Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-16 / 39. szám
Ott többet fizetnek? Nehéz a prófétaság Séta a tamási járási művelődési központ körül Az utóbbi hetekben, hónapokban sokszor és sok helyen hallhattunk a tamási Gőgös Ignác járási művelődési központról. A megállapítások, vélemények summázata, hogy a megyének ez a közművelődési Intézménye nemhogy területi, de még székhelyi feladatainak is csak gyöngén felel meg. Szóval Tamásiban baj van a közművelődés ügyével, éppen ezért időszerű lenne tenn; valamit, ment a helyzet így' tarthatatlan. Rossz hagyományunk, hogy ha valaki valami fölött megkongatja a vészharangot, gyakran nem nézzük meg, valódi veszedelemről van-e szó. hanem egyre többen, mind többen kapaszkodunk a képletes harang kötelébe. Az intézmény munkájának megítélésében tulajdonképpen ez történt és e7 történi'k napjainkban is, de nagyon reméljük, hogy már nem sokáig. Optimizmusunk azt sugallja, hogy több éves várakozás után tiszta víz kerül a pohárba és egv igen fontos közművelődési intézményünk életébe beköszönt az az újjászületés, amire elengedhetetlenül szükség van. Nem igaz ugyanis, hogy a járási művelődési központ területi és helyi munkája lyukas mogyorót sem ér. Igaz viszont az, hogy joggal követelünk minden eddiginél többet az intézménytől, a benne dolgozó fiatal népművelőktől, akik az elmúlt néhány év során arra a végkövetkeztetésre juthattak, hogy fölöttébb hálátlan dolog a függetlenített népművelők* kenyerét enni. Nehéz dolog a prófétasóg ott, ahol a közfigyelmet elkerülte az a tény, hogy közművelődésünk fejlődésének új szakaszát éli, hogy tartalmában, módszereiben megváltozott a népművelés. Következésképpen tudnunk kell, hogy amit Számon kérünk, az valóban mai követelmény-e, vagy tegnapi tartalmú a számonkérés, s akinek szól azért ereszti el a füle mellett Napjainkban — anélkül, hogy a művészetek műkedvelő szinten történő művelésének embert gyarapító jelentőségét tagiadnánk — nem elsődleges feladata, egy művelődési háznak népi táncosokat szavainkat, kórust, vagy zenekart biztosítani a különféle szervezeteknek, egy-egy rendezvény alkalmából. Feladat ez is, de fontosságában korántsem olyan nagy, mint valamikor volt. E sorok írójának gyakorlatból van szerencséje ismerni azokat a követelményeket, amelyeket ezelőtt 10—15 évvel támasztottak a népművelőkkel szemben. Mit mondjak? A járási művelődési házban alighanem csak a takarítónőnek voltak annak idején leírható munkaköri kötelességei. Az igazgató, művészeti előadó esetenként volt szállítómunkás, amennyiben székeket, kölcsön- hamgszereket, egyebeket mozgatott alkalmanként a kívánt helyre. Lehetett ruhatáros, pénztáros, a társadalmi rendezőgárda vezetőjeként kidobóember, táncos rendezvényeknél — a bevétel növelése érdekében kijárt italmérési engedély jóvoltából — csapos és megannyi más is; Emlékezem, nem egészen egy év alatt — a művelődési ház szegényes fenntartása elegendő költségvetés mellett, inkább miatt — összebáloztunk. kabaréztunk egy pianínót, Nem juítgtt érte elismerés. De ha megfelelő számú ülőalkalmatosságot hordtunk, rendeztünk egybe a szövetkezet, vagy más szervezet gyűléseire, nem maradt el a „sikeres működést” nyugtázó váUveregatós. Miért vetemedem szerénytelenségre a személyes példa idézésével? Mert hellyel-közael itt is, ott is még mindig a régi normák szerint kerül mérlegre a köz- művelődési