Tolna Megyei Népújság, 1971. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-05 / 287. szám

V

Vaplopók

V

í.

Egyik este, — mondhatni már hagyományosan —, azzal szórakoztatott teafőzés közben a házigazdám, hogy megint milyen megfigyelésekkel lelt gazdagabb. Nyugdíjas évek óta és a családi munkamegosztásban neki jutott a beszerző, vagy ahogy ő mondja, „háztartási segédmunkás” szerepköre. Korán kel, s ha aranyat nem is lel, délelőtt lore az ő jóvoltából már otthon van minden, amire naponta szükség van. Tej kenyér, hús, ilyesmi. Mesterségem révén ugyan én lennék az újságok megírója, az öreg sokszor leköröz, és késztet tűnődésre, hogy tán neki vannak gazdagabb hírforrásai, az ő szemlélődése a könyörtelenebb a bosszantó jelenségek felfedezésében.

— Ne tudjak arrébb menni, hogyha nem mondok igazat, kérem. Mostanában sokszor nézegetem az ablakomból azokat akik itt dolgoznak a szemben lévő építkezésen. Ma például, egy órát siíbakoltam a függöny mögött, órával persze. Nem tudom mi volt odalent. állt egy csomó ember, ki közelebb, ki távolabb egy kis köpcöstől, aki dumált, dumált, mintha prédikációt mondana. Az egéWz társaságból két-három ember dolgozott tovább, de ezek is hogyan? Megszámoltam. Egyikük negyven perc alatt rakott arrébb’ tíz lapát földet. Tessék feiSzáTriríaiii íre-^' rém. mennyibe kerül ennek az embernek a munkája! Gazdag nép vagyunk mi. Hát nem igaz?

De bizony igaz. Sőt! Néha már-már bőszítő mértékben látszik igaznak, amit az em- ber gazdagítandó a naplopásnak. mint jelenségnek a példatárát, jártában-keltében összegyűjthet.

; ' a

1 Színhely: nagyközségi taí- nács. Szereplők: a tanács szociális ügyekkel foglalkozó elő-- adója és özvegy F. J.-né/ 67 éves, állandó segélyezett. Következésképpen régi ismerős, aki most is még félszeg, oldalazó lépésekkel közelít és már az első mondata seepe- gésbe fullad, mert baj van. Kihez forduljon ha nem ide, ahol úgy ismerik a nyomorúságát, meg á szégyenét is, a fiát.

Hosszú tekergés után hazatoppant ez a 43 éves „pokol- ravaló fiú”, de nem azért; hogy megnézze mi van öregségtől megnyomorodott anyjával, mert térült-fordult, kö- rülfűtetett és hiába dugta az •öregasszony limlomok alá a kamrában azt a kis törött csuport, amiben a segélyként kapott pénzecskéjét tartotta, megtalálta a gya= íázatos és odébbállt vele.

— Hol dolgozik a fia Mariska néni?

— Nem volt annák ilyen

tisztessége sehol. Mindig a napnál volt az fűtő az én szégyenemre. Ha nem marad ott a Donnál az én jő uram, biztosan kiverte volna belőle a kutyaságot. Azért lett ess olyan csavargó, mert oda lett az apja.

Kövér könnycseppek gurulnak végig a sokráncű arcon. Segíteni kell, ez nyilvánvaló.

A kérdés már csak az, hogyan? Aztán az is eldől ha-; mar.

— Hány ilyen esete van; rákérdezem. amikor a tanácsra isten áldását kívángatő néniké mögött becsukódik az ajtó.

— Ilyen szerencsére nincs

több. Ez az ember, aki elesett, öreg édesanyjától ellop

minden foghatót, visszaeső bűnöző, ha úgy tetszik, klasz- szikus értelemben vett nap- lopó. Ölyan segélyezettünk viszont bőven van, akinek lenne hozzátartozója, de nem róhat juk ki ezekre még bírósági úton sem .szülőtartási kötelezettségét, mert nincs állandó munkahelyük, jönnek, mennek éppen azért, hogy megfoghatatlanok legyenek.

3.

Mesélem — mintegy vigasztalásképpen — az esetet pedagógus ismerősömnek, akinek népes osztályában van négy úgynevezett veszélyeztetett családi környezetben élő gyerek. Mint mindig, most is ezek közül egyik miatt fáj a feje.

— Tudja mit csinálnék én a tekergőkkel? Összefogdos- nám őket, amikor már épp elég tanúságát adták annak, hogy nem hajlandók dolgozni és beterelném őket egy olyan helyre, ami nem börtön, de nem is egy Eldorado, ahol ha tetszik, ha neon, dolgozattok kellene.

— Dologházra gondol?

— De még mennyire! Tes- .sék körülnézni! Az a véle- . ményem, hogy még egy társadalomnak nem volt annyi heréje, mint a mienknek. Erre szokták aztán azt mondani

,-az emberek, méghozzá nem is keserűség nélkül, hogy mérhetetlenül gazdag nép vagyunk,-mert nemcsak eltűrjük, " elviseljük, bizonyos mélrtékig még el is tartjuk a fő- és n-el- lékfoglalkozású naplopókat.

