Tolna Megyei Népújság, 1971. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-25 / 278. szám
Együtt kell cselekednünk Hz ísza kössek gtől az alkoholizmusig Az alkoholizmus elleni küzdelem — az idegorvos szemével Kétezer Zsiguli Svájcnak A Volga melletti Togliattiban működő autógyár kétezer Zsiguli koosit szállít a Sares nevű svájci cégnek. Svájc ezúttal első izbe.n jelentkezik vevőként a szovjet gépkocsipia- coii. A Zsigulit, a nyugat-európai piacon Lada néven ismerik. Eddig több mint ötvenezer darabot exportáltak belőle. A nyugat-európai országok közül Belgium. Finnország, és Hollandia szerepeltek a vásárlók között. Kérdéseinkre válaszol dr. Kardos György osztályvezető főorvos. Az alkoholizmus „oka” nem az alkohol, mint ahogy az elhízásé sem a táplálkozás, a válásoké sem a házasság, a gázolásoké sem a közlekedés. Jóllehet azt, aki nem közlekedik; nem lehet elgázolni; az, aki nem nősül meg, nem fog elválni; az, aki nem eszik, nem fog meghízni és az, aki nem fogyaszt szeszes italokat, sohasem lesz alkoholista. Erről a témáról tettünk fel néhány kérdést dr. Kardos Györgynek, az Országos Ideg. és Elmegyógyászati Intézet alkohol- elvorió és munkatherápiás osztálya vezető főorvosának. —< Hogyan alakul ki ok texákos- ságbói az alkoholizmus? — Az adott társadalom ivás- normái az alkoholizmus-betegség elhárításában, „járványos” elterjedésében megelőző, illetve „kórokozó” szerepet játszanak. Ott ahol a közvélemény csak a mértéktartó — étkezés, hez, családi körhöz, alacsony szesztartalmú Italokhoz kötött — fogyasztást fogadja el, s elutasít mindenféle visszaélést, csak kevesen kockáztatják meg a rendszeres és mértéktelen fogyasztást. Ezúttal nem kell a példáért messzire mennünk. A mi közvéleményünk ivásnormái is ilyenek — a nőkre nézve. Ezért nálunk is tíz-tizenötször kevesebb a nőbetegek, mint a férfiak száma. S az alkoholizmus az ő körükben korántsem terjed olyan mértékben, mint a férfiak között. Igaz, hogy a betegforgalmi adatok terén tájékozatlan közhiedelem szerint nagyon sok az alkoholista nő; a tények azonban mást mutatnak. Ez azért van így, mert az emberek az ittas nőket észreveszik és megjegvzik, az ittas férfiakat nem. Végül ott, ahol a közvéleménynek laza és szabados, elnéző és előre nem látó ivásnormái vannak, olyanok, amelyek a minden észszerű mértéket megcsúfoló ivá- szatnak szabad folyást engednek, népbetegséggé (azaz a lakosság több mint egy százalékára kiterjedővé) válhat a mindennapos iszákosságbói adódó alkoholizmus. Megint nem kell példáért messzire menni; ez vonatkozik nálunk a férfiakra. _ Melyek a legmarkánsabb ismertető jelei ax alkoholizmusnak, mint betegségnek? — A szeszes italok fogyasztása, sőt a velük visszaélő fogyasztás sem vezet szükségszerűen alkoholizmushoz. A rendszeres fogyasztóknak csak egy része, 5—10 százaléka válik alkoholistává. Olyan beteggé, aki az ivást abbahagyni nem tudja, ha egyszer elkezd inni, s minthogy az ivást és az ittasságot ellenőrizni sem képes, addig iszik, amíg le nem részegszik. Más szóval, az alkoholista rendszeresen és mértéktelenül iszik, miután a szervezetében rejlő anyagcserezavarok és alkohol-függősége miatt egyebet nem tehet. A rendszeres fogyasztók többsége „egyszerű" iszákos marad, azaz olyan fogyasztó (és nem beteg!), aki az adott társas környezet ivásnormái- nál többször és többet iszik, holott másként is tehetne, ha akarna, ö azonban „kitart” a hol ilyen, hol olyan mértékű, mindennapos fogyasztás mellett, mert szeret inni, azután meg is szokta, igénytelenségéhez képest marad is elég ideje és pénze a társas ivásra, amivel minden emberi kapcsolatot és közösséget