Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
Sx. Lukács Imrét ‘Ténagy Sándor? DIPLOMA Sóhajom, verem Az avatóünnepségre eljöttek S2ülei. A nagyállomásnál várta őket. Két arc, feketében. Félszegen a vonaton, villamoson, elhasznált parasztkezeik, a főiddel, a határral átitatódott arcok, darabos mozdulatok, tízesztendős cipők, színe- .vesztett, elfonnyadt szavacs- káik; eső lesz, jó idő van, tegnap vihar volt. Nyugodtan ment velük. Szégyenkezve és büszkén. A presszó előtt napernyők alá ültek. Az öregek épp hogy a székek szélére, mintha minden percben rájuk kiálthatnának; el innen, nem a ti világotok. Apia cigarettát húzott elő zsebéből. A kőkockákra hamuzott. Anyja arca elbújt a fekete kendőben. — Szörpöket és duplát — rendelt Bandi. Az úton autók parkíroztak. Elegáns nők. jól öltözött férfiak kortyolgatták kávéjukat, töltötték idejüket. — Ráérnek? — Rá. — Itt süttetik a hasukat egész nap? — Nem mindig. Ittak. Apja az üvegben maradt jaffát felhajtotta. Kézfejével eltörölte száját. Szívott cigarettáján. A csikket a kőre dobta. Bandi szenvedett és örült. Fájt szülei félszegsége, idegenkedése. Rikítóan, bántóan kitűntek a környezetből, örült is, szenvedjenek kicsit, lássák, más élet is van. találkozzanak, vele. közelítsenek hozzá, fogadják be, megilleti őket. — Maradunk még? — Már elmehetünk. Unnentág. Egyetem. Élmény. Feszítő 'ünnepélyesség, sok szülő autóval érkezik, virágcsokrok, virágerdők, meghatódott fiatalok, megszívlelendő beszédek; elindulnak az életbe, tisztességes, szép pályán dolgoznak, a jövő nemzedékét nevelik, ]ehet-e szebb, félemelőbb hivatás? Szeressék szüleiket, akik áldozatot hoztak magukért és támogassák. ha öregek lesznek. Tanuljanak állandóan, művelődjenek. gyarapítsák, frissítsék sze’tomi tőkéjüket. Bandi boldog volt. Apja megilletődve, mozdulatlanul állt. Szinte hihetetlen az e,!ász. Mit keres ebben a világban? Ugv érzi, állandóan csak őt figyelik, mint vatomi vásári bohócot. Bűzlik róla a trágyaszag? Homlokára írták, fejőgulyás a szövetkezetben? Ilyennek is kell lenni. Csak elmúlna már a ceremónia, robogna velük a vonat, otthon lehetnének a jól ismert, idomult világban, ahol valakinek számít. Azt csinál, amit akar. A többiek? Ilyen kutyául érzik magukat? Büszkék lehetnek. Tanár úr lett a gyerekből. El se lehet hinni. Tegnap takony csüngött az orrából, elszalajtotta borért, szá- , zast dugott neki. Tanár úr. Jön a faluba, okítgatja a népet. Megsüvegelik. Diplomás. Jószagú isten. Inni kellene, legalább egy hordóval elszopogatni. A családban senki sem vitte eddig. Nem hitte, hogy fia kitart. A nyomorból nehéz kiverekedni, kikecmeregni. Éjszakánként, ha felriadt, vagy üldögélt a ház előtt, hányszor arra gondolt, talán nincs is az iskolában, koncso- rog valamerre, de nem meri tudatni. Amikor megjött a postás, meglátta az írást, mindig megkönnyebbült. Jobb volt az ivásnál. Nagyon nehezen silabizálták ki a szavakat. Elfáradtak, abbahagyták, újrakezdték. Neki-nekirugasz- kodtak a levélnék, akárcsak az életüknek. Felesége kisimította. A sifon. aljából előszedett fehér kartondobozba tette. Estig maradhatott. Vacsora után a fényhez ült vele. ggjgatta. Látta, hogy minden rendben. Még nem álltak ősz- sze szavakká a betűk, mondatokká, de már megbizonyosodott. A régebben küldött levelek is ott sorakoztak, elég volt egy pillantás a címzésre, a levél felső sarkára, s látta ugyanazok a betűk, ugyanúgy sorjáznak, mint a korábbi papírokon. Jó érzéssel dőlt a szék támlájának. A betűk, az átkozott csodabogarak megkínozták. Elszívták kitartását. Legszívesebben lecsapta volna a fenébe, rá se nézett volna, végigtaposta volna, de nem tehette. Nagyobb erő kö- 'tötte le, odabűvölte a kopott, zsíros asztalhoz és a táncoló, kimeríthetetlen betűtengerből értelmes szavakat, üzeneteket fogott ki. Szuszogott, fújtatott a család. Az éjszaka eldobta a vonatfüttyöt odáig. Megvirradt, amikorra eljutott; csókolok