Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

1

*

»

Májusi hajnalok

A történelmet nem könnyű mérni, s az ember hajlamos arra, hogy a világtörténelmet saját sorsának fordulóival mérje, olyan szakaszokra bontva, olyan eseményekhez igazítva, amelyek végső fokon össze- csendülnek az emberiség életének hömpölygő évtizedeivel. Nem is lehet ezen csodálkozni, mert a nagy világban minden ember egy kis világ, aki saját létének évről évre kopottabb küszöbéről nézi a világot, mint a parasztember a határt, örömmel, vagy aggddalommal, aszerint, hogy milyen az idő, s milyenek „az idők ...”

Ebben a sajátos felmérő és osztályozó rendszerben minden emléknek súlya és jelentősége van, mert az ember, amint halad a korban, mindinkább emlékeiben él, azokhoz méri a történelem kerekének fordulásait. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek születése egybeesett az első világháború kitörésével, eszmélé- se a forradalmakkal, ifjúsága a két háború között eltelt gyöt- relmes esztendőkkel, s mire férfivá érett, baljós robajlással betört életébe a második világháború. Életem első évtizedei fölött tehát komor emlékezetű árnyak terpeszkednek. Férfi voltam már, amikor a történelem roppant fordulata bekövetkezett, új fogalmakkal ismerkedtem s láttam homályos régi fogalmakat új köntösbe öltözni.

Így vagyok a májussal, május első napjának ünnepével is. Diákkoromban a május egyet jelentett a majálissal, azzal a vidám és ragyogó nappal, amelyet Kosztolányi Dezső oly csodálatos erővel örökített meg az „Aranysárkány” első lapjain. Kisvárosban éltem akkot, ahol a májusi napot nem jelezte más, mint a tavaszi sör csapolása s a házról házra járó zenészek májusi muzsikálása. Később falu éltem, helyesebben egy lassan haldokló kicsiny ipartelepen, amely a grófi birtok elszórt pusztáival ölelkezett. Egy félig-meddig fölhagyott kőbánya, s egy csípős illatú mészégető alkotta az ipartelepet, amelyet csak az iparvasút keskeny vágánya választott el a legközelebbi pusztától.

Egy tavaszi hajnalon arra ébredtem, hogy szokatlan fény árad a szobába. Az ablakhoz ugrottam s megbűvölten néztem a tüzet, amely a kőbánya kopár fennsíkján lobogott. Valaki óriási máglyát rakott a sziklán, s az világította be a tájat rőt izzásával, szikracsáváival, amelyek vastag nyalábokban törtek az ég felé, aztán a máglya elhamvadt, s a tájon eláradt a természetes fény. Apám akkor már mögöttem állt, a váltamra tette a kezét és súlyos hangon így szólt:

— Május elseje.

Reggel komor csendőrök jöttek, s magukkal vittek a telepről és a tanyáról néhány embert. A béresek befogták és kihajtották az ökröket a tanyáról, a bányamester pattogó vezényszavakkal indította útnak azt a néhány embert, akinek munkája volt a kőfejtőben.

Hosszú évek teltek el, s valahányszor május első napját jelezte a naptár, mindig eszembe jutott az a vörösen lobogó hajnali tűz. Amikor véget ért a második világháború, megint falun éltem, mert mindabból, amit összekapartam, semmi sem maradt a kiégett Budapesten. A falu a Duna kanyarulatában épült, közvetlenül a parton, s a házak apró ablakai öreges nyugalommal nézegették magukat a folyam vizében. 1945 tavaszán korán kizsen- dült a természet, mintha gyógyítani akarná az elkínzott emberiséget.

Május elsejére virradt, s úgy tetszett, ez a nap semmiben

sem különbözik a többitől. Korán ébredtem, lementem a partra, ahol egy korhadó fatörzs hevert a homokban. Azon szerettem üldögélni, s töprengeni afölött, hogyan is lesz tovább. A kormos Budapest és az egész régi életem olyan messzire úszott, mint egy gally, amelyet a vízbe vetnek s a folyó örökre elsodorja. Amíg ültem ott, föltűnt a folyó kanyarulatában egy csónak. Lassan úszott lefelé, mélyen megmerülve a vízben, mert tele volt emberekkel. A csónak orrában májusfa piros papírszalagjai lebegtek, egy legény állt a csónakban, s harmonikázott.

A falu közepén a csónak kikötött, az utasok partra szálltak, az emberek összesereg- lettek, a muzsika egyre szólt, táncos lábak taposták a szőkén csillogó homokot, fonott korsókat adtak kézről kézre, s a hűvös bortól egyszerre átmelegedett az ember. Később a csónak továbbúszott a többi falu, s a távolban az első szabad májust ünneplő Budapest felé, mint egy jókedvű, biztató üzenet. Sokáig álltunk a parton, integetve a csónak után, míg el nem tűnt a tahi kanyarban.