intézmények működése. Sikkad el a nemcsak elvárható, hanem megkövetelhető társadalmi munka reális értékelésének feladata és marad a nesze semmi, fogd meg jól-féle elismerés olyasmiért, ami házigazdád teendő, szervezési feladataként, • propagandaként pedig rutinmunka. A Tamásiban fellelhető bajok egy része azzal magyarázható, hogy az egységes művelődési politika megvalósítása nem egységies helyi elgondolásokon alapszik. Mást vár a nagyközség, a járás, mint ami a művelődési központ fiatal vezetője és munkatársai — akik levelező úton most készülnek munka mellett a hivatásukra — kigondolni és megvalósítani képesek. Anélkül azonban, hogy tevékenységük iránt állandó lenne a helyi vezetők figyelme. Az elvi és gyakorlati segítségadás igénye, nem tudni mikor és hol, melyik oldalon milyen zátonyon feneklett meg. Most mindenesetre nagyon sokan állítják azt a község, a járás vezetői közül, hogy jelenlegi összetételében ,,nem szerencsés” a járási művelődési központ főhivatású munkatársi gárdája. A fiatalok „tül forrón szeretik a kását”, megannyi kifogás sorolható fel elmarasztalásukra, mert mind gyöngébben felelnek meg a várakozásnak. Az egyetlen konkrét bírálat tárgya friss. Jogosan és oktalanul is indulatok lengik körül, ponto- san ezért láván alapos tisztázást a helyzet. Néhány héttel ezelőtt tárgyalta volna a nagyközségi tanács végrehajtó bizottsága . a községi-járási művelődési központ 1972. évi munkatervét, de a terv megvitatása lekerült a napirendről, mert a művelődési központ fiatal igazgatója olyan szociológiai felméréssel vezette be a folyó évi munka-tervet, ami szándékában nem marasztalható el, konklúzióival viszont alapjaiban támadja meg művelődéspolitikánk lényegét, amikor azt bizonyítja, hogy ,,az egyén személyiségfejlődése során akkor jut el a progresz- szív, társadalmi haladást előmozdító közéleti és kulturális aktivitás minimálisan elfogadható kiindulási szintjére, ha legalább érettségivel rendelkezik. ..” Majd pedig ezt: ha ebből az aspektusból közelítjük a tamási közművelődés problémakörét, akkor a tamási lakosság 85 százalékát de facto törölhetjük azok közül, akikről feltételezhető, hogy fogékonyak a művelődés iránt... Magyarul; legalább érettségivel rendelkezzék az, akire a művelődési ház állandó vendégként A végrehajtó bizottság az anyagot levette ülésének napirendjéről és nem vagyunk béna ne bizonyosak, hogy jól tette. Azt is mondom, miért. Azért, mert a művelődési központ munkatársai tehetséges, akarással és lelkesedéssel telített fiialtal emberek, akik bonyolult napi munkájuk gyakorlata közben levelező úton vállalták megszerezni a forrongó, fejlődésében társadalmunk strukturális változásaihoz igazodó népművelés elméleti tudnivalóit. Mind a járásnak, mind a községnek számolnia kellett volna azzal, — s már évekkel ezelőtt —, hogy ezek az energikus tenni kész fiatal emberek segítségre szorulnak. mivel ők sem teljes népművelői fegyverzetben pattantak ki Zeusz fejéből. Tud- niok kellett volna, hogy az elvtársi, elvi támogatásra nagyon is rászolgálnak a művelődési központ népművelői, mert enélkül tévedést. tévedésre halmoznak. Az értő szakmai, elvi segítségadás rendre elmaradt. Az elmúlt egy év során több szó esett arról, hogy ekkor, meg akkor nem volt elég szék egy-egy rendezvényen, vagy arról, hegy leszakadt a színpadi függöny egyik szárnya. és még nincs megcsináltatva. De