Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
* a Fő a feledékenység !... Miből éltet a régi magyar írók ? Sárika, a titkárnő belépett az igazgatói szobába, ahol a főinök a terv osztály vezető vei beszélgetett. — Ne tessék haragudni, — mondta könnyeit törölgetve, — elfelejtettem elküldeni Putno- ki kartársnak az áthelyezési levelet. — Nem baj, Sárika — nyug- tatta meg az igazgató a titkárnőjét. — Sőt annyira nem baj, hogy rendkívüli prémiumra számíthat. — Ne haragudj, ha megkérdem, — csodálkozott a verves, amikor Sárika kiment, — miért adsz prémiumot a titkárnődnek, amikor mindent elfelejt? — Jegyezd meg, hogy ő a vállalat gyöngyszeme. — Na, ne mondd! És miért, ha szabad kérdeznem? — Nézd, eddig a feledé- kenységie a véletlen folytán mindig ha&znot jelentett. Itt van például Putnoki esete. Rosszul dolgozott, vidéki üzemünkbe akartam helyezni. Mint hallottad, Sárika elfelejtette neki az erre vonatkozó rendelkezésemet elküldeni. — Mi ebben a haszon? — Egy órával ezelőtt telefonáltak felülről, hogy a vidéki állásra kijelöltek, valakit. Képzeld. milyen kínos lett volna azt mondani, hogy a hely már be van töltve. — Ez rendiben van, de te mindig panaszkodtál, hogy sohasem tudja, kit kell beengedni, kinek kiéli téged letagadnia, és hogy betegesen igazmondó™ — Ez igaz. De. tudod, milyen nagy szolgálatokat tett, amikor elfelejtette a tervjelentésedet elküldeni a Főhi- vatalha. Ha elküldi, észreveszik a hibát, amit mi csak később fedeztünk fel. — Elnézést kérek, — jött be pityaregve a titkárnő, — de elfelejtettem valamit. — Már megint? Most mit felejtett el? — Megvenni az ötven lottószelvényt. És már lekéstünk az e hetiről. — De hiszen ez a maiga állandó feladatai közé tartozik! Nem js kell megkérdeznie a számokat, mindig ugyanazokkal játszom. Telefonáljon azonnal, talán már megvannak a kihúzott számok. — Nevetnék, ha ötösöd volna — mondta gúnyosan a ter- vets. Sári hozta a számokat. — Mindössze kát kettesem lett volna — mondta az igazgató megkönnyebbülve. — Körülbelül százharminc forintot takarítottam meg ezen a héten. . . Sárika pedig büszkén elvonult PALÁSTI LÁSZLÓ Elöljáróban mindjárt leszögezhetjük: nem írásaikból! írásra az alkotási vágy, az édes anyanyelv pallérozása, vallási és politikai okok, ne- zük megörökítése késztette őket. A könyvkiadás a kapitalizmus hazai kialakulása után lett csak foglalkozás, az írói hivatás pedig szűkös megélhetést is nyújtó tevékenység — keveseknek. A felszabadulás után változott meg a helyzet, olyképpen, hogy a legnevesebb írók műveikből is meg tudják keresni kenyerüket. A magyar irodalom első, latin és magyar nyelvű emlékei szerzetesek és világi papok nevéhez fűződnek. A nagy humanista költő, Janus Pannonius pécsi püspökként a maga örömére szerezte verseit, amelyeket külföldön is nagyra becsültek. A reformáció biblia- magyarázó, hitvitázó papjai a szabadabb szellemért küzdöttek, de csak erkölcsi sikereket arattak. Tinódi Lantos Sebestyén (1505—1556.), Török Bálint, Nádasdy Tamás, Báthory András és mások udvarában élt; historiés énekei előadásáért tartották. „Cronica” című munkájáért — mert Ferdi- nándnak ajánlotta — 50 arany forint jutalmat kapott Balassi Bálint, a hányatott életű, vérbő főűri költő versei leginkább kéziratos másolatok, ban forogtak; szerelmes versei, íród munkásságának remekei csak 1874-ben kerülitek elő a zólyamradványi könyvtárból. Zrínyi Miklós maga adta ka munkáit. A felvilágosodás íróinak legnagyobb része honorárium helyett inkább csak börtön- büntetést szerzett. Csokonai, második világirodalmi mértékkel is mérhető költőnk, a költői-írói mesterség hazai semmibevevését