Tolna Megyei Népújság, 1971. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
Csányi László Irodalomtörténet, vagy amit akartok Ha kimondjuk a szót: irodalomtörténet, még arra gondolunk, amit jelent, s főleg, amit a múlt században jelentett, az irodalom történetét, miközben magával a fogalommal egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Mert ez a történet, amelynek szakadatlan folyamatosságot kellene jelentenie, a növekvő adathalmazzal egyenes arányban egyre hiányosabb, s már régen nem jelenti „a nemzet írott szellemművei egyetemét”, vagy „a történeti összefüggő ismereteket”, ami még Toldyt lelkesítette. A totalitás, amit a XIX. század írt zászlajára, legföljebb a könyvtárak katalógusában képzelhető el, s ha csak a mennyiségként értelmezett teljességről kellene lemondar nunk, alig lenne okunk panaszra. Azonban a kényszerű reductio ad hominem elsősorban másra figyelmeztet. Archaikus eszközeink — szerencsére? — elég fogyatékosak, s ahhoz mindenképp elégtelenek, hogy a múltat valósággá tegyük s tetszés szerint birtokoljuk; a felvillanó fényjelek a visszahozhatatlanra figyelmeztetnek, s az érték és marandóság fogalma volta- kéop nem választható szét az átértékeléstől. Homérosz vagy Dante bizonyára egy szót sem értene meg mai kommentá- raiból, s Goethe haragosan visszautasítaná a Faust értelmezőit. De nincs Is szükségünk jóváhagyásukra. A múlt értékét kizárólag átértékelhetősége jelenti, állandó antropomorfizál- hatósága: a történelem nem ismétlődik, azonos szituációk sincsenek, hanem a művészet hasonul a mindig-új állapothoz, s hatását is ez jelenti. A Szeptember végén-től hiába remélnénk, hogy megismétli eredeti jelentését, szinte azt mondhatnánk, az csak a vers egyik lehetősége volt s értékét nem csökkenti, ha beiktatják az iskolai ünnepély műsorába s utána mindenki jóízűen megvacsorázik. A vers, mely egy adott pillanatban egyértelmű valóság volt irreverzibilis sorsok része, egy másik koordinátarendszerben egészen más értékrendet valósít meg. Jelentősége a szereplők életében is változott, ahogy nyilván mást mondott Szendrey Júliának» amikor Koltón olvasta s qie- gint mást tíz év múlva, Horváth Árpád feleségeként. A hatás szubjektivizmusa egymástól független jelenségeket is rokonit; a Szeptember végén-hez például közelebbinek érzem Goethe Über allen Gipfeln-jét, vagy Theodor Storm Abends-ét, mint Petőfi többi költői versét. S ha tovább keressük világirodalmi társait, a versek évezredeket mosnak össze, s az irodalom- történet idő-folyamatossága egyszerre érvényét veszti. Idő és folyamat egyébként is kétértelmű fogalmak az irodalomtörténetben, amely egymást kizáró művek egységét kényszerül megvalósítani, holott szándék és szemlélet mindenképp szétfeszíti ezt az önmagában természetesnek tűnő egységet. Például az a gondolat, hogy Móricz Zsicmond és Herczeg Ferenc kortársak voltak, egv városban éltek, tökéletes kéntelensésnek tűnik, mely ellen eevaránt tiltakozik nz ő szándékuk és a mi ítéletünk, mert az idő valóságos logikájában gondolkozva Herczegnek egy évszázaddal előbb kellett volna élnie, Móricának néhány évtizeddel később. Csak az időrend folyamata terelheti őket együvé, amiben hiába keresnénk az összetartozás szellemi rendszerét. De egyébként is, ha az irodalomtörténet valóban csak az egymást követő események láncolata lenne, ami mechanikusan tükrözi a valóságot, elkövetkező fázisait előre ki lehetne számítani. Erről azonban