Tolna Megyei Népújság, 1972. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 7. szám
I A FARKAS P. KVRUCZ GYULA: VIZSC/A Mi ran as érzelmeiddel? Kilőtt torpedók. No éj a szerelmed? Fel nem robbant akna Az együtt szőtt álmok: Elintézetlen akták. Az Ígéretek? Tartozások az ösfses kamattal. Emlékeid? Triilckfilmek. Verseid" Tűzijáték Szép volt? Az mi? Hogyan tovább? Nem. tudom. Megbuktál MISZLAI GYÖRGY TELŐ TELEMNEK... Barátaim ti vagytok már cstipán tél artistái• apró madarak, álmélkodik vén szemem a estidén : ringtok az ágon, akár a harang. Dióbelet, ,s szalonnát csipeget kis csőrölök villámgyors-szaporán. Elnézegetlek csöndben tietket telő telemnek deres alkonyán. M. Volfszórt i P AT RÓNÁL ÄS iÖtéves lehettem, amikor éle-, lemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd városkába. Apám előre sietett, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán visszajött értünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön, meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszoüták a peront. Csodálatos hely volt ez a vonat. A széngáz savanykás szagával, sistergő gázfelhőkkel falusi nénikkel, nevetgélő diá /kokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre. ; — mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott, két termetes asszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagy valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordulva. — Alszik. — Jó. — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve szepegő félelmemmel — anyám elővette a könyvét, apám az újságját, és engem sorsomra hagy, tak. A farkas pedig aludt: Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előnyújtotta hosszú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette (kevésbé félelmessé. Minden valamire való gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy becsapja a kecs- kegidát, cipőt húz és elváltoz- tatja a hangját, amikor Piros, kát akarja felfalni. * Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött: — Hadd aludjon; *— Persze — mondta apám. Persze, — nyugodtam meg én is. Hát persze. 'A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sö_ kát mocorogni, nehogy... Jaj A kabát most félelmesen mozogni kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bújtatott szőrös lábát előre-hátna csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen har- tyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot. — Kérsz almás rétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — tódította a mási k. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van ille- tődve — így édesapára. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentán húzódó sötét erdőket? A piros cserép, tetőket kivillgnni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébred, szőröstől-bő- röstől bekap minket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, jótett helyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vts'n- legalább egy tündérkirályfi. .. A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant. — A következő állomásnál leszáüunk, készülj — mondta édesapám. Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elmoccanni a sarokból, megbabonázva^ néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyed órát, legalább addig aludjon, ' amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó idegen bácsit... A vonat sípolva megállt. — Te, én felkeltem a farkast — mondta apám. — Erdőbé- nyén neki is le kell szállnia... — Ne.. apu. .. ne keltsd fel — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teá. ra és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom. okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas... Már a vonaton is olyan szót- lan volt, még almás rétest sem akart — mondta apám. Ja, igen, nem is meséltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Erdőbényére... FEHÉR KLÁRA „Kedves Vovka ül Igaz, hogy régen irtom már neked, de szolgáljon mentségemre, hogy igen igen sok dolgom akadt. Az a helyzet, hogy mi új tanítónénit kaptunk, Tatjana Iva- novnát. ö igen fiatal, a múlt évben fejezte be tanulmányait a főiskolán. Amikor magyaráz nekünk valamit, egészen elvörösödik az izgalomtól, állandóan csak a könyvet nézi, úgy összezavarodik néha szegénykénk, hogy még nézni is rossz! Miért küldenek ilyen tapasztalatlan fiatalokat tanítani? Nagyon sajnáljuk szegénykét. Egyszer órák után néhányon ott is maradtunk az osztályban azon kínos ügy megtárgyalására, hogy mit csináljunk Tatjana Iva- novnával, azaz, hogy ki mit javasol a megoldás érdekében. A lányok azt kérik, hogy előzékenyebben, finomabban viselkedjünk vele, hogy tanúsítsunk több türelmet, és ami a legfontosabb, hogy bele ne gázoljunk fiatal leikébe. Mi pedig azon kardoskodunk, hogy a családi otthonában kell meglátogatni Tatjana Ivanovnát, megnézni hogyan él, beszélgetni őszintén a családi helyzetéről, és ha erre nem mutatna hajlandóságot, akkor egyenest a szüleivel kell tisztázni a dolgokat. És ez ellen csak Vityka Ljagusin tiltakozott, mondván :- Marhaság. Minek kellene babusgatni? Szokjon csak hozzá a nehézségekhez. Hisz ő már nem kicsi - már iskolába is jár! Vitykát mi egy-kettő leszavaztuk. Közösen elhatároztuk, hogy védnökséget vállalunk tanítóné- nink felett. Még azt is megfogadtuk, hogy — legalábbis egy ideig — jól fogjuk magunkat viselni, nem puskázunk, nem másoljuk egymás házi feladatát Másnap aztán Tatjana Ivanovna bejött az osztályba, nagy igyekezettel kezdte magyarázni a leckét, de igyekezete ismét csütörtököt mondott. Ismét az izgalom lázának fogságába esett pedig látszott rajta, hogy készült Könnyen meglehet, hogy éjszakába nyúlón írta az óravázlatát, lehet, hogy még a televíziót sem nézte, és lám, ennek ellenére, az órán mégis balul üt ki minden! Idegeskedik, feleslegesen ismétel és így minden rosszul sül el. Például ki akarta venni táskájából a tankönyvet, ám idegességében kiejtette az almáját is. Előbb úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de aztán mégiscsak fel akarta venni. A lábával próbálta közelebb görgetni* s még a cipőjét is lehúzta, hogy gz se zörögjön közben. Nos, addig- addig iparkodott közelebb forgatni, míg el nem szakadt a nylon harisnyája. Ekkor aztán végképpen kiborult, a magyarázatot is abbahagyta. Hallgattunk mi is, ő is. Igor Szmirnov nem bírta tovább cérnával, felállt és határozottan bíztatni kezdte: — Ne féljen tőlünk, Tatjana Ivanovna. Ne idegeskedjék, próbálja levetkőzni zavarát. Magyarázzon nyugodtan. Kezdje elölről. Ha kívülről nem tanulta meg, olvassa nyugodtan a könyvből. Megértjük mi úgy is. Hát mik vagyunk mi? Pályások?! Sírógörcsöt kapott és kirohant az osztálybó1. A lányokat küldtük utána, hogy nyugtassák meg. Vissza is tért, mosolygott, és már a könnyei sem potyogtak olyan sűrűn. — Gyerekek, — mondta — kérlek benneteket, legyetek a segítségemre. Vityka Ljagusin Ugrott talpra, és már hadarta is: — Tatjana Ivanovna, legyen szigorúbb hozzánk, hivassa gyakrabban a szüleinket!. . . Erre elmosolyodott, megnyugodott és ismét magyarázni kezdett. A dolgok azóta nálunk jobban mennek. Mi természetesen még tartjuk fogadalmunkat. A szak- felügyelő meg is dicsérte Tatjana Ivanovnát kitűnő magatartásunkért. Igaz, hogy a gyerekek ma is odajöttek hozzám a szünetben, és megkérdezték: — Szerjózsa ! Sokáig kell még magunkba fojtani a csintalanság nemesítő erejét? Lassan már visszafejlődünk, és rólunk mintázhatják a jóság szobrát; az igazi gyermekkorunk meg haszontalanul elszáll a fejünk felett! Am én még nem adtam engedélyt ösztöneink újbóli elsza- badítására. Még korai. A mi kedves Tatjana Ivanovnánk hadd szokja meg a kollektíva levegőjét. Aztán majd meglátjuk. . . Baráti öleléssel: Szerjózsa” Fordította: SIGÉR IMRE LÍRAI VARIÁCIÓK \