mindenkit, Bandi. Jaj, de megdolgoztatták azok a levelek. Fortélyhoz fogott. A régebbi írásokat kiteregette az asztalon, és az ismerős, kívülről megjegyzett, tudott szavakat kivette az új levélből. Köny- nyebben és gyorsabban haladt így, lassan-lassan ismerősök, ki tárulkozóbbak lettek a betűk. A végén folyamatosan olvasott. És a reggelek. Azokat nem pótolhatta semmi. Megkérdezte a felesége: — Mit írt Bandi? — Jól van. — Mást nem? — Nem. — Egyszerűen csak ennyit? — Dehogyis. Az értelme ennyi. — Más mi van benne? — Semmi. — Nem hiszem. Pénzt nem kért? — Nem. — Csomagot? — Azt sem. — Akkor, mi az istent írt? Két oldal is tele ákombáko- mokkal. Erre felelj ! — Elsorolja, mit csinál egész nap. órán van. Délután meg a könyvtárban. Másnap megint ugyanúgy. — Elhiszed? À faluban senki se jár a könyvtárba. — Ez a dolguk. Minden levelet megvitattak. Nr nőkig eltartott. Büszkeségfáiét is érzett, de nem mutatta. Mindig félt, nem dicsekedett el sohasem a fiával, mert ki tudja, mi lesz még, hogyan fordul a sorsa, mire viszi, mire nem viszi. Mindjárt elcsurran a köny- nye. Az lesz csak világszenzáció. Feszeleg sötét ünneplőben, ^ süU az új ruha. Diplo- makiqsztó ünnepség. Számit. Tanító lett a családban. Elérte célját. Ö, a mai fiatalok, mindent elérnek. Könnyű nekik. Próbálták volna az ő sorsát. Neki semmi se sikerült. Bármihez fogott, balul ütött ki. Mire vitte? Csupasz, mint az őszi tadó. Gyerekei ’ elrepültek, van háza, havi fizetése. öreg napjaira boldogság. Bandival se bánhat bárhogy. Tanárember, esze van. Ha rosszat ejt ki száján, rögtön észreveszi. Nem viselkedhet úgy, mint a kocsisok. Ettől a gpndolattól 'kicsit megijedt, homlokára harmat futott. Tenyérrel letörölte. Nem is tudta, mi lenne jobb; ha hirtelen vége szakadna már az egésznek. vagy eltartana óráikig, akár örökké. Felesége befelé könnyezett, önmagát siratta. És ” fiát. Mennyi áldozatot hozott, fel se győzné sorolni. Adhatott volna többet? Aligha. A nyomorúság megfogta a kezét. Mi mindent megtett volna fia boldogulásáért, csakhogy Bandikénak sikerüljön. Révbe ért. Rövidesen elviszi őt egy asszony. Soha sem lett volna az övé? És mikor maiiban hordta? Etette? Mosott rá ? Amikor kifényesedett ló- denkabátját ráterítette, fatalpú cipőiét kúlcaöű3d.j#, . lasztva a boltba a jegyre mért kenyérért, amit Bandika szépen hazahozott és elfogyasztott. Neki és urának a héjából se hagyott, övé maradhat-e gyereke? Vagy elveszi a város? Ki tudja, mire nevelte fel? Taníttatta. Boldognak hiszi. És aztán mi lesz vele? Visszaadhatja-e neki ez a kőtenger egyszülött fiát? Amikor otthon járt, mindig leste, miképpen tehet kedvében, mit csinálhatna, hogy jobb legyen, állandóan repesett körülötte, el nem fáradt volna a világért. Csupa önfeláldozás volt, csupa készség, csak szolgálatára lehessen, add ide a cipőt kisfiam, kitakarítom, kimosom az ingedet, myt főzzek, mit ennél, miben segíthetek? Talpalt egész nap. Szem- hunyásnyit sem aludt. Sohasem fáradt. Aggódott; nehéz a tanulás, szűkölködik a gyerek. jaj, már megint nem ettél,-beteg vagy, nem ízlik talán, nem érzed jól magad, szóljál kisfiam, mi bajod van? Elmúlt. Tanár úr. Nem bánhat úgy vele, mint hajdanán. Akkor jó volt. Nagyon jó. Sírt, ha fájt valahol. Kért, ha éhezett, szomjazott. Értette. Most ’ hallgat. Legtöbbször hallgat. Úgy szeretném, ha beszélne, bármiről, csak hallanám a hangját, erezném, hogy mellettem van. Velem. Legalább a gondolatát kitalálhatnám. Megnősül? Kit vesz el? Elronthatja. jóvá is teheti életét. Hogy éli napjait? Az anyának minden fájdalom fáj. Felelős érte, pedig segíteni már régen nem tud, nincs is lehetősége. Bandikám, kicsi virágom, csak néked sikerüljön. Ugye boldog vagy? Tanulni akartál, látod, sikeredett. Ó, mennyire örülök. Nekem már olyan mindegy. Lepedőn halok meg, vagy az óiban, munka közben. Te boldog legyél. Pénzed is lesz, kereshetsz. nem kell szűkölködnöd," szégyenkezned. Kicsi korodban, elmentél