szó sincs. De az olvasónak is csak saját kronológiája van, mely belső szabályait követi s a tananyag teljessége helyett az élmény teljességét kínálja. Az irodalomtörténet mindig az, amit gondolunk róla, amit az élmény egybe tud fogni. A szerzett ismeret, bármennyire is elhanyagolhatatlan tényező, önmagában nem sokat jelent: a tudós filológia képes csak arra, hogv Kölcsey mellé állítsa a Dennre-ballada- sérrával szolgáló Bürgert, vagy Petőfi mellé a mérsékelten jelentős Béraneer-t. Irodalomtörténetük csak a kortársak- nak van. időbe ágyazott létük a kronológia dicsérete. Petőfi vagv Arany, bármenynyire is tükre korának, ez még nem jelentené föltétlenül hogv Tiemeliünk szavukra. Császár Ferenc kortörténeti példának mindenkénn alkalmasabb náluk: sznnettkoszo- rúia va«v beszóivei csak egv adott kon í7l«5«:ét kénesek (SnTéirnpatni De nem erre va- gvunk kíváncsiak: az olvasó a megkeftőzött én élményét keresi. hogy önmagát teremtse úüá. Ha erről lemondanánk, nem lenne szükség űiabb irodalomra, hisz a múlt századok és ezredek olvan mennyiséget halmoztak föl. ami több emberéletre is elegendő lenne, még akkor, is, ha az igazi ma- radandóság nagyon ritka, s az, amit élő világirodalomnak nevezünk. Homérosztól napjainkig. elfér eev közepes családi könyvtárban. Az olvasó személyi érdekeltsége könnvű szívvel felejti a teljességet, miután a mennyiség mindinkább elidegenítő tényével nem tud mit kezdeni. A családi könyvtár néhány száz klasszikusa, amit szükségszerűen gyarapítónak a kortárs irodalom mellék- bolygói, telies világ, olvasmányélmények és emlékek együttese. Az élményt pedig a másod- vagy harmadrendű is gvarapíthatia, épp alkalmi időszerűségével. Cronin vagy Bromfield igazán nem kiasz» szikus, átmeneti sikerük mégsem az izi^sficorn példája: eov adott időszakban valamit fölvillantottak, múló eszközökkel az elműlőhől. ahogy annak Ideién Császár Ferenc beszélve! is. Előkelőbb néldát is fan,elhatnánk. Prohő Dezső könyve, Az elsodort fala mai alig-olvashatóságával nem is tudja sejtetni zajos fogadtatásét és átmeneti hatását: akkor és ott jelentősége volt. De néha igazi értékek is az élmény perifériáiéra kerülnek. A Zalán futása például amelvnek értékét az irodalomtörténet objektivitása sem tudia kiemelni az olvasói érdektelenségből. Jelentősége más. valóban történeti, mert szemlélete, nvelvl leleménye régen felszívódott, a köznvel- vet is gazdagítva, s bár a kortársak is inkább csodálták mint olvasták, mellette as imént idézett Császár fél évszázaddal korábbinak tűnik. ' Az irreverzibilis múlt, amelyet csak a jelen felől tudunk megközelíteni, mintegy felgöngyölítve a köztünk levő időt és teret, más mozgásrendszer törvényét követi: az egyszeri és végérvényes, melynek létét saját tér-idő koordinátáinak kellene meghatároz- niok, magára ölti a szemlélő jegyeit is. önmagában egyiknek se lenne értelme, létük kölcsönösen feltételezi egymást, a szemlélet mégis felbontja az egyébként bonthatatlan sorrendiséget, mert minden múlt nemcsak saját múltját feltételezi, hanem jövőjét is, mely jelképesen egy örök jelenben játszódik le. A múlt látszólagos egysége, mihelyt közeledünk hozzá, darabokra hullik. A „kor érze- ménye” is csak távolról és leegyszerűsítve tűnik félreérthetetlennek, amikor az eredményből következtetünk vi&z- sza. Ezért kockázatos a művészetek egységét keresni: az egyes eszmei áramlatok, stí- lusfordulatok, amelyekben közvetve mindig ott van a „kort