arról már kevesebb szó esett, miként kellene és lehetne kibővíteni a művelődési központ látogatóinak körét, mi az, ami az intézmény helyi és területi tartalmi munkájából hiányzik; milyen segítségre van szükségük a művelődési központ dolgozóinak ahhoz, hogy a ház tevékenységének tömeghatása, vonzása növekedjen, és így\tovább. Az, hogy a fiatal népművelők most szívják magukba a népművelés elméletét, hogy tulajdonképpen tanulóvezetői egy nagyközség, egy járás kulturális életének, szinte parancsolja a segítségre illetékesek állandó készenlétét. És talán szükségtelen hosszan fejtegetni, hogy nem agyoinajnározás- ra, pátyolgatásra gondolunk itt.' hanem ha éppen arra van szükség, Olyan vitákra, amelyek summázafukikal kizárják a fiatalos forrófejűséget, az olyan fajsúlyú elvi tévedéseket, mint amilyet idéztünk is és ami eléggé el nem ítélhető lemondást tartalmaz a nagyobb tömeget jelentő VIII. általánost végzettek önművelődésének biztosításáról. Valahányszor irreális szférába téved valami nagyon fontos közös dolgunk, az eltévelyedésben tetten érhető a túlzott el- méleitieskedés. Pedig hát. változatlanul nagy igazságot tartalmaz az a goethei mondat, amely szerint minden elmélet szürke, de zöld, az élet termő fája. Mindezek után még talán annyit, hogy elhallgathatnak a vészharangok. A tamási járási művelődési központban új élet kezdődhet, ha az a létfontosságú tisztázás, amit immár a nagyközség és a járás párt-, állami és társadalmi vezetői is fontosnak tartanak, rövid időn belül megtörténik. T^ÁSZLÖ IBOLYA Sokan és sokszor írtaik már — néni éppen elismerő szavakkal — a ' vállalatok bérezési gyakorlatáról, a vállalati bérpolitikáról. Az egyre erősödő kritikai hang ellenére a vállalati bérezést mindmáig alapjában, véve a szigorú egyenlősdi, az ötleftelen „megfontoltság” jellemzi. Elég fellapozni egy-egy kollektív szerződést: milyen- lapos általánosságok, mennyire homályos fogalmazások állnak a „bérpolitika” fejezetcím alatt! S mivel a jelenség általánosítható, az emberben felmerül a kérdés: miként lehet, hogy szinte kivétel nélkül minden iparágban csaknem minden vállalatnál hasonló óvatosság tapasztalható? Miként lehet, hogy nálunk — talán a bányászat kivételével — minden iparágban közel azonosa kereseti színvonal? A Központi Statisztikai Hivatal decemberi adatai szerint az egyes iparcsoportokban elérhető átlagkeresetek között csekély különbség van. Vezet a bányászat 3054 forinttal. A többi iparág között nehéz lenne érdemleges rangsort felállítani. A hazai vegyipar, gyógyszeripar kiugró teljesítményei világviszonylatban is közismertek. Az átlagkereset: 2100 forint. A textilipar mérsékelt produktumai szintén közismertek. Az átlagkereset: 1900 forint. A cipőipar ugyancsak mérsékelt teljesítményéhez nem kell magyarázó kommentár. Az átlagkereset: 1870 forint. A rendkívül nehéz körülmények "között dolgozó kohászok átlagkeresete 2300 forint, az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb munka- feltételeket élvező műszeripari munkások és alkalmazottak átlagkeresete 2023 forint. Az öntők a kohászathoz hasonló körülmények között dolgoznak. Átlagbérüket most emelik 6, illetve 8 százalékkal, mert akadt olyan öntöde, ahol a havi átlagkereset 2— 300 forinttal volt alacsonyabb, mint a hidegüzemi szakmunkásoké. Furcsa és meglehetősen érthetetlen arányok. Melyik az az iparág, melyik az