Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
V t 1 I 1 1 Pintér Tamása Hagyaték A ®"* f zene Yilaga Miért beszélnek énekelve az operában ? Egy halott lakásán jártam. Hátrahagyott holmiját leltároztuk; elnyűtt, igénytelen, bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes, naftalinszagú ruhadarabokat, öreges ragaszkodással őrzött értéktelen tárgyakat. De elrejtett értékeket, (tízezreket, takarékbetétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt. Suttogva, a lépcsőháziból beszűrődő zajokra figyelve mutatta meg a már-mtór nevetséges és képtelen rejtekhelyeket. — Itt lesznek, ha meghalok. — Folyton erre gondol. ■— Muszáj rá gondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miért nem költi magára? — Nem kell nekem semmi. A szekrényekből, az ágy alól, a kamra polcairól, á konyhának kinevezett sötét előtér minden kis zugából konzervek kerültek elő, százszámra. Egyrészük már használhatatlan volt, a gyári jótállás évek óta lejárt, némelyiket megette a rozsda, ragacsos, büdös lé szivárgott belőlük. Ezek voltak a legrégibbek, és rájuk rakva, szinte rétegekben a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizony talan. Minden lehetőségre fel kell készülni. Ezt gyakran hajtogatta — Háborúra gondol? — Nincs olyan rossz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... Ócska papírbőröndökben, a polcok hátsó részén, . eltprla-' szolt sarkokban, papírzacskók hevertek, 'kristálycukorral és rizzsel töltve. Lehététt vagy • negyven-negyven kiló, hanem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét, ahogy a csomagokért nyúlt az ember, a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egér- piszokkal keveredett rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a kifakult, agyonhordott . melegítőben járt. Mogorva volt és bizalmatlan, mint az idős, magányos férfiak általában. A kevesek közé tartoztam, akikkel szóba állt. Mert egykor a szomszédom volt, a ház tulajdonosa. A házé, amely valamikor a harmincas években vidám napokat láthatott. Földszintjén elegáns étterem volt, nehéz keményfa asztalokkal, drága Thonet-székék'kel. Kint magas orgonasövénnyel szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csíkozású vászontetőt lehetett kifeszíteni. Távolabb, a forgalmas utcai1 fronton, különálló épületben volt még egy olcsó kisvendéglő és tágas söntés is, a futó- vendégek és a vékonypénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és az emeleten. kártyaszobák várták a vendégeket. Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik, legalábbis áí környékbeliek szerint, hoîÿ ezeket ' a hangulatos, diszkrét kis helyiségeket időnként egészen más, intimébb játékok céljára is kiadták, nevezetesen: altod mi párocskáknak, egy-két-három órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. Hogy aztán lakásnak nem voltak éppen a legideálisabbaik, azt saját keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott. A valamikor nyitott erkélyen most leginkább száradó ruhák lógnak, az étterem helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nem önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság körzeti me*gbízottja székel itt. Az egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem^ esetleg csak rozsdás, időrágta hordódongák találhatók benne, a volt vendéglőben pedig a környék legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok éppúgy bért fizettek a tulajdonosnak, a helyiségekért, mint a négy házbeli lakás bérlői. — Enyém, és mégsem az enyém... — mondogatta az öreg, míg élt. — Én meg ezt mondtam neki: / — Most élhetne. A bérekből legalább kétezer összejön havonta. Valamennyi nyugdíjat is kap. Pénze van a takarékban. Mit akar? — Mindig beosztással éltünk, akármennyink is volt. Nem költöttünk semmi feleslegesre. Sem én, sem a bátyám. Nőtlenek voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nem utazik legalább? — A világ mindenütt egyforma... S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a tárgyúkat. Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres pirítás, fél citrom és csobba fajanszbögrében, kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem vele utoljára. Rosszul érezte magát, mégis csak nehezen egyezett bele, hogy orvost hívjak. — Csak a pénz kell neki! Segíteni nem tudnak... Tervszerűen, a hivatalos Az írásbeliség és vele együtt a könyvkultúra hazánkban a kereszténység felvételével és a királyság megalapításával kezdődött. A kézzel írott kódexek azonban a könyvnyomtatás feltalálásáig ritka és megbecsült kincsek voltak; a könyveiről híres péterváradi apátság például a XI. század elején mindössze 34 kódexet birtokolt és a legnagyobb magyar monostornak, a pannonhalminak sem volt több könyve a XI. század végén, mint hatvan. Ezek a könyvtárak, csák szűk kör tudását gyarapították és magánkönyvtár volt Mátyás királyunk világhírű budai bibliotékája is, amelynek kötetei halála után szétszóródtak az egész világba, * Nagy szerepet játszott a reformáció hazunk könyvkultúrájában. A habsiburg-náz és a katolikus klérus eiienrefor- mációs mozgalmához fűződik az első magyar egyetem alapítása. Nagyszomuaion, 1635- ben nyitotta meg a kapuit Pázmány Péter (1570—1637) szorgaimazásara. Az egyetemhez gazdag könyvtár tartozott, amely a főiskolát 1777- oen’ Budara, 1874-ben pedig Pestre követte. * Az első, mai értelemben vett nyilvános könyvtár megalapítása a jobeagy származású pécsi püspök, Klímó György (1710—1777) nevéhez fűződik. A püspök nagy anyagi áldozatok árán szerzett 15 000 kötetei» gyűjteményét nemcsak nyilvánossá tette, de érem- és régiségtárrad is kibővítette, fejlesztését pedig 10 000 forintos alapítvánnyal biztosította. Erre az alap- gyűjteményre épült a későbbi pécsi egyetemi könyvtár * Kezdettől szembetűnő volt a reformátusok könyvszerete- te. A debreceni, sárospataki, pápai kollégiumi könyvtárak mellett a XVIII. szazadban Kaday Gedeon főúr (1713— 1792) mint szenvedélyes könyvgyűjtő Pécelen — folytatva édesapja tevékenységét — nagy könyvtárat gyűjtött. Munkásságának jelentőségét növeli, hogy elsősorban a magyar irodalom teljes gyűjteményére törekedett. Könyvtára élénk hatást fejtett ki koügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a dolgait. Mindeft fiókot kihúztunk, minden zúgba belenéztünk. A szúette kétajtós szekrény aljából rendezett iratcsomók kerültek elő: telekikönyvi kivonatok, adóbefizetési nyugták, számlák, üzleti levelek, átvételi edismervények, igazolások és egy internálási javaslat fotómásolata, amelyről többször is hallottam. — A bátyám angolbaráit volt. És ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jód jött a papír. Nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — ötvenegyben. Mert nagyon szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett... Leltároztunk a hideg szobában. — Egy darab átmeneti kabát, használt, kopott, százötven forint. — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól olvasható betűkkel írta a hagyaték darabjait az erre szolgáló nyomtatvány rovataiba. — ...Három lepedő, á húsz forint... Egy pár magasszárú cipő, negyven forint... Konyhai edények, takarók, használati tárgyak, ingek... Ä húsz forint... Vajon gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?! ra irodalmi életére, többek között Kazinczyra is. A könyvtár állománya 1792-ben 4873 mű volt 10 302 kötetben, * Művelődéstörténetünk legnagyobb könyvtáralapítóként Széchényi Ferencet (1754— 1826) tartja számon. A gazdag főúr 1793-tól gyűjtött nagyobb mértékben