csonkán maradt színdarabja címében mondja ki: „Méla Tempefői, avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon”. Munkáit előfizetés segítségével, mecénások igénybevételével (Széchenyi Ferenc, Festetics stb.) próbálta kiadni, de hihetetlen nyomorban élt és életében mind. össze két könyve látott napvilágot. Amikor 1805-ben meghalt. csak adósság maradt utána. Kazinczy, a magyar irodalom nagy szervezője írói munkásságáért a hatalomtól 2387 nap börtönt szenvedett. A kiadók lanyha érdeklődése kö. vetkeztében tizenöt kötetre tervezett összkiadásából csak kilenc kötet jelenhetett meg; Állandóak voltak anyagi gondjai, gyalog járt be Ujhelyre, ahol a levéltárat rendezte. „Én éjjel-nappal pénzt csinálok — de csak álmaimban” — írjál Levelezésében gyakran találunk utalást a mostoha kiadói viszonyokra. Előfizetőket kel. lett gyűjteni, mert a kiadd nem kockáztatott. Horváth Adám így ír neki Füredről 1788. december 7-én: „Románodra én hirtelen pnenumerán- sokat nem kapóit... Kapok-e csak egyet is, nem tudom. Igaz, hogy nálunk magyarok laknak, de nem tudom mi által, úgy meg vannak igézve, hogyha könyvről való tudósításokat mutatok és javaslok nekik, többnyire csak mosolygással felelnek — pénzzel senki sem kínál”. Vörösmarty fiatal kora óta írt. Nevelősködött, jurisitásko- dott, de 1826-ban Pestre költözött, hogy „független ember és író maradjon”. Pesten a nélkülözés várja; az a szeren cséLadomány vei a lány felé fordult, és megszólalt : — Haragszik rám? — Nekem mondja? — kapta fel a fejét a lány. — Miért? — Igen, magának, és azért, mert az előbb szöszinek szólítottam. — Nem is hallottam — vetette oda flegmán amaz, és olvasott tovább. A fiúban fél világ omlott össze. Erre a megszólításra alapozta az ismerkedést. Egészen elment a kedve. Később mégis felcsillant a szeme, mert észrevette, hogy a lány fürödni megy, hogy ott áll már a tó partján. A fiú hirtelen megijedt. Olyan érzése támadt, amilyen eddig még soha. Arra gondolt, hogy beúszik a lány után és egy elhagyott partra csalja, hogy le- cibálja róla a ruhát és nézhesse meztelenségét. Belebor- zongott a gondolatba. — Kilesem. — határozta el és később már ott állt a vízben, majd csobbanás nélkül eldőlt, mozdulata karikázó hullámokat vetett a part felé. Eltűnt a tó hajlatában, mikor eszébe jutott, hogy a lányt még mindig nem látja, pedig nem úszhatott messzire, hiszen az előbb jött be ő is. Idegeskedni kezdett, majd vad karcsapásokkal úszott a zaj felé, melyet egy elhagyott part; ész felől haúott. Félelem fogta el, mert a lányt látta vergődni egy hínáros részen. Nyugodtságot parancsolt magára. Úszott, majd a lány hónalja alá nyúlt, s vitte kifelé a közeli partra, mely elhagyott volt, csupán magas fű, meg apró bokrok népesítették be. — Hagyjon jobban vagyok már. — mondta a lány, és igyekezett talpra állni. Arcán ott ült még az előző percek miatti rémület. — Jó, jó — dörmögte a fiú és durcásan a lány mellé ült, olyan közel, hogy lábszáruk összeért. A lány hirtelen felállt, és kicsit bizonytalan léptekkel megindult. A fiú utána szólt: — Hova megy? — de nem mozdult. Becsukta a szemét, fáradtnak és tehetetlennek érezte magát. — Tegeződjünk. A lány ezzel ült oda a fiú mellé. — Jobban vagy? — kérdezte a fiú, mellőzve minden formaságot. — Öhöm, — bólintott a lány — jól vagyok. Azzal lefeküdt ő is. A fiú nem vette észre, hogy mandulavágású szempár függ az arcán. A lány nézte. Később elhalványult a szeme és egy könnycsepp hullt a fiú karjára. — Miért sírsz? — kérdezte csodálkozva, és felült. — Már nem is sírok — mentegetőzött amaz — csak eszembe jutott, ha te nem vagy, meg is halhattam