Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
t ? » EmSékborok Szibéria tálain Harminchárom nemzetiség egy városban Mi S* "Äi- ! Uszty-Ilim. Erőmű épül az Angarán, Nem sajtóhibás a cím, csak. ugyan emlékborokról és nem emléksorokról lesz szó a következőkben. Az apropó a bu* dapesti borvilágverseny. Erről bizonyára mindenkinek eszébe jut valami emlék a bor. ról, kivéve persze a csecsemőket. S ha valaki netán alkoholista, annak nem a bor, hanem a világverseny ténye adhat alkalmat filozofálásra, mondjuk olyképpen, hogy végre egy ve. télkedő, ahol nem sízők, páros műkorcsolyázók. vagy jégko- rongozók indulnak Magyarországról, tehát néhány aranyérem eleve biztosra vehető. Jómagam nem tartozom az antialkoholisták kicsiny. de lelkes csapatához, így nekem a borról a bor jut eszembe. Kéz. dem a frissebbel. Fizetésnapkor kivételesen nem szoktam magam szegénynek érezni, azt proponáltam hát páromnak, hogy rúgjunk Iá a hámból, menjünk valami exkluzív helyre vacsorázni. Fel is mentünk a Várba. Portás, ruhatáros, külön beosztása szerint olyan pincér, akinek csakis az a dolga, hogy asztalhoz vezesse a vendéset. no végre leülhettünk az előkelő étteremben. Gusz- táltuk az étlapot és némi töprengés után egészben sült süllőt választottunk, mindegy, egyszer egy hónapban ezt is megengedhetjük magunknak, gondoltuk. A főpinoér. aki úgy festett, mint egy sok őssel rendelkező angol főúr az epsomi derbyn, csali cilinder nélkül, kimérten bólintott, asszisztenciája felírta a rendelést. A főúr ezután megköszörülte a torkát és átnyújtotta az itallapot Azt mondtam, hogy hozzon valami vörösbort. Azt nem kellett volna mondanom. Az angol lord rosszallóan csóválta a fejét, mint aki hallani sem akarja a szentségtörést és közölte, hogy bár vörösborból nyolcfélét tartanak raktáron, de egyikből sem hoz, mert a halhoz ez nem való. Mélitóz- tassak valami száraz fehéret választani. Megmakacsoltam magam, ragaszkodtam a vörösborhoz. A főúr szánakozva fe_ lelte, hogy , saját felelősségemre hoz Pinot Noire-1, de rajtam fog mosolyogni a fél étterem, mert mindenki tudja, hogy ez a bor nem való a halhoz. Ez a vacsora a bor-epizóddal ma már csak emlék, de akkor eszembe jutott régebbi is. Kedves idősebb olvasók, ugyan emlékeznek-e még a borok húsz évvel ezelőtti világára? Arra a bizonyos zsúp. lére. A fiatalok kedvéért hadd áruljam el, hogy azért hívták zsuplének, mert a néphit szerint semmi köze nem vofö a szőlőhöz, ezzel szemben szalmából kotyvasztották. Mások falmellékinek becézték, mert állítólag fő alkotóeleme a víz volt, amelyet falból kiálló csapokból korlátlan mennyiségben nyertek. A Pincehelyi Vegyesipari Szövetkezet szabad építőipari kapacitással rendelkezik. VÄLLAL BERUHÁZÁSI, Átalakít Asi ÉS TATAROZÄSI MUNKALATOKAT. (52) Ma már firtatni sem érdemes, hogy mindebből mi volt igaz és mi nem. Tény az. hog!y akkoriban valódi borhoz jutni kivételes szerencse, vagy rendkívüli protekció esetén lehetett. En már húsz évvel ezelőtt sem voltam megrögzött antialkoholista, sőt törzsven. dégnek kijáró tisztelettel fogadtak több borpohara:?