumpa”, „felkapjuk a vizet”. Meggondolatlanul kiabálunk a gépkocsivezetővel, holott az ilyen viselkedés nemhogy ja­vítaná a személyzet és a kö­zönség kapcsolatát, hanem mérgesíti. Itt van például a beszállások ügye. Némelyik gépkocsivezető valóban „HA­TALOM” nagybetűvel, és idé­zőjelbe kell tenni. Néhánynál ez a szokás: induláskor en”°­di benyomulni a közönséget a buszba, és még ezután kezdi a jegy kezelést. Más: „Csak azok szállhatnak fel, akik ná­lam váltották a bérletet.” Me­gint más: „Lányok, megvan mindenkinek a bárcája?”... Nem ülhet minden kocsiban ellenőr, nem utazhat minden buszon a VOLÁN igazgatója — „Bár utazna egyszer a ma­ga igazgatója a faddi jára­ton” — mondták a szombati csúcsforgalomban az egyik buszvezetőnek — a személy­zeten múlik mennyire „ren­des” a járat, azaz pontosan indul-e, betartja az utazóse­bességet, figyelmes az utasok­kal, tiszta a kocsi, van szel­lőztetés stb., stb. Szóval, köny- nyű egy rossz példából elma­rasztaló ítéletet mondani. A VOLÁN dolgozói a meg­mondhatói annak, hogy mi­lyen szigorú fegyelmet köve­telnek meg tőlük a vállalat vezetői.. Tudomásul kell ven­ni: az utasok igényei gyorsab­ban nőnek, mint a vállalatnál rendelkezésre álló technikai eszközök. Szinte nem lehet előre kiszámítani, hogy négy év múlva a vállalatnak meny- nvi utast kell elszállítani. Az adatok — visszamenőleg vizs­gálva is — olvan furcsa kénét adnak, hogy csodának tűnik,' hogy ilyen szervezetten folyik Tolna megye: közútjain a sze­mélyszállítás ... Bár minden évben véleményt kérnek, uta­soktól, vállalatoktól, iskolák­tól, művelődési osztályoktól, a menetrenden mindig kell vál­toztatni. Idén már két tucat­szor kellett igazítani a me­netrenden a lakosság érdeké­ben ... és nemcsak akkor, ami­kor a lakosság kérte. A VO­LÁN szakemberei gyakorta utaznak a különböző járato­kon fölmérik az utasáramlást, a csúcsidőket és kisegítő já­ratokat küldetnek, menetren­det módosítanak. Még akkor is, ha a járat eleinte ráfizeté­ses. így volt ez a hévízi já­rattal, és a szegedivel is az induláskor, ma már mindket­tő „megél a bevételéből”. És van a vállalatnak veszteséges járata is, ide sorolható a mur- gai, a pári. Általában a fő­úttól félre eső kisközségekbe járó buszok közlekedtetése ráfizetéses. És még egy a buszközleke^ déssel kapcsolatban: 1954 óta nem volt díjszabás-módosítás.' Reméljük nem is lesz. PÄLKOVÄCS JENŐ Rajz: ÉRDI JUDIT Közúti ellenőrzésen Belépő a biztonság birodalmába Könnyelműen kockáztatunk — „Legényfogás“ az országúton A kis ligetnél lévő okkersár­ga ház előtt, ahol lakom, dél­tájban megállt egy rendőrau­tó. Vezetője kedves meghívást hozott: legyek fél négykor a közlékedésrendészeten, ellen­őrzés készül, szívesen látnak. Másfél órával előbb, gyalog indulok a Tartsay út felé. Szá­mok, százalékok tolonganak a fejemben. Jó arra gondolni, hogy tavaly — 1970.-hez ké­pest — megyénkben 10 száza­lékkal csökkent a halálos bal­esetek száma; de félelmes, hogy a 255 súlyos sérüléssel járt baleset 11,3 százalékos rosszabbodást jelent. A köny- nyű sérüléses baleseteknél 11,5 százalékos a javulás. A gépjár­művek száma egy esztendő alatt ötödével gyarapodott Tolna megyében. Úgy sejlik, főként az autóké, amelyek ka­rosszériája védi a törékeny testet. Gondolom, megritkul­tak a fogatok. Ezek 1971-ben 65 százalékkal kevesebb bal­esetet okoztak, mint az előző évbén. A javulás — talán — nem kizárólag a hajtők köz­úti fegyelmének szilárdulásá- val magyarázható, hanem az­zal is, hogy a kocsisok közül sokan sofőrök lettek... —... lye! — ennyit kapok el abból az aligha szívélyes üzenetből, amelyet a Rákóczi utca és a Mátyás király út ta­lálkozásánál kiált felém egy fehér Volgia vezetője. A pilóta, — felteszem —, minimálisnrk vélt szellemi képességeimnek, nem öreges szórakozottsá­gomnak tulajdonítja, hogy kö­rül Pillantás nélkül léptem le a járdáról az úttestre, amely bizony valóban a járműveké. Gondolatban „visszalövök” az­zal. hocv zseb-radarom ucyan nincs, mégis nyolcvan kilomé­teresnek taksálom azt a tem­pót, amellyel — hatvanas he­lyett — lakott területen belül robog. Ahogy az úttesten áthaladó járókelőket elnézem, szinte keveslem, hogy