Negyedszázada már, hogy ismét Budapesten élek. Ezalatt a huszonöt év alatt a szemem láttára született újjá a város. Láttam felemelkedni az új Er- zsébet-híd pilonjait, kibontakozni csüggeteg romvilágából a Várat, távoli lakótelepek fehér falait, Csepel bodor füstjeit, az éjszakai város színes fényfüzéreit, amelyek májust köszöntve mintha színesebben és fényesebben rajzolnák ki az újjászületett főváros térképét. Még föl-fölvillan emlékezetemben az a hajnali tűz a bányatetőn, a vízen, s énekhangokon úszó hajnali csónak, hallgatom az ünnepre ébredő város neszeit, amelyek szabadon és vidáman köszöntik életünk értelmét, az alkotó munkát.

BARÓTI GÉZA

WEÖRES SÁNDOR:

NAPSUQÁR A LEVEQŐBEN

Napsugár a levegőben,

Tündököl a rét,

Kincseit az ifjú tavasz Bőven önti szét.

Szántogatók dala száll,

Égig evez a madár,

Méz-illatú libegéssel Közeleg a nyár.

Fényes idő lelke jár,

Belepezsdül a határ,

Lengjünk, mint a harang nyelve,

Énekelve már!

Barokk kapu Tolnán

Megyénk barokk kori műemlékeinek zöme vagy egyházi jellegű, vagy a régi nagy birtokos és középbirtokos családok kastélyainak, kúriáinak kategóriájába tartozik. A nagyobb ilyen jellegű magánhá zak talán legszebbike Tolnán van, a Selyemgyárral szembe a. A Gábor-ház mértéktartó ízlésű, ritka szép kapuja önm agában is értékes emléke a kornak. Foto: Gottvald Károlyj

Az elnök és a pap

(Történetek két derék emberről, a papról meg ai elnökről, akik a hatvanas években együtt dolgoztak a gyöir- könyi termelőszövetkezetben.

A történeteket előadja: Batyalik István nyugdíjas tsz- elnök, györkönyi lakos, 1971-ben még aktív pártmunkás.)

^... Ami azt illeti, jött ez a pap is, hogy belépne a tsz-be. Tiszteletes úr, ennek semmi akadálya nincs. Hát ő gondolta, hogy az irodába. Nem megy ez így tiszteletes úr, először mindenki foglalja el a helyét a külterületen és a munkája után, ahogyan megérdemli, fokozatosan beljebb kerül. Én se lettem egyszerre tsz-elnök. Fokozatosan. A munkám után, először mint egyéni paraszt, aztán a tanácsnál, satöbbi. Mindenhol elismerést érdemeltem és aztán ez így megy sorba.

Na jól van: a pap a növény- termelésbe dolgozik.

Azt mondja: rendben van, ő nem röstell dolgozni. Ereje volt, olyan erős ember volt, mint te, kérlekszépen. Kapált, kaszált, rendesen dolgozott, mert ugye érdemeket is akart szerezni, s ez ösztönzően hatott rá.

Na, elég annyi, hogy a pap aztán ottan dolgozott két esztendeig.

Harmadik esztendőn, akkor is ki volt mérve, mert ki kellett osztani, kiosztottam a területeket, persze a papnak is. Mások másodszor kapáltak, a tiszteletes úr meg még először, gatyázott, — hogy azt kell mondanom. Először éppen hogy csak bevakarta, míg a másodikkal még el volt maradva.

Azt mondja, hogy majd a gyerekek befejezik az iskolát, ki egyetemre jár, ki ide, ki oda, és egyszerre az egész család.

Hát tiszteletes úr, nézze, tudja mi itt a helyzet? Aki átlagon alul termel, annak fizetni kell. A hiányzó részt be kell fizetni. Hát ő tudja, de most mit csináljon ő egyedül? Azt, amit a többi. Mások is egyedül kapálnak. Na, hogy két nap türelmet kér. Jól van. Megkapja.

Rá három napra megyek az úton, s nézem: micsoda cifra sereg ez ottan, kapálnak, mezítelenül, mellvédő kombiné- ban, nők meg satöbbi az egész família. Odaérek, látom, ez a papnak a famíliája. Megyek oda, tiszteletes úr, itt baj van, maguk nagyon rosszul kapálnak, ebből megint baj lesz, itt is a gaz, itt is a gaz, itt két kukorica. Micsoda dolog ez? Már meg itt egy egész sor kivagdosva.

Hát azt mondja, hogy a gonosztevő, az egyik fiát gonosztevőnek hívták, hogy a gonosztevő vagdossa ki. Akkor mars haza a gonosztevővel, mert én agyonvágom étet, ha még egy kukoricát kivág.