könyveket, és ez ügyben óriási levelezést folytatott. Külföldi látogatásai (Németország, Anglia) nemcsak arra hívták fel a figyelmét, hogy hazánkban a nemzeti könyvtár hiányzik, de arra is, hogy e hiányt mielőbb pótolni kell. 1802-ben 15 OOO kötet könyvből, 2000 kéziratból, 5000 térképből és metszetből álló könyvtárát a nemzetnek ajánlotta fel, I. Ferenc császár és király a könyvtáralapítást jóváhagyta, s ezzel 1802-ben megszületett a magyar nemzeti könyvtár, amely mindmáig Országos Széchényi Könyvtár néven működik, Széchényi saját költségén, 1000 példányban a könyvtár katalógusát is kinyomtatta és megküldte a hazai és külföldi tudósoknak, közéleti embereknek. A könyvtár, amely 1804- től már kötelespéldányokat is kapott, rohamos fejlődésnek indult; ide került többek között Jankovioh Miklós 30 000 kötetes, Horváth István ugyancsak 30 000 kötetes könyvtára, s a járatlan értékű Apponyi Sándor féle hungarica-gyűjte- mény, a Todorescu-féle kollekció és sok kisebb-nagyobb magánkönyvtár. Az intézmény már a századforduló táján helyhiánnyal küszködött és ezt a nehézséget csak a könyvtárnak a Várban történő — sajnos, egyre késő — elhelyezése fogja megoldani, * Teleki Sámuel (1739—1822) Erdélyben alapított nyilvános könyvtárat. Az erdélyi udvari kancellár fiatal korában beutazta egész Európát és a könyvgyűjtést is akkor kezdte, majd Bécsben folytatta. Kezdetben Bécsben őrzött könyvtára a maga 40000 kötetével a császárváros nevezetességei közé tartozott. Az erdélyi származású főúr a könyvtár méltó elhelyezésére Marosvásárhelyen könyvtár- épületet építtetett s könyveit társzekereken szállíttatta oda. Bár a Teleki—Tékát családi 2. AM életében először találkozik az operával, annak nagyon furcsa hallani, ahogy a szereplők énekelve beszélnek, ahogy mindent, még az érzelemtől menftes. tárgyszerű közlendőiket is dalolva adják partnereik, illetve a közönség tudtára. Lám, micsoda bolondság, gondolhatná az ember. Ki hallott már olyat az életben, hogy -ketten vagy többen énekelve disfcurálnak? Megesik ugyan, hogy dalolnak az asszonyok, a férfiak, de csak bizonyos alkalmakkor. A mulatós például elképzelhetetlen volna nóta nélkül; munka közben is szoktak dúdol- gatni; a katonák is fújják a menetdalt, ha masíroznak. A különböző vallásos szertartásokhoz is hozzátartozik a muzsika, az ének — de a beszélgetés mindig prózában zajlik. Nos, lehet, sőt biztos, hogy a való életben nem szekták énekelve társalogni, de az opera nem azonos a való élettel. Több is, kevesebb is annál — művészet. Az operát sek hibája miatt lehet támadni, de a bírálat sokszor felszínes és igazságtalan, mert épp amiatt marasztalja el a műfajt, ami miatt dicsérni kellene: hogy következetesen ragaszkodik legfőbb kifejezőhitbizománynak nyilvánította, biztosította nyilvánosságát is. Halála utón a könyvtár fejlődése megállt, de mint könyvmúzeum ma is jelentős szerepet tölt be Románia tudományos életében. * Jelentős ikönyvtóralapító volt egy másik Teleki, Teleki József is (1790—1855), aki 1826-han 30 000 kötetes könyvtárát a „Tudós Társaság”-ra hagyta, s ezzel a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának alapjait vetette meg. Teleki József leüt a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke is, mint történetíró elsősorban a Hunyadiak korával foglalkozott. * A XIX. század nagy könyv- táralapítói közül Somogyi Károly esztergomi prépost (1811— 1888) viszi el a pálmát. A kiváló könywgyűjtő a nagy szegedi árvíz utón 60 000 kötetből álló könyvgyűjteményét Szeged városának ajándékozta. Szeged város köztörvényhatósági bizottságéhoz intézett levelében a következőket írja: „A romjaiból új életre kelt Szegedre nagy nemzeti misszió vár... Ezen meggyőződéstől áthatva részemrül is szolgálatot tenni