napszámba. Rizst gyomláltatok egy hétig. Örömmel hoztad a száz forintot, letetted az asztalra, nevettél és azt mondtad; ne féljen, édesanyám, ha megnövök, talicskával tolom haza a százasokat. Régen volt. Már elfelejtetted. Az anyák nem felejtenek. Jaj, ők nem tudnak. Minden kimegy a fejünkből, sokszor nem emlékszünk semmire. Csak a gyerekeinkre, ök elkísérnek bennünket születésünktől a halálunkig. Bandikám! Tudod-e, hogy boldog vagyok? Ténagy Sándor költészetének jellegét első kötetében (Jámbor lázadás, 1960.) a finom, érzékletes zsánerképek határozzák meg. A másodikban (Vaskenyér, 1968.) a költő már vallomásosabb hanggal jelentkezik, nagyobb biztonsággal formálja élményanyagát, és több sikerrel hasznosítja hajlékony kifejezésbeli készségét A Sóhajom, vérem c. legújabb kötetében a versek többsége a téma gondolati megközelítését mutatja, az élet bonyolultabb összefüggéseinek keresését és megtalálását, a költői érdeklődés szélesebb körre való kitágítását. Ilyen értelemben ez a kötet továbblépést jelent: érdemes végiglapozni. Kilép a szó a szájból, körülnéz, didereg. Aztán a csöndbe gázol, füröszti űrhideg. Visszhangtalanság? Hiábavalóság-érzés? — Am a rezignált hang a végén a sorsválla- tás hangjába lendül: Kilép a szó a szájból: Mégis! Mégis! Újra! (Kilép a szó) Ez a sorsvállalás a költő más verseiben is jelentkezik: Akartam: legyen szigorúbb/ s követelöbb a sorsom,/ s úgy lenni még merészebb,/' hogy ne kiáltsam hőssé magam./ Akartam./ A nyitóvers alap- gondolatát folytatja a Mondogató vers is: lépni lerogyni/ indulni újra/ magát az ember/ holtig tanulja. Az erőgyűjtés és újrakezdés verseinek nevezhetjük a kötet darabjait, ahogy a költő mondja a fülszövegben: „A keresések, rátalálások, elvesztések versei ezek, a megállások, körültekintések, elindulások folyamatában a lélek pillanatfelvételei.” A 83 vers fontos, emberileg rokonszenves érzés- és tudatállapot közvetítője: észrevételei, felfedezései, azonosulásai konkrétak és mégis általánosak, az olvasó jó érzéssel vallhatja magáénak a lírai pillanatok örömét, meghittségét. Egyszerű, keresetlen hangon szól az embert körülvevő világról, a szükségszerű kapcsolatokról, a munkáról, a tevékenykedő emberről. Pl. a Jelek c. versben is: amit ők tudnak:/ egymást megérteni!/ ahogy a kéz, s a vas egymást engeszteli. Hogy a faluból városba került költőben még nem szakadtak el a dunántúli gyökerek, szépen mutatja a Város, falu c. szonettje, mely így végződik: Utam két végén — válogathatok két állomás: az ott, ez itt, befogad, megtart mindegyik. S egyszerre, lám, itthon s otthon vagyok Egyként makacs a szív, s a láb; cserélgetik a két hazát. De a kötet legszebb darabjai a szerelmes versek; ezeket az érzés magas hőfoka és a nyelvi gazdagság jellemzi. Közülük is kiemelkednek a Bejárhatatlan messzeséged ciklus szonettjei. íme, ízelítőül pár sor: Hiába-álmok szép szemetje —/ eldobnám, de tetszik, nem lehet!/ Emlékezni szádra, szemedre/ ígéretes, boldog őrület./ Szerethetnél, szerethetnélek — tilalmak, nyűgök: nem vagy szabad!/ Bejárhatatlan messzeséged' honvágya űz, hogy mégis lássalak. A fülszövegben a „keresések” melletti „rátalálások” az olvasó véleménye szerint elsősorban e bensőséges hangú versekre vonatkoztathatók. Ezek valóban szép versek, örömmel olvassuk őket, s az a vágy ébred bennünk, hogy megjelenésük bárcsak a ma kissé elhanyagoltnak tűnő „magánlíra” felébredését, újjászületését is jelentenék... FÜRTÖS GUSZTÁV \ PARDI ANNA: DÉL a dél tizenkét kakas kései rikoltása vonalak fekvőtámasza •i horizont elrobbantott alagút télovasága a nap csapdája előtt a dél világváltozások szenvedélyével és a nyugalommal középarányos percnyi híd napkelet és napnyugat a tűnt idők tündöklése és árnyéka között Május 2-ig tart nyitva a Babits MiKály megyei művelődési központ márványtermében az NDK iparművészeti kiállítása. Képünkön a szépen rendezett kiállítás egy részlete. Érdi Judit rajza.