Hát mit csinált ez a pap? Mérgében kérlek szépen, hogy ne maradozzanak szerteszéjjel, dohányzsineggel, mert csak úgy tudott rájuk ügyelni, magához kötötte a gyerekeket. A gonosztevő annál mérgesebb lett, megint kivagdosta a kukoricát. A pap meg végig akarta ütni, rá akart húzni a kapanyéllel a gonosztevőre, és persze a gyerekek, egyik jobbra szaladt, másik balra, úgy, hogy az öreget mint a pók a legyet, összegubancolták. Eldűlt a pap mindenestől. Ott hevert a földön, nem tudott mit csinálni. Hát úgy kellett elmetélni a spárgát, az öreget kiszabadítani.

Jól van tiszteletes úr.

Befejezte a kapálást. Mikor befejezték: elismerésem tiszteletes úr, de kukoricatöréskor mikor vége lesz a dolognak, akkor meg kell mérni a magáét, mert ez már érthető, hogy két hetet késett, ezen nem lesz annyi, de ha lesz annyi, akkor minden tiszteletem a tiszteles úrnak és nagyon örülök neki, hogy ha ez úgy lesz, hogy nem kell megbüntetni.

Addig-addig, az öreget betettem az irodába pénztárosnak. De istentelen rossz írása volt. Tiszteletes úr, a jó istenit neki, azért maga egy pap, ilyen csúnyán írni, nézze meg az én írásom, én nem dicsekszem vele, de az enyémet, ahol jártam iskolába, mindenhol körülhordozták a tanítók, hogy ilyen szépen írni, ez csoda. A magáét meg nem tudja senki elolvasni. A bankosok meg mindig beleakadtak, hogy valamit csináljak a pappal, mert ők ezt nem tűrik, mert ha ük, amit egy nap le lehetne ellenőrizni a pénztárnaplóban, hát nem tudják, képtelenek ki- silabizálni, hogy mi az. És hát ugye, félrevezetheti, meg azt írkálhat be, amit akar, hanem tudják elolvasni. Tiszteletes úr, baj van, maga nem lehet itten.

Nem lehet itten? De hogy mi lesz a családjával.

Ne törődjön maga azzal, majd én gondoskodok magának egy másik munkaterületről. Elmegy a csirkékhez. Nézze, ottan egyik nap munkába lesz egy 24 óra hosszat, utána meg tanulhassa otthon az igét, a prédikációt, amennyit bír. Temetésre, ahova akar, oda megy, akár szórakozhat is, de itt meg kell állja a helyit. Tudja, hogy itt is kell aludni

éjjel, a csirkéknél? Hogyne^ tudja.

Mennyit lehet keresni? Tiszteletes úr; háromezer-hatszáa forint. Többet keres, mint a könyvelésnél, vagy a pénztárosságnál. Nagyon jó lesz, nagyon szépen köszönöm elnök! elvtárs, a bizalmat, meg ehhez hasonló.

Egyik alkalommal kérlek szépen, jön a brigádvezető. Nagy baj van elnök elvtárs. Micsoda? Harminchat csirke hulla. Tyhű, a római szentségit, és ki volt szolgálatban? A tiszteletes. Azt a betyár, na várjunk csak. Kerül, fordul, jön a pap. Dadog a pap, dadog. Tiszteletes úr, mi van? Azt a megváltó hundér, persze nagyon dühös voltam, szégyelltem is majdnem magam, de nagyon csúnyákat nem akartam mondani, mégis intelligens emberrel van dolgom, és lehetőleg megfelelő módon beszélgessünk. Azt mondja: elnök elvtárs, egy kis türelem, elmondom, hogyan történt. Tessék, halljuk. Ez úgy történt, hogy az agronómus, a BAR- NEVÁL agronómusa... én kimentem a WC-re, az pedig bejött, bement a csirkékhez, pedig nagyon jól kell neki tudnia, hogy nem lehet idegennek bemenni, ohne pardon nélkül. Ez a gyerek most van itt másodszor, és bement a csirkékhez, azok összefutottak és agyonnyomták egymást.

Na, rendben van tiszteletes úr, nyolc órakor tessék, jöjjön be az irodába, majd én hívom ezt a gyereket. Olyan huszonnégy év körüli fiatalember volt. Mindjárt hívom a BAR- NEVÁLT. Jelentkeznek is. Kérem ezt a fiút oda a telefonhoz. Istentelenül nekiestem ennek a gyereknek: szégyellj e

magát, szakember létére ilyen őrültséget csinál, bemegy a csirkék közé, ahelyett vett volna magára egy munkaköpenyt. Aztán így bemegy kérem, és harminchat csirke agyonnyomta egymást, ö?! Hát persze, hogy maga! Micsoda, ő nem! Hát hogy szemen köpi a papot. Tiszteletes úr, hallja, hogy mit mond, azt mondja, hogy 6 nem is volt bent. Most kinels