volna.. — És ezért sírtál? — Igen, mert én szeretek élni. Te nem félsz a haláltól? — Fene tudja... Nem. Egyszer mindenki kinyiffan, ki előbb, ki utóbb. Nem foglalkozom vele. Látod, a nevem nem is mondtam. Szólíts Ferinek. — Mutatkozzunk be — indítványozta a lány. — Felesleges. Tudod a nevem, elég ennyi. — Hát jó, szólíts Irénnek. — mondta lány. és akarata ellenére, nem nyújtotta a kezét Mindketten elhallgattak. A csendet a fiú szakította meg: — Dolgozol? — Nem. Jogra járok. — Jó neked™ — Miért? — Mert nem gürizel, mint én — mondta a fiú és lemondóan legyintett hozzá. — És te mit csinálsz? — Újságíró vagyok™ — Jé, vágott közbe a lány — még nem találkoztam újságíróval. — Most ez is megtörtént — vetette oda a fiú, csak úgy foghegyrőL Csend. A vízből, nem mesz- sze tőlük, csobbanás hallatszott. — Hal? — kérdezte kicsit' ijedten a lány. — Nem. Béka. Kecskebéka. — Pfúj, de félek a békáktól. Hidegek és csúnyák. — Én nem félek tőlük. Egyszer írtam a békákról riportot. — Hogyhogy? — Egy békaátvevőhelyről. — Hú, de ronda lehetett — vacogott a lány és libabőrös lett. — Szóval jogra jársz — terelte más irányba a szót a fiú. — Igen... Illetve még nem. Most kezdem, az idén értem. — Hogy sikerült? — Jelesre. — Zseni vagy. Én csak közepessel értem. — Jó az is. Gyorsan telt az idő. A nap fénye lassan elhalványult és a tavat ölelő jegenyefák árnyéka egyre hosszabb lett Lassan hüvösödött is. — öt óra múlt — mondta a fiú, és feltápászkodott. — •Tossz? — Veled? — A, dehogy, a sportkocsimmal. — Jól van, megyek. Mit idegeskedsz! Megindultak. A búzatáblák mellett menet a fiú megszólalt : — Jó lenne itt lefeküdni, jó puha — mondta, és huncutul nézte a lányt. — Veled.» — tette hozzá később. A lány tette, mintha megsértődött volna, mert érezte, hogy valami borzongás fogta eL — Gyere gyorsabban — mondta később — hatra mozijegyem van, nem akarok elkésni miattad. — Rohanni azért nem fogok — vetette oda a fiú, de azért gyors léptekkel megindult a másik után. • A munkaközvetítő azt ajánlotta neki, hogy menjen el a gépgyárba, ott nyolc általános, sál segédmunkásokat vesznek fel. A fiú hétfőn, már jóval hat előtt ott volt a gyárban. Felvették. Munkaruhát húzott magára, majd ment a többiekkel a nagy gépterembe. Viszolygás fogta el a hatalmas méretek láttán, de azért nyugodtságot erőltetett magára, és csinálta, amit a művezető mondottEgy órája dolgozhatott, mikor nézegetni kezdett minden, felé, mert nem értette, mi az a furcsa érzés, ami ott motoszkál a gerincén. Mandulavágású szempár figyelte. A lány volt az, aki félt a békáktól. VARGA JÓZSEF je, hogy 1827-ben, az Aurora Kör tagjainak ajánlására, rábízzák a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését — szerény évi fizetéssel. írásaiból él, de tele van adóssággal, s amikor meghal, a támasz nélkül maradit családot Deák Ferenc gyűjtése menti meg a nyomortól. A tizenkilencedik század harmincas éveiben megindult divatlapok, az újságok már honoráriumot is fizetnek. Megélni nem lehet ugyan belőle, de mégis fejlődést jelent. Petőfi először mint a Külföldi Re. gónytár fordítója kap honoráriumot 1844-betn azonban sokáig hiába keres kiadót verseire, végiül is a Nemzeti Kör adja ki. Ebben az évben kerül az akkor indult Pesiti Divatlaphoz segédszerkesztőnek. De már a következő esztendőben kilép a szerkesztőségből, bár verseit továbbra js itt publikálja. Vándorol és ír. 1847- ben megjelent összes verseiért ugyan tekintélyes honoráriumot kap, s bár nevét ismeri az egész ország, az anyagi gondok fiatal élete végéig elkísérik. G. F„ Kéziratokat nem őrzflnk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk!