érzeménve”, rendszerint nem egyideiűek. A német romantika fénvnontiát az 1800 körüli évek jelentik, a Sturm und Drang mozgalma, Schiller s legtisztábban Novalis művei. A zene ekkor jut el a klasszicizmus csúcsára, míg a festészetnek — évtizedekre van szüksége, hogy C. D. Friedrichben megtalálja a romantika legtisztább hangját. Gondolkodásunk elmossa a határokat, az élmény kialakítja saját mozgásrendszerét s Kant gondolata (A tiszta ész kritikájának előszavában) ma, az ismeretek túlburjánzása idején mindenlcéop hasznosnak látszik: a tárevnak, az érzékek obiektumának kell szemlélőkénességünk'' mivoltához igazodnia. Természetesen itt nem arról van szó. hogy megváltoztassuk a tárjak természetét: ..hozzánk való halandóságát” kell inkább megváltoztatnunk, hoey szándék és ismeret jelentsen egységet. Az idő- azonosság néha valósággal tréfát űz velünk, mint a Herczeg—Móricz kapcsolatban, s a közös stíluseszmény is tévútra vihet. A romantika — hogy ismét ezt a példát idézzük — egyaránt jelenti No- valist és az öreg Jókait, s romantikus a Shakespeare-for- dító Schlegel is. Novalis kortársa Kant, Jókainak nemcsak Balzac, hanem Proust is Az Irodalomtörténet egésze, tárgyunk Kant szóhasználatában vett természete, bármennyire egyértelműnek látszik, tisztázatlan fogalom. Mert végtére azt sem tudjuk mi az irodalom: a.z írás menv- nyisége. vaffv inkább az avál- tozó-hatő erő. amelynek léte független Időtől, de csakanv- rryiban, amen mohon minden kor Ssfít gyíSruSZVeJhra fidia hasonítani? Általában egvet értünk abban, hogv az Irodalom nem mennyiségi fogalom. s látszólag köpnvenmeg Is tudiuk vonni határait. De vannak határesetek, sőt az Irodalomtörténet naevohhik fele ilyen határeset. Például valószínűleg mindenki elfogadja, hogv Vahnt Imre emlékiratait kií kell rekeezfe- nünk az, irodalom köréhől. érdektelen. De mint Petőfi fcortársa, hazugságaival együtt, szinte észrevétlenül besurran az irodalomba. Nincs saját vonzásköre s Petőfi mozgásrendszerében is sötét kisbolygó, de a lángelme fényében átlátszó hazudozásai is titkos értelmet kapnak. Vahot szándékunk, sőt kifejezett tiltakozásunk ellenére, belép az irodalomba, s kortárs-szerepe esetleg forrás értékűvé változtatja olvashatatlanságát A filológia számára mindenképp. Egy korra mindig az jellemző, hogy miért lelkesedett, miközben legjobbjai megpróbálták közelebb hozni a jövőt. Dugonics sikere, ahogy minden siker: az író és közönsége képességének találkozása, ami csak akkor és ott érvényes, — az Etelkának tulajdonképpen ötven évvel előbb lett volna jelentősége, amikor valóban a nemzeti eszmét szolgálhatta volna. Megjelenésekor már csak az olvasói szándékot igazolhatta, jóvá hagyva egy szellemi állapotot melynek csak önmagában volt jelentősége. Dugonics is az irodalomtörténet része, ahogy Vahot is, a mennyiség és a kortörténet szempontjából föltétlenül, de mit kezdjen vele az olvasó, akiért van az irodalom és az irodalomtörténet? S egyáltalán, mihez kezdjen az olvasó, aki néni rendszert akar, kronológiát, adalékokat egy szármára fiktív múlthoz, hanem élményt önmaga megszokszo- rozását? Az lenne az eszményi olvasó, aki mindent elolvas és megért, de napjainkban, a könyvek robbanásszerű szaporodásában, erre végképp nincs remény, de minek is lenne? Az olvasói élmény kialakítja saját mozgásrendszerét amelyen belül minden ennek törvényeihez igazodik, ahogy a mozgó vonatban földobott labda átveszi a vonat sebességét