Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

Âz értényi szent tehenek

Idősebb Gelencsér György tehenész. A fia is az ő mes-* térségét folytatja. Foto: ß^epesi László

Mint tucatnyi telihold, úgy sorakoznak a tejüveg lámpa- búrák a fényesre lakkozott fa mennyezet alatt. A sarokban lóca, ezen Horog János és magam. A délutáni etetés duruzsoló moraja zsong; szénával, táppal töltekezik a jószág. Horog János elgyönyörködik benne. Két esztendő híján negyedszázad óta törődik, foglalkozik vele a közösben, s úgy lehet, hogy a sóhajtását is megérti. Bizonyára szereti is, de erről mintha röstellne beszélni. Az istállóban dolgozni kell, szabad olykor megpihenni, — de érzelmekről vallani furcsa lenne...

— Muníkálkodunk, megélünk, — körülbelül ennyi, amit Horog János a keresetéről az első kérdésre felel. A „megélünk” mögött pedig az értényi ház bebútorozása, ezernél több négyszögöl szőlő, présház megvétele, Dombóvá- rott ház építése és egy Zsiguli lappang. A dombóvári há-- zat szüleitől kapta az ott so- főrösködő fiú. A Zsigulit is. Ha mégjobbra fordul az idő, gépkocsin jár látogatóba a városból falura Horog János ez év január másodikén született unokája.

— Mi nem kívánunk magunknak autót, — jegyzi meg a gazda. — Amott a Gyurka gyerek, az aligha sajnálja majd magától.

Katonakoromban magam sem a raj végén álltam, de a Gyurka „gyerekre” fel kell néznem, pedig még csak tizenhét éves. Mire behívják, valószínűleg ő is havi háromezer-háromszáz forintnál tart, mint az édesapja, idősebb Gelencsér György. Mostanság négyszáz forinttal lépked mögötte. A félig kamasz, félig legényt az öccse felől kérdem, s arról is, hogy öt-hat év múlva beáll-e a bátyja mellé szénát viliázni, fejőgépet kezelni.

— Dehogy áll. Belőle már kőműves lesz. Azt választotta.

A „már”, ami csak úgy hullott ki a fiú száján, mint lyukas zsebből a tölwnag; nem

friss gond a Búzakalász té- eszben. Ez a „már” egyetlen szótagba tömörítése annak, hogy az iparos följebb áll a társadalmi létrán mint a paraszt. Még akkor is, ha a paraszt nagyüzemben dolgozik.

— A szövetkezet százhet* venöt tehenét kilenc ember gondozza. — így Korpádi Lajos, a brigádvezető.

— Épp annyian vannak mint a múzsák.,.

— Bár legalább annyian lennének, mint az apostolok,

— kapcsolódik a beszélgetésbe Suri Dénes főagronómus.

— Kevesebbet fájna a fejem.

— Az enyém sem többe*,

— kontráz a brigádvezető. — Ezzel a Gyurkával jó vásárt csináltunk, s ő sem rosszat velünk. A kilenc tehenész közül háromnak van derék, munkabíró fia, de mindhárom elszakadt a falunktól. Itt ez a gyönyörű, tbc-mentes állomány. És a Gyurkát nem számítva, nincs negyven évnél fiatalabb tehenészünk ! Daró- czi már negyvenhét, Illés bácsi tízzel korosabb... Tudja, valósággal észbontó, hogy ebben a faluban, amelyik a szorgalmán kívül a tehénnek köszönheti jólétét, nem lámpással, de reflektorral kell keresni a tehenészetbe az utánpótlást.

— S mégis a tehenek: a háztáji tehenek akadályozzák a közös munkát. — teszi hozzá a főagronómus. — Otthon tartják az embereket

— A szent tehenek. — veti oda valaki a jászol mögül.

Nevetünk. A saját bajunkon nevetünk. Megengedhetnek

maguknak ennyit a gazdák, hiszen — egyelőre — megtudnak birkózni a feladatokkal. Háromezer-háromszáz hold szántón háromszáznyolc munkabíró, dologszerető ember sokra képes.

Az elmúlt évben — többek között — a közösben annyit termelt, hogy húszmillió forintot kapott érte. Ugyanakkor a háztájiból összesen hatmillió forint értékű sertés, szarvasmarha, tej került ki. Ezen felül pedig temérdek tojás baromfi, tenyészállat.

Kissé csepereg. mégis kiállunk az udvarra. A parázs témához megkívánja a tüdő a cigarettaparázs felől szítt füstöt. Jó is. hogy nem bírtuk már nélkülözni azt az istenverte nikotint. Kis csoportunk láttán tár be a mezőről jövet Horváth János elnökhelyettes, párttitkár. Annai< nézett utána az imént, hogyan halad az öntözés.., Ekkor épp ott tartottunk a diskurzusban, hogy a szövetkezeti parasztok némelyikének — így például Pénzes József traktorosnak, Simon Ferencnek, a sertéstelep brigádvezetőjánek — már fe.iőgépe is van a háztájiban. Persze vesznek majd mihamar még többen. Nem azért, mivel divat hanem mert» négy és fél ezer forintot nem sok leolvasni érte. hogy megkímélje az embert.