óhan is. Ennek ellenére ünnepnek számított. ha a Jókai utcáiban a csárdavezető behívott a raktárba és nem a kint árult zsúp. lét adta, hanem két deci valódi csipkebort. Jelesebb ünnepek előtt néha almabort js lehetett kapni. Aztán megint elkezdték tele. píteni a szőlőket és néhány év elteltével megjelent az igazi bor. Csakhogy akkor meg az lett a baj, hogy ezt már ismét érdemes volt vizezni. Abban az időben társaságunk új erőre kapott, Soroksárra jártunk leginkább kvaterkázni, egiy félig németajkú gazda házához. Az öreg valahonnét vidékről kapta a bort, amely valódinak valódi volt. de miután elmúlt a zsuplé korszak okozta el- tompulásunk, mindinkább erő. södött bennünk a gyanú, hogy a szőlő levét itten rendszeresen vizezik. Eleinte szólni sem mertünk, hátha az öreg megsértődik és nem ad többet: a csipkebornál azért még a vizezett kadarka is jobb. De mint. hogy lassan országszerte javult a helyzet, már nemcsak Sorok- sárott volt igazi bor, egy szép este szóvátettük az ügyet. A gazda olyan hevesen tiltakozott, mintha azzal vádoltuk volna, hogy az imperialisták szekerét tolja. Ne tudjon kimenni a szobából, erősködött, ha akárcsak egy szem vizet js tett a föflséges nedűbe. Kifele - menet beleütközött az ajtófélfába, ami tovább erősítette alapos gyanúnkat. Már nem emlékszem, melyikünknek jutott eszébe, hogy játsszuk el a régi viccet. Egy bánatos dísz- halkeresíkedőtől vettünk néhány picinyke halat, amolyan akváriumba valókat és vízzel télt orvosságos üvegben kivittük magunkkal Soroksárra. A többit talán már sejtik. Megvártuk, míg az öreg kifordul a szobából, azán megkezdtük a kísérletet, tudnak-e az ebihalak kadarkáskancsóban is úszni. Tölteni persze csak akkor fogtunk hozzá, amikor a gazda visszatért. Amilyen szerencsénk volt, az eíső ebihal éppen az ő poharába csobbant. Olyan csönd lett, hogy a légyzúgás hajókürtnek hangzott. Majd az öreg paprikavörösen kirohant és behallatszott a konyhából, amint soroíksári németséggel fennhangon oktatja feleségét, miszerint számtalanszor megmondta már, hogy ne a Dunából, hanem a kútból alkalmazza a vizet. No, de ez rég v^lt, térjünk vissza a jelenbe. ígérem, hogy a borvilágversenyen szívből drukkolok a magyaroknak, nyerjünk minél több aranyérmet. Már a talponállók egész éven át zsűriző amatőr kóstolói szerint tökéletesen mindegy, hogy hány fajborunk nyer, ők az italboltban ezután is csak egyfajta folyó borból választhatnak, abból a bizonyos szemelt rizliingbőL Ami igaz, az igaz, az állami vendéglőkben rendszerint nincs más folyó bor. De szerencsére ennek már nincs köze a Duna fo. lyóhoz. Azért Iá kellene próbálni, hogy mit szólna némelyik csapos a vendég poharába „véletlenül” került ebihalhoz? ÁRKUS JÓZSEF VII. Uszty-Ilim pálmákkal és virágokkal díszített korszerű éttermében, amely bármely nagyvárosban megállhatná a helyét, végre teljesült kívánságunk: valódi angarai halat szolgáltak fel. Uszty-Ilim, — mint már említettük — az angarai vízilépcső következő most épülő állomása, mintegy 300 kilométerre Bratszk- tóL „Az új Bratszk” valóban szinte testvéroccse a „réginek”, hiszen az már több mint 10 esztendős. Nagyon sok fiatalember éppen Bratszk- ból települt ide át, miután ott az erőműépítkezés befejeződött és megszerzett szakértelmüket itt kívánják gyü- mölcsöztetni. Az óriásgépek, daruk, emelők, exkavátorok is mind-mind részt vettek az idősebb testvér létrehozásában. Ez a tény is növeli az új alkotás gazdaságosságát. Itt a születés időszakában volt alkalmam megismerni azt, amit Bratszkban készen láttam. Az első völgygát építése 1967-ben kezdődött és 1973-ban indulnak majd az első turbinák. Majdnem öt kilométeres óriásgát zárja majd el az Angara útját. Le- begyev Anatolij Fjodorovics, az építkezés pártbizottságának titkára és Szusko Alexander Szergejevics, a