a foglalkozás — az állami iparban —, amelyik „jól fizet”? Hogyan lehet a keresetek alapján megállapítani, hogy egy iparág jövedelmező-e, vagy csak állami dotációk, szubvenciók mankójával létezik-e? A bérrendszer, az egyenlősdire alapozó, tehát torz bérpolitika mindent eltakar, s az iménti kérdésekre nagyon nehéz, majdnem lehetetlen válaszolni. A választ egyébként — furcsa mód —a munkások találták meg. Kár lenne tagadni, vagy nem észrevenni, hogy Magyarországon kialakul t a béremelés egy sajátos formája, A munkás otthagyja az egyenlősdi alapján bérező gyárakat és elmegy a magasabb, — s talán differenciáltabb — kereseti lehetőségeket biztosító szövetkezeti iparba, vagy az agrár- területek ipari vállalkozásaiba. Sokan a kötött átlagbérgazdálkodást hibáztatják, ami miatt az ipari vezetők eszközei, lehetőségei ebben a mérkőzésben eléggé korlátozottak. Kedvezőbb szociális juttatásokat nyújthatnak, szebb lehet az öltöző, vagy fürdő, nagyobb lehet a sportpálya, árh ezzel, úgy tűnik, nem ellensúlyozhatják például a tsz-kiegészítőüzemek magas órabéreit. S ha csak a béreket vizsgáljuk, akkor el kell jutni a furcsa felismeréshez: érdemesebb a primitív körülményék között működő tsz- kiegészítőüzemben dolgozni, mint egy modern gépekkel felszerelt, a világpiacon is számon tartott iparág korszerű gyárában. S úgy tűnik, a munkások egy része a bér kedvéért inkább a manufaktúrát i választja, s legyint a Világszínvonalra, a korszerű gépre, nehéz helyzetbe hozva műhelyeket, gyárakat, gyáregységeket. (Csak zárójelben? valami hiba lehet a fluktuációs vizsgálatok körül, amelyek azt bizonygatják, hogy a kilépők legnagyobb része nem a magasabb fizetés reményében változtat munkahelyet.) Említettem már: a vállalatok vezetői előszeretettel hivatkoznak a bérgazdálkodás bizonyos kötöttségeire. Ám érvelésüket némi fenntartással kell fogadni, mert tucatnyi tény bizonyítja, hogy a vállalatok a meglévő lehetőségekkel sem élnek okosan. A bér- egyenlősdi nem elsősorban iparágak közötti, hanem vállalatokon belüli probléma. Amikor az öntőipar már-már a termelési csőd szélére került — nem utolsó sorban az alacsony bérek okozta munkaerőhiány miatt —, akkor több,: öntészettel foglalkozó vállalat — saját erőből — a korábbi béremelés többszörösére szánta el magát. S egy további furcsaság: á havi átlagkeresetek 10—20 százalékát kitevő lágynevezett mozgóbér lenne hivatott betölteni azt a differenciált anyagi ösztönzést, amiről a 80—90 százalékot kitevő alap-- béreknél egyszerűen megfeledkeznek. Egyszóval: az egésa iparban jellemző béregyenlős- di nem vezethető vissza valamiféle pénzhiányra, s nem is magyarázható csak a bérgazdálkodás kötöttségeivel. Sokkal inkább kényelmességről,' felesleges óvatosságról, sőt egyes esetekben hozzá nem értésről van szó. A mai bérrendszerben is rengeteg olyan lehetőség rejlik, amelyek fel-* ismerésével és kihasználásával a jelenleginél lényegesen ösztönzőbb, differenciáltabb bérezési gyakorlat valósítható meg. , * í-.mÜSCil *Cfc] Azonnali belépéssel felveszünk ÁRUSZÁLLÍTÓKAT és a szeszüzemünkhöz ÁLTALÁNOS SEGÉDMUNKÁSOKAT. Jelentkezni lehet a vállalat telephelyén. Szeszipari Vállalat Szekszárd, Bogyiszlói üt (242) MEZŐGÉP Központi Gyáregysége Szekszárd, Keselyűsi út, | fa|upQ7 m ICIVuüL m TMK-VILLANT SZERELŐKET. Jelentkezés a vállalat munkaügyi csoportjánál. (220) Népújság 5 1972. február 16,