pótol. — Milyen körülmények fezeinek a rendszeres iszákossóghoz, az al- koholizmushoz? — Mielőtt erre válaszolnék, utalni szeretnék vizsgálatainkra, amelyekből kitűnt: a társadalom legveszélyeztetettebb rétege a fiatal munkásoké, akik korán „felnőtté”, azaz önállóan és viszonylag jól keresőkké válnak, tehát elég sok szabad idejük és pénzük marad az ivásra. (Minthogy egyiket sem óhajtják másra, többre, jobbra fordítani.) Ami a kérdést Illeti, art válaszolhatom, hogy a férfiak között többnyire a rendszeres ivásra késztető és szoktató társaslélektani körülmények („velük tartok én is”, „csak nem maradok el a haveroktól” &tb.) vezetnek mindennapos iszá- kossághoz és ezen át az alkoholizmushoz. Az esetek egyötödében a szeszes italok rendszeressé váló, azaz visszaélő fogyasztását „lelki bajok” ellenszereként alkalmazzák. — Mi következte mindebből? — Mindenekelőtt az, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem ismert jelszava: „az alkoholizmus betegség”, éppen a fogalmak és teendők tisztázása érdekében megszorításra szorul. Arra a kiegészítésre, hogy az iszákosság még nem alkoholizmus. Más szóval, az alkoholizmus megelőzése: az iszákosság elleni küzdelem, ami elsősorban olyan közvélemény kialakítását igényelné, mely a szeszes italok fogyasztásával történő mindenfajta visszaélést, kártékony nemtörődömséget és ostoba elnézést elítél, beleértve a szeszes italoknak a túlfogyasztására számító túlkínálatát és túltermelését is. Minél több embert teszünk ki az iszákosságra szoktatás kockázatának, annál nagyobb lesz az alkoholisták száma is. Az alkoholizmus elleni küzdelem nem szorítkozhat az alkoholisták elleni küzdelemre. Sőt, minden célirányosnak ígérkező módszert be kellene vetnünk az iszákossághoz vezető mértéktelen fogyasztás visszaszorítására és kordában tartására. Gazdasági és adminisztratív rendszabályoktól sem szabadna borúlátóan viszolyog- nunk. Ahogy ezek nem helyettesíthetik a közvélemény átalakítását, az utóbbi sem he'vet- tesítheti ezeket az intézkedéseket, amelyekkel a jelenlegi, vagy a „tegnapi” szinten kellene és lehetne tartani az ivást. • Immár nincs az életnek olyan területe (a sporttól a család, és ifjúságvédelmi kérdéseken át a tüdőgümökór fel- számölhatóságáig), ahol ne égett volna a körmünkre az alkoholizmus-betegség kockázatával felelőtlenül játszó, túlzott italfogyasztás. S minthogy az alkóholprobléma megoldása nem az „ellenanyag" felfedezésétől és a „védőoltások” bevezetésétől füge. tőlünk — orvosoktól — aligha várhat a társadalom többet, mint a baj megállapításit. Jegyxet Utasok és várótermek Sokan és sokat utazunk. Bármilyen járművet veszünk igénybe, egy dolog mégis azonos marad, ez a várakozás. Van egy vasutas mondás: Váróterem vail, váró vonat nincs. Így ha valóban utazni akarunk, kénytelenek vagi/unk az előbbit választani. Ellátogattunk néhány pályaudvarra, állomásra„ milyen körülmények között várakoznak Tolna megyében az utasok. Sajnos egy jelentős részük még mindig közprédának tekinti a várótermek berendezéseit, székek, padok és asztalok esnek jó néhány esetben barbár jafaragó „művészek" áldozatául. Nemcsak az utasok és a várótermek, hanem az utasok egymáshoz való kapcsolatán is némi változásnak kellene történnie. Nincsenek tekintettel egymásra, a rádiót csakazértis bömböltetik, a fűtött váróterem ajtaját pedig természetesen nyitva hagyják. Már ahol be van fűtve! Si- montomyán meleg van az egyik váróterem ben — ahol a TENGERRE MAGYAR! A magyar tengerhajává« és permpektíeája Kevesen tudják, hogy Kossuth Lajosnak ez a közismert és szállóigévé lett mondása az eredeti fogalmazásban így hangzott: „Tengerhez magyar! El