pártbizottság oktatási osztályának vezetője nagy lelkesedéssel kalauzolnak bennünket végig az épülő városon és a gátépítkezésen.. Maguk is fatal emberek és elmondják, hogy városuk jelenlegi 27 ezer főnyi lakosának átlagéletkora 28 év. Ennek megfelelően fiatalok a vezetők is. Az összetétel szinte tükrözi a népesség sokrétűségét. Nem kevesebb, mint harmincbárom nemzetiség található meg itt, az ország minden részéből. Mire elkészül a nagy mű és a hozzá tervezett ipari komplexumok, legalább 200 ezer lakosa lesz a városnak, amely egyébként most lett járási székhely, mert a „legközelebb eső” két tajgai falut közigazgatásilag hozzájuk csatolták. |(Az egyik 150, a másik 180 kilométerre van Uszty-Ilimtől. Jellemző ez is a szibériai méretekre: ez a távolság kb. a Budapest—Győr. illetve Budapest—Szeged távolságoknak felel meg.) Bennünket magyarokat is közvetlenül érint különben, hogy az itt tervezett faipari kombinát, amely még a bratsz- kinál is nagyobb teljesítő- képességű lesz, a komplex- program keretében a KGST- országok közös létesítménye lesz. Az üzem megindulását 1980-ra tervezik. Irdatlan magasságból, az épülő erőmű feletti hídról tekintünk alá az örvénylő, tajtékzó Angarára. Anatolij Fjodorovics nevetve mutatja a haragos folyón imbolygó csónakokat: „Itt ugyan tilos a horgászás, de ki tudja elriasztani a horgászokat, ha jó fogásra számítanak” — mondja. Ami feltűnő, hogy a gát építésén alig-alig látunk embert. Minden munkát a 30, 50 és 6.) tonnás daruóriások végeznek. Erről beszélgetünk Ko- vanov Ivan Alexandrovi-cs főmérnökkel. a gátépítés egyik vezetőjével, és az ott dolgozó Majcsuki ifjúsági brigád tagjaival, az építkezés tövében található kis klubhelyiségben. A fiatalok legtöbbje középfokú technikumot végzett, mások most tanulnak. Elmondották, hogy sokan közülük a Komszomol felhívására jelent- kesztek, többen leszerelt katonák, akik itt szerzik! meg szakképzettségüket. Az ■ építkezés történetéről tőlük tudjuk meg, hogy itt már „a sátorkorszak” kimaradt és mindjárt a „második szakasz- szal” kezdték: lakályos faházakat építettek, a végleges város pedig korszerű panelházakból épül. Kulturális igényeikről még csak egy mozi gondoskodik, de jövőre már három lesz, valamint kultúr- ház és sok más egyéb. Épül már a tv-központ is, amely — miként Bratszkban —műhold segítségével a moszkvai műsort közvetíti, de itt is lesz önálló tv-stúdió. Fiatalokról lévén szó nagy gondot fordítanak a sportra. Magam is láttam a hatalmas, fából épült sportcsarnokot, az ideiglenes stadiont és a mellette épülő véglegeset. Nagyon kedvelt sportágak a vadászat. halászat és turisztika, amelyhez a tajga szépségei rengeteg lehetőséget adnak. Sok mindenről lehetne még írni, így a Nyevan és a Pod- gyilánszkij szovhozok fejlődéséről, amelyeknek! különösen a zöldség-, tej- és húsellátásban van nagy jelentőségük.' Arról, hogy a város útjain már rendszeres autóbusz- járatok közlekednek —ahogy az egyik kísérőm megjegyzi — már a megvalósult kommunizmus elvei szerint: nem kell ugyanis viteldíjat fizetni. Elbúcsúzunk az ifjúság városától és magunk is fiataloknak érezzük magunkat. Akis, ideiglenes repülőtér betonjáról egymotoros, kétszárnyú géppel emelkedünk a magasba. Másfél óra múlva ismét Bratszkban vagyunk, hogy másnap búcsút intsünk Szibéria egykor oly irdatlanul szegény, de ma már mesés gazdagságú, csodálatos földjének és lakóinak. (Vége) GÄTI ISTVÁN Népújság 4 1972. február 6.