kívánok a közmívelődés és magyar nemzetiség ügyének és évtizedek hosszú során át gonddal, fáradságosan és nagy áldozatokkal gyűjtött könyvtáramat Szeged városának ajándékképpen, örök tulajdonúi felajánlom”. Mint városi nyilvános könyvtár 1833-ban nyílt meg és jócskán megelőzte a hasonló jellegű Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárt is, amelyet csak 1914-ben alapítottak. A nagy könyvtáralapítók kora a XIX. század végével lejárt. A könyv egyre jobban közüggyé vált és felszabadulásunk utón az egész_ magyar könyvtárügy gondozását az állam vette át. Uj könyvtárak ezrei születtek a kulturális forradalom nyomán, s a könyv — a kutatás, a tanulás, a nemes szórakozás forrása —ma már mindenkinek rendelkezésére áll az Országos Széchényi Könyvtártól a 'kis falusi könyvtárakig. A nagy magyar könyvtáralapítóik emlékét azonban hálás tisztelettel őrzi meg az utókor. GALAMBOS FERENC Minden művészeti ág a maga sajátos módján, a maga eszközeivel fejezi ki mondanivalógát; a való élet egyes jellemző vonásairól önként lemond, hogy más vonásokat annál jobban kidomborítson. A festő például teljesen eltekint a hallható világtól, és a látható valóságat is — a tér és a mozgás kikapcsolásával — pusztán a sík formák és a színek segítségével ábrázolja. Az opera sokkal összetettebb művészet, mint a festészet: színházi, képzőművészeti (díszlet, jelmez) és zenei elemekből tevődik össze. Ezen belül azonban kétségtelenül az éneké a vezető szeren. Elszakít- hataítlanul ez a műfaj lényege. Furcsállani azt, hogy az operában énekéinek épp olyan dolog, mintha szemrehányást tennénk valamely festmény figuráinak, miért némák, miért nem szólalnak meg. Tegyük még hozzá: a zeneszerzők egész másképpen zenésí- tik meg operáikban a szövegkönyv hétköznapi sorait, mint a gazdag érzelmi tartalmat hordozó mondatokat. Miből származhat ez az ellenérzés egyes emberekben a színpadi „kornyifeálás” iránt? Nos, nemcsak a „való élettel”, hanem a prózai színházzal való összehasonlítás miatt is. Pedig — bármilyen furcsának látszik — nem a zene telepedett rá felesleges cafrang- ként az opera műfajában a színházra, hanem — éppen fordítva — a prózai darabok váltak muzsika nélkülivé a fejlődés folyamán. Az európai színház ősében, a klasszikus görög drámáiban a zene, az ének, a tánc éppoly fontos tényezője volt az előadásoknak, mint a nemesveretű szöveg. Shakespeare vígjátékaiban, majd az 1600-as, 1700-as évek barokk színműveiben is a műfajból eredő természetességgel szólalt meg a dal, a muzsika. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a vers is származását tekintve szintén zenei foganitatású. Gondoljunk csak a népdalokra és balladákra, vagy a magyar irodalom hőskoréból Tinódi Lantos Sebestyén krónikás (énekeire. Felvetődhet még a kérdés, miért nem zavarja a színpadi éneklés az operettben azt, aki ugyanezt kárhoztatja az operában? Két okból. Egyrészt azért, mert az operett cselekményes részei prózában játszódnak, ezekben található a legtöbb olyanfajta hétköznapi párbeszéd, amelyről a cikk elején szóltunk. A különálló zeneszámok már emelkedet- tebb helyzetre utalnak, a lassúak valamilyen érzelemre, mint a szerelem, vagy a bánat; a gyorsak pedig tréfára, incselkedésre, vidámságra. A felfokozott hangulat indokolja és igazolja a dalt, a táncot az of erettfoen. A másik ok, ami a zavart átmdalja: az operettdallamok sokkal könnyedebbek, fülbemászóbbak, mint az operamelódiák. Körülzsongják a közönséget, befogadásuk jóformán semmiféle szellemi erőfeszítést nem kíván a nézőtől. Az operazene ennél sokkal súlyosabb, bonyolultabb. KERTÉSZ IVAN Kéziratokat nem őrziink meg és nem adunk .ússza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk! eszközéhez, a zenéhez. Nagy magyar könyvtáralapítók