tavaly ötven­nél kevesebbet gázoltak el kö­zülük különféle közlekedési eszközök... Mintha némelyik ember nem a totó-lottón, ha­nem az utcán keresné For­tuna kegyeit. Veszélyes játék ez; — dehát miért játsszuk?... Azért, kérem, mivel — tisz­telet a remélhetőleg növekvő számú kivétélnek! —•' meggon­dolatlanok, fegyelmezetlenek vagyunk. Sőt: könnyelműek is, hiszen nem váltjuk meg ma­gunknak a belépőt a bizton­ság birodalmába. Annak elle­nére nem, hogy ezt a belépőt, — a közlekedési szabályok tiszteletben tartását, az óvatos­ságot —, ingyen adják. Tessék! Ez a Berva-lovag sem váltott magának belépőt, ez itt, az Augusz-háznáil. Nagy ív helyett valami, geometriai­lag kifejezhetetlen görbében kanyarodik, — szétrebbentve a zebrán áthaladni készülőket —, legalább negyven kilométe­res tempóban, s épp azon a ponton, amelyről a rolleres gyerek is tudja, hogy bizton­sági szempontból nem kifogás- ■ tálán. A bervás még egy sza­bálytalan előzést is produIcái, nyilván sietős a dolga... önző módon, nehogy maradék jó hangulatomat elkergessem, csak egyetlen gondolatot áldozok azoknak a „szomjasoknak”, akik 1971-ben ittasan vezetett járművel megyénkben 63 sú­lyos következményekkel járó balesetet okoztak. (Súlyos kö­vetkezményen most egyszerre értendő a temető, a kórház, a börtön.) A közlekedésrendészet Moszkvicsában négyen fogla­lunk helyet Rendőr törzsőr­mester a volánnál, mellette karhatalmista honvéd dús ba­jusszal, mögöttük „öreg” nyo­mozó a főkap.-ról s magam, a vendég. A kocsi Bonyhád felé iramodik, majd jobbra, a Ta­mási felé vezető úton 6uhan tovább. Harc előtt megállunk. Négyünk közül a kiskatona ál­cán tükröződik leginkább a várakozás, noha ő sem egészen újonc már az ellenőrzési szak­mában. Gyorsan megy a munka. Személyi igazolvány, jogsi, forgalmi engedély, világítás, index. Most még nem tudni, hogy a többi ellenőrzési pon­ton milyenek a tapasztalatok, de itt nem rosszak. A koráb­bi évekhez képest lényegéten javult a gépjárművek műsza­ki állapota; úgy látszik, mind több gazdasági vezető hiszi el végre, hogy a közlekedés biz­tonságának erősítése van olyan fontos, mint a termés­átlagok növelése... Persze, itt az országút szélén nem lehet megnyugtató bizonyságot sze­rezni arról, melyik «üzemnél szorít a cipő, s melyik hanyag­ságáról vádaskodik alaptala­nul a járművezető. — Nincs pirog üveg a rak­tárban, hónapok óta nincs, — kesereg a traktoros, akinek féklámpaizzója fölé sárga plexi borul. Gyenge mentege­tőzés. Egy tenyérni piros celo­fánnal meg lehetett volna előzni a helyszínbírságolást. — A téemká miatt csússzuk le a meccset a tévében, — há- borog a 11-es Volán darabárus kocsijának egyik kísérője, amíg a gépkocsivezető a bal indexszel bütyköl. — Ha meg. van mind a négy kerék, felő­lük már mehetünk... Bogárhátú, bogárfeke>te Volkswagen lassít a tárcsa­jelzésre. Vezetője jó megjele­nésű fiatalember. Mellette minis lány, kinyúlott kardi­gánban. Ha sapkát viselne, szőke volna, így azonban — két ujjnyi szélesen — meglát­szik, hogy barna. A huszon­éves lány személyi igazolvá­nyának 27. oldalán másfél hó­napos bejegyzés a munkavi­szony megszünésérőL — Hová tartanak? — kérdi a nyomozó. Egyszerre felel az autós és a lány; — Iregszemœére. A Balcsi­ra. — Az útitársnőt kérdemj Hol szállt be a kocsiba? —- A szekszárdi deltának Stoppoztam. Na és?! — Amit maga csinál, elég­gé hasonlít a közveszélyes munkakerüléshez. Remélem, tudja, mi az... A Volkswagen harmadik utasa — tizenhat éves fickó — a tiszttel folytatott rövid, sok­kal szerényebb hangú eszme­csere után átszáll a Moszk­vicsba. A legényke a javító- intézetből szökött meg. A váratlan „legényfogás” miatt rövid időre megszakad az ellenőrzés, mivel a fiút be kell vinni Szekszárdra. On­nan kísérik majd vissza az intézetbe. Most lóg az orra. A kiskatona szalámis. zsemlét nyom a markába; a fiú mo­hón beleharap. — Mikor ettél utoljára. — Reggel. Huszonegy fo­rinttal léptem meg. Négy na­pig tartott. Valaki elnyom egy sóhajtj Szótlanul tesszük meg az utat Szekszárdig. Kiszállok. A töb­bieket visszaszólítja a köteles­ség. Az ellenőrzés késő éjsza­káig tart. — borváró —> I

Next

/
Thumbnails
Contents