— Hogy érti azt hogy főfoglalkozásút?

— Nagyon egyszerű. Nem egy, nem is két embert ismerek, akiről az elmúlt tíz év során kiderült. - hogy befulladtak, megrekedtek, alkalmatlanok az adott munkakör betöltésére. És mi történik ilyenkor? Megjelenik a humanitás köntösében az álhumanítás, csűrj ük-csavarjuk, de "senki se mondja ki világosan, hogy Z. jószerivel portásnak sem való.

— Maga kimondta már?

Fölcsattan:

— Én? Miért pont én?

És nem jutunk dűlőre, mert az a véleménye, hogy a szólóban kimondott igazság — nem ritkán — csak évek elmúltával bizonyul igazságnak. A ^szólista” bajba kerül.

Ä 38 éves állatgondozó élén. Sen tiltakozik. Ne, semmi körülmények között ne írjam le a’ nevét, mert könnyű nekem. Én elmegyek: innen, ki tudja mikor jövök megint ebbe a községbe, ő viszont Itt marad.

— Kit tart naplopőnak?

’ & válasz;

— Mindenkit,’ akf Csak akkor érzi mhgát dolgozó embernek. amikor, át kell vennie a fizetési borítékot, egyébként pedig úgy szereti a munkát, hogy kímél ően mé!té fekszik.

Ä hasonlat kissé bizarr, de tartalma közérthető.

—í Jön haza az öcsém & múltkor Dunaújvárosból, hatalmas pólya a bal kezének hüvelykujján. Hát te? — kérdezem.

— Fajront bratyész; bevették a körmömet, gondoltam; hazajövök kinyűjtőznl egy kicsit.

Ä vacsoraasztal rnéüett aztán kiderült, hogy szándékosan ütött az uiiára, nem kell „be- ro7oná'lnf”. egy köröm nem a világ, kinő az űira, fi haza akart tűnni mindenképpen, mert Julikét meg keH táncoltatni- szombaton és utána is kell egy kis idő, mire kipiheni a kétnaposnak ígérkező lakodalom fáradalmait.

— Anyánk állt közénk, de ha nem teszi meg, úgy elverem azt a taknyost, hogy telepakolja a nadrágját. A mi családunkban nem voltak lógósok, naplopók. Ez meg a lakatosság mellett ezi is kitanulta. Tudja mit mondott? Hogy el vagyok maradva több brosúrával, mert nem az az ember, aki megszakítja magát, hanem aki komótos munkával is jól él.

— Maguknál a tsz-ben nincs aki hasonlóképpen beszél?

— Az más — morogja a bajusza alatt. — Van itt is olyan, de a családunkban ne legyen!

5.

Ha mindenki így gondolná, nem kéne a naplopásról írni. De nem gondolja így. Teháit csak hozzá kell látnunk ahhoz a kényelmetlen számvetéshez, hogy a lézengők, a léhűtők és naplopók a maguknak okozott káron kívül mennyit vesznek el tőlünk, a társadalomtól? Mert miből van kérem a nem. zeti jövedelem, aminek „szétosztásakor” — a kommunális, egészségügyi, kulturális szociális és egyéb közjavak megteremtése után — válogatás nélkül mindenki odatartja a

markát? Munka nélkül nincs növekvő vagy növelhető nemzeti jövedelem! Száz szónak is egy a vége, akik a munka mellé nem feküdni járnak, hanem munkálkodni, azok a lógósok helyett is dolgoznak.

Nem vitás, hogy a tisztességgel helytállók alkotják a többséget. Világos, hogy a naplopás, tengés-lengés klasszikus és fél-kalsszikus mai példái

szélsőségesek és minden jóérzésű emberben visszatetszést keltenek, követőjük tehát kevés akad. Da azért akad, nemre, korra való tekintet nélkül. Sőt! Néha mintha intézményesíteni sem lennénk restek a lézengést.

Hogy ezt . honnan veszem? A kételkedők ráérő idejükben ugyan keressék föl azokat a szórakozóhelyeket, amelyekben megengedett a kártyajáték! A nap egyetlen órájában sem marad látnivalók nélkül, s azt is könnyen állapítja meg például, hogy milyen sok sportoló „edzi” magát a „blatt” szorgalmas verésével. Eszébe fog jutni, hogy mióta a magyar ökölvívó-válogatottnak Papp László az edzője, a fiúk kiirtottak egy fél erdőgazdaságot, noha ők azok, akik a munkahelyükre sem csak a fizetésükért mennek be.

„A kártya — úgymond egyik kollégám — külön szám”. Tud olyasmiről is, hogy az egyszeri, de nem mesebeli munkahelyen valamikor nem túl régen, még bezárkóztak kártyázni néhányan, s egészen jóban voltak tulajdon lelkiismeretűkkel, úgy vélték a fizetési napon, hogy nagyon is megszolgálták a munkájuk bérét.