— A tagság százhetven tehenet tart a háztájiban, — említi Horváth János. — Szeretnénk, ha ezek száma nem csökkenne. De mégiobban szeretnénk, ha a közösben 1975-ig háromszázra növelhetnénk a tehénállományt. Nem titok, hiszen épp eleget beszélünk róla különféle szinten, hogy egyelőre nem tudjuk, miként lesz ebből a tervből valóság. Arról szó sem lehet. hogy adminisztratív eszközökkel sorvasszuk vissza a háztájit.

—- Nem bizony; A háztáji szerves része a közösnek, — szögezi le Korpádi Lajos.

— Ebben egyetértünk, egyetért az egész tagság. Csakhogy. .. Akad köztünk olyan is, aki szívesebben látná, ha a közöst tekintenénk a háztáji részének. Tudom, így megfogalmazva tréfásan cseng az efféle nézet; az ezt sugalmazó felfogás azonban komolyabb veszélyű, semhogy élcelődéssel el lehetne siklani felette, — válaszolt a párttitkár.

— A Búzakalász „darabbéres” elszámolási rendszerében a gazdák óránként nyolc forint hatvan fillért keresnek. Az imént úgy számolgattam, hogy a „háztáji órabér” csak hét forint körül jár. Sokat té-; védtem? — kérdem.

— Talán annyiban, hogy egyetlen tehénnel számolt; egy tehénnel pedig úgyszólván senki sem bajlódik, — feleli Horváth János. — Abban viszont nem kételkedem, hogy a fejlődés velejárójaként mindinkább kifizetődőbb lesz a közösben dolgozni, mint odahaza. A nagyüzem — nagy • üzem. Gazdaságosabb, köny- nyebb benne a munka mint a kicsiben.

Ismerős ez a mondat; 1, Hej, hányszor olvastuk, írtuk, hangoztattuk a téesz-szervezés hőskorában! Úgy évtizede, hogy jóformán eszünkbe sem jut Természetesnek tartjuk, mert igaz voltát cáfolatlanul bebizonyította a saját életünk.

A beszélgetést, — mint sejthető —. nem végződött semmiféle olyan csodaszer föltalálásával, amelyből napjában háromszor két csepp meggyógyíthatná a közös és a háztáji termelésének átmeneti aránytalanságát. De hiszen nem is kell ilyen mesebeli arkánum... Terem a föld, kedvvel dolgozik az ember, és — ami a legfontosabb aa egészben — eleven, alkotó, gondokat megoldó az értényi érteleim.

BORVARÖ ZOLTÁN

z emberiség tagjai ősidők óta iidvözlik egymást. Kézmozdulattal, vagy szóval, esetleg mindkettővel, korok, tájak és nemzetek szerint változóan. A zömmel jobbkezes európaiak kézfogása állítólag egyszerű biztonsági rendszabályként alakult ki. Amíg valaki a másik jobbját szorongatta, nem tudott kardot, vagy tőrt rántani, hogy ledöfje az illetőt. Az arab és a japán meghajol, az eszkimó — nekünk kissé komplikáltnak tűnő módon — fülcimpáit dörzsöli ösz- sze. A Magyarországon olyannyira elterjedt kéz- szorítás nem minden fehérbőrű nemzet tagjainál népszerű. Az angolszászok többnyire megelégszenek egymás hogylétének tudakolásával, amire nem azt illik felelni, hogy „Köszönöm, jól!", hanem ugyancsak kérdéssel válaszolni. Még egyszerűbb a puszta „Hello!’’, ami nagyjából annyit tesz, mint „Hé!”. (Mellékesen szólva: a kézszorítás elmaradása csökkenti a baktériumfertőzés átvitelét is.) A csók — mely a keresztény jelkép- rendszerben „testvéri”, és amelyet hölgyeink minden lehetséges alkalommal olyan szívesen csattantanak el egymás arca mellett, a világ nagyon tekintélyes részén undort kelt. Ügy okoskodván, hogy az emésztőcsatorna két nyílása közt semmi lényegbeli különbség nincs. Sorolhatnánk még tovább. Nemrég elhunyt nagy írónk, Kodolányi János történelmi regényeiben sűrűn alkalmazta a régi lovasnomád népek üdvözlési formuláját, ami az illetők részére két legfontosabb iránt tudakozódott: „Hogy van feleséged és lovad?”. Egyelőre még nem merült fel a kérdés, hogy mikorra várható a „Hogy van gépkocsid és nejed?” üdvözlés elterjedése.