a tengerhez!" Még kevésbé ismert, hogy valójában nem is a tengerre szállás, vagy a tengerhajózás gondolatát propagálta. hanem az Adriához vezető vasút létrehozását. A LEGOLCSÓBB SZAIJL1TÖESZKÖZ Magyarország, annak ellenére, hogy tengeri kikötője nincs, mégis kijutott a tengerre, s ma külkereskedelmünk tengeri forgalmának 20—25 százalékát saját hajóinkkal bonyolítjuk le. Sokszor felvetődött már a kérdés: érdemes-e tengeri áruszállítással foglalkoznia egy ilyen kis „szárazföldi” országnak? Bebizonyosodott, hogy a tengeri hajópark nagysága nem függ szükségszerűen egy ország földrajzi elhelyezkedésétől. Meggyőző példát szolgáltat erre Csehszlovákia, mely a mi forgalmunk három és félszeresét bonyolítja le a tengereken, és Svájc is. mely kétszer akkora hajóparkkal rendelkezik, mint északi szomszédunk. Az is igaz, hogy még soha nem volt olyan konjunktúrája a hajózásnak, mint most. Érdemes tehát a hajózás fejlesztésével foglalkozni, már csak azért is, mivel a tömegáruk fuvarozásánál még hosszú ideig a hajó lesz a legolcsóbb szállítóeszköz, különösen nagy távolságokon. A szakemberek számításaik elkészítésekor abból indulnak ki, hogy idegen társaságoknak évente dollármilliókat (csaknem 180 millió devizaforintot) fizetünk ki fuvardíjként, ami három darab 10—15 000 tonnás hajó vételárának felel meg. A megtérülés is igen kedvező a teherszállító tengerjáró esetében, ugyanis 3—4 év alatt „megkeresi” az árát, ha bérfuvarozással foglalkozik. ÜJ HAJOK — ÜJ VIZEK A negyedik ötéves terv során a magyar hajózás fejlesztésére 11 milliárd forintot fordítunk, előtérbe helyezve a tengerhajózás igényeit. Tengeri hajóparkunk jelenleg 1100— 1300 tonnás hajókból áll. Elsősorban ezek minőségi cseréjére kell gondolnunk, nagyobb hajók vásárlásával növelve a szállítási kapacitást, a sebességet és a hatósugarat, öt kisebb teljesítményű hajót máris eladtunk, s helyettük három. egyenként 4500 tonnásat szereztünk be. További három hajónk ugyancsak értékesítésre vár, hogy 4500—4800 tonnásokat vásároljunk helyettük. A hálózat bővítéséhez két 6500 tonnás óeeánjáró beszerzése is hozzá fog járulni, de mindenekelőtt az a két, egyenként 13 600 tonnás „Bezsica” típusú szovjet vegyesáru-szállító ha- • jó, amelynek beszerzéséről most folynak a tárgyalások. KIS VAGY NAGY HAJÓK? A hajóegységek világszerte egyre nagyobbakká válnak, ugyanis az üzemeltetés és a kiszolgálás gazdaságossága arányosan nő a befogadóképességgel. Míg egy 1300—1600 tonnás hajón 24 ember dolgozik. addig egy 4500 tonnáson 28 fős személyzet van. Ez a vegyesáru-szállító hajókra érvényes adat, amit azért hangsúlyozunk. hogy eleve elkerüljük a tankhajókkal való össze- . hasonlításból eredő téves következtetéseket, egy 250 000 tonnás (!) óriási tartályhajón ugyanis csupán 27 ember jelenlétére van szükség. Am hazánk viszonylatában mégis csak van némi ellentmondás a fejlesztést illetően. Kétségtelenül az lenne a: legelőnyösebb megoldás, ha a hajók — megfelelő vízállás esetén — egészen Budapestig fel- hajózhatnának a Dunán. A hajóegységek növelésével ezt a kívánalmat egyre kevésbé tudjuk kié’égítenj. s végső soron rákényszerülünk az időtrabló és költséges átrakodásokra. Addig is, míg valamiféle új típusú Duna—tengeri hajó kifejlesztésével meg nem oldjuk a-kérdést, a tengeri kikötőkben való ki- és berakodásra kell berendezkednünk, különös figyelemmel a konténeres szállításban rejlő nagy lehetőségekre. Jelenleg 30 ország kikötőiben fogadják a magyar hajókat, Korábban csak a Földközi-tengeren és annak mé!- léktengerein, valamint esetenként az Északirtengeren navigáltunk, napjainKban azonban már rendszeresen közlekedő indiai és dél-amerikai járatunk is van. A technikai fejlődés egyre inkább a különleges célokra szolgáló hajózást segíti uralomra. így nem lehet egyértelműen kiállni a nagy hajók jövőbeni döntő túlsúlya meűett, annál is inkább, mivel sok jel arra mutat, hogy gyorsaságukkal, alkalmazkodóképességükkel és több már jótulajdonságukkal a kisebb hajókra is jövő vár, különösen a rövidtávú tengeri szállításban. Ilyeneket pedig akár a hazai hajóipar is tud gyártani. A világflotta zömét ma még 10—15 000 tonnás kereskedelmi hajók alkotják. A szakemberek úgy vélik, hogy néhány év múlva a világflotta fele már 200 000 tonnásnál nagyobb egységekből (elsősorban tankhajókból) fog állni. A kisebb, „fürgébb” hajók számának növelésével is számolni lehet, a 10—15 000 tonnások rovására. A magyar hajózás tengeri forgalma az utóbbi évtized során évente több mint 9 százalékkal növekedett, ami valamivel meghalad is a fejlődés világátlagát. Remény van rá, hogy a tengeri hajózás fejlesztésében rejlő gazdasági lehetőségek felismerését követően az említett tetemes beruházás még gyorsabb fejlődést fog eredményezni. A szocialista integráció e vonatkozásban is jó lehetőségeket rejt ma'ríh-’n. B. L büfé is helyet kapott és az utasok szeszgőzben várakoznak — a másik azonban fű- tetlen. Ott éppen ezért nem is tartózkodik senki. Tolnanéme- di feltűnően tiszta és rendes váróterme ugyancsak hideggel fogadja a belépőket, de ez a helyzet Pincehelyen is. Végre Kocsolán találtunk utunk során először meleg várótermet. — Befútünk még akkor is, ha csak 3—4 ember tartózkodik itt a nap különböző szakában — válaszolt kérdésünkre az állomásfőnök. — Hiszen hogy nézne ki, ha hidegben kellene várakozniok az embereknek? Ha nincs éppen valaki, aki Tátegyen a tűzre, hát átballagok magam, és rakok rá néhány lapáttal. Néha be lehetne ugyan zárni a várótermet, de miért fagyoskodja- nak azok, akik a buszra várnak? Ez a válasz mindenesetre megnyugtatott bennünket, hiszen előzőleg Dunaföldvárou arra hivatkoztak, hogy éppen akkor fejezték be a kályha tisztítását, a többi helyeken pedig azt bizonygatták a jól be fűtött irodákban, hogy nincs is olyan nagyon hideg és vajon ki tegyen a tűzre napközben. Megértjük, hogy gondot okoz a tüzelés, de a szabályzatban előírtakon túlmenően — melyben pontosan rögzítve vannak a fűtésre vonatkozó utasítások — gondolni kell az utasokra is, akik bizony fáznak, hiszen a hőmérő higanyszála néha már 10 Celsius fok alatt mozop. fűtik már a vonatokat is, hat persze, hogy fűteni kell a várótermeket. — És még egy sző a szabályzatról. Az előírás szerint nem, csatlakozó állomások esetében ha 3 órán túl járatmentesség van, személyforgalom nincs, az állomás várótermét be lehet zárni. Ezt a szabályt persze inkább éjjel alkalmazzák. Igaza van a MÁV-nak, a váróterem nem éjjeli menedékhely vagy hálóterem. Vannak azonban kivételes esetek is, amikor talán nem követnének el szabálytalanságot, ha a gyakorlati, élethez alkalmazkodnának. Az elmúlt hónap végén különbusz érkezett a késő éjszakai órákban Szekszárdra. Az utasoknak azonban — akik reggel tovább utaztak lakóhelyükre — a várótermek előtt kellett várakozniuk egész éjjel, mert mind a MAVAUT, mind pedig a MÄV várótermeket bezárta a „szabályzat”. Történetüket az utasak ugyancsak sűrű trüsszögések közepette mondják el. Az említett hiányosságok, fogyatékosságok szerencsére könnyen orvosolhatók. Minden feltétel ugyanis adott, hogy kialakítsunk olyan várótermeket, ahol a várakozás percei vagy órái könnyebben telnek el, ha kölcsönösen alkalmazkodni tudunk egymáshoz. Utasok egymáshoz és a MÁV is hozzánk. R. Népújság 6 1971. november Hí.