Hogy mindezeket miért ver tettem papírra "kissé rendszer-, telenül, de föltétlenül meggondolásra ajánlva? Mert városunk nagy költőjével azt vallom, — lévén szó közügyről —• hogy bűnösök közt cinkos, aki néma!

LÁSZLÓ IBOLYA

A rang kötelez

<D

Kati fel van háborodva. Egy évig otthon volt a gyerekével, a régi munkahelyén nem tudják egy műszakban foglalkoztatni. ezért állás után nézett. Talált is. A megye egyik legnagyobb üzemében bérszámfejtő. Az felett még átsiklott, hogy a főkönyvelő — aki felvette — másnap bemutattatta magának az új kolléganőt. Ez lehetett szórakozottság is. egy főkönyvelőnek ezer dolga van, nem emlékezhet mindenkire. Az újdonsült bérszámfejtő még azt is tudomásul tudja venni, hogy másként viselkedik a főkönyvelő egy nővel szemben, amíg az a kapun kívül van, és másként, ha már beosztott. Nem tartja természetesnek, de tudomásul veszi. Néhány nap múlva azonban föltűnt neki, hogy a főkönyvelőt nem látja az ebédlőben, és azon is elcsodálkozott, hogy még senki nem súgta óda neki evés közben. nézd az az igazgató, amaz meg a főmérnök. Meg is kérdezte: Hol vannak ők ilyenkor? Akkor hördült föl, mikor kiderült, hogy a szobájukban ebédelnek. Mindig akad valaki a lányok közül, aki ráér a vezérkarnak felhozni és szervírozni az ebédet.

— írd meg, név szerint írd meg! — biztatott őszinte haraggal. — Mégis csak fantasztikus, hogy nem ereszkednek le a munkásak közé ebédelni!

Néhány nap múlva felhívom Katit, hogy írom a riportot.

— Várj még. ezt meg kell beszélni!

— Mit kellene megbeszélni, a jelenség feltétlenül megírandó.

— Téged bánt a vezetőim magatartása?

— Hogyhogy csak engem? Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki az ilyesmit méltatlannak tartja!

— Mondok neked valamit. Itt mindenki természetesnek tartja, senki nincs fölháborodva rajta. Az a véleményük, hogy ennyi megkülönböztetés jár. Még nem fordult elő, hogy egy szocialista brigád szólt volna érte, még senki nem kérdezte meg például a főkönyvelőt, hogy jön-e ebédelni. Kínos helyzetbe kerültek volna, nem gondolod ?

Úgy tűnik, Katinak igaza Van. Ami ellen a közügyek fórumain senki nem emel szót, az előbb-utóbb természetessé, követendő szokássá válik. Egy idő múlva el is várják, hogy minden hasonló beosztású vezető így, vagy efféleképpen adjon a „rangjára”. így • alakul lei aztán az a látszat, -hogy az igazgató» valamilyen rejtélyes tevékenységet folytat, soha nincs a gyárban, csak reprezentál, mert csak a termelési tanácskozásokon látható és itt a „bizonyítvány” magyarázása a dolga. Nem is csinál valójában semmit, nincsenek gondjai, nem is foglalkozik az üzem dolgaival, nem érdeklik a munkások problémái.

Mindez persze nem igaz szerencsére. Vagy ritkán igaz.

Nem azt mondom, hogy az igazgató minden idejét töltse a műhelyekben, mesélje el családi gondjait, csupán azt

ne bizonygassa apró, de annál bosszantóbb formaságokkal, hogy ő más, több mint a beosztottjai. Munkával bizonyítson. ne azzal, hogy a szobájában ebédel!

Még akkor is van elég bajunk, mert a vezetettek egy része el is várja, hogy főnökei kiváltságos emberként viselkedjenek.

©

Falun ez még inkább így van. A fiatal agronómus, hiába vannak egy KlSZ-szerve- zetben, ,,nem barátkozhat” az állattenyésztővel, mert soha nem lesz tekintélye.

Egy alkalorpmal falusi ünnepségen voltam. A helyi önkéntes tűzoltótestület ünnepelte megalakulásának hetvenötéves évfordulóját. Az ünnepségre már napokkal előbb készülődött az egész falu. Az árkok füvét lekaszálták, a járdákat naponta kétszer söpörték. A községháza udvarán bográcsokban főtt a halászlé Az ünnepségbe este hatkor ér. kezett meg a megyei tűzoltó- parancsnokságról egy százados, vele a megyei tanács képviselője és a helyi lap egyik munkatársa.

Az ünnepi beszédet, amit a tűzoltó százados mondott —■ meghallgatta a falu apraja, nagyja. Az iskola igazgatója — dokumentumok alapján —elevenítette föl a hetvenhat évvel ezelőtti nagy tüzet, amikor a nádtetős házak fele leI