Fordítsuk azonban komolyra a szót. A hazánk- beli üdvözlések tárháza sem szegény. A legegyszerűbb és legtermészetesebb, egyben valószínűleg a legősibb puszta jókívánság: „Jó reggelt! Jó napot! Jó estét! Jó éjszakát!” Korábban mindezt isten adományának tekintettük, tehát a kívánsághoz hozzá fűzetett: „adjon isten!”. Vagy, mert szeretünk tömöríteni, a napszak közelebbi

Kezétcsókolom !

Hogy van feleséged és lovad ?

megjelölése nélkül, egyszerűen „adjon isten!”- Mindez még ilyen formájában is él és jó lenne, ha senkiben nem keltene visszatetszést. A személyek éltetéséhez fűződő köszöntésnek nálunk sosem volt talaja. Gondoljunk a németek „Heil Hitler”-ét ostobán másoló „Kitartás, éljen Szá- lasi!”-ra.

Annál tanulságosabb nyomon követni egy nem kevésbé szolgai másolás történetét, legalább nagy vonalakban. „Ich küsse Ihre Hände!” mondogatták a dámáknak a XIX. század eleji osztrák császárvárosban, amiből a magyar épp olyan gyorsan „Kisztihand”-ot csinált, mint a „Halt! Wer da?” (Állj! Ki vagy?)-ból „halberdót”, a „Schildwache”-bál „silbakot”. Aztán, vagy közben lefordítottuk és lett belőle „Kezét csókolom”, „Kézcsókom”, majd egyre inkább „Csókolom!” — amin ismét érdemes egy kevéssé eltöprengeni. A valamikori, ténylegesen gyakorolt, kötelező kézcsók eltűnt. Ami persze nem gátolja a hívőt a főpapi pásztorgyűrű ajakkal illetésében, vagy a férfit, hogy kedveskedésből, vagy akár tiszteletből valóban meg ne csókoljon egy női kezet. E sorok írója gyerekfejjel egy házban lakott egy valamikor nagy hírű, turkológus egyetemi tanárral, néhai Prőhle Vilmossal. A nyolcvan felé közeledő ősz professzort fiai, deres hajú nagyapák, utcán és egyebütt, bárholi találkozásnál köteles kézcsókkal köszöntötték. Ez ma enyhén szólva is feltűnést keltene. Az viszont. nem kelt feltűnést, amikor a bolti eladó korra való tekintet nélkül (szóban) csókját ajánlja minden nőnek, aki vásárolni tér be hozzá.

Csakugyan minden nőnek?

Legyünk őszinték. Dehogy! Nem biztos, hogy tudatosan; sőt szinte biztos, hogy nem tudatosan; nagyon is éles megkülönböztetést teszünk olyan irányba, kinek „jár” kézcsók, kinek nem. Az agrármérnök kedves „Jó napot lányok!”-kal köszönti a kertészetben foglalatoskodókat, akik tegyük fel, hogy egy szocialista címért küzdő brigád tagjai. Aztán bemegy az irodába és Gizikének, a gépírónőnek becenevet és „kezétcsóko- lom”-ot mond. Ha a férfibeteg az SZTK-ban „Jó napot, doktornő!” kifejezést használ, zokszó ugyan nem éri, de egy fél szemöldökrándítás több mint valószínűleg. Ugyanő a falujában esetleg mindig így köszöntötte az édesanyját és ezt senkinek se jutott eszébe sértőnek érezni. Borivókként vizet prédikálunk! De még mennyire! A harminc év felettiek korosztálya szinte kivétel nélkül gyakorló részese ennek a hibának, ami mögött persze társadalmi megkülönböztetés rejlik. Sajnos, tetszik, vagy nem tetszik (nem tetszik!), a mindennapi életben, elveink ellenére igenis szoktunk társadalmi megkülönböztetést tényi.

A fiatalabb nemzedék már sokkal közelebb került a megoldáshoz. Egyszerűen azt mondja: „Szia!” és közben már aligha gondol arra, hogy ez a „Szervusz”-bál származik, aminek viszont egyenes őse a latin „servus”, vagyis a szolga. Közbenső állomások: „alázatos szolgája!”, „alá- szolgája!”, „szolgája!”. Ízelítőül egy XVI. századbeli levélrészlet: „Én penig maradtam Nagyságodnak, mint én szerető Férjem Uramnak alázatos Szolgáló Leánya Nagy Alásonyi Barcza Ester”.

Mire szavazunk tehát végeredményben? Természetesen arra, hogy „jó”-nak kívánjuk kinek- kinek reggelét, napját, estéjét és éjszakáját. Ha az illető sokkal idősebb nálunk, azt sem véljük elképzelhetetlennek, hogy (minden „alázatosság” nélkül) „tiszteletünkről” biztosítsuk, hiszen állítólag és legalább elméletben tiszteljük a kort. És miben bízunk? Hogy mindez valóra válik majd egykor, azokban az években, amikor unokáink az anyakönyvvezető elé állnak.

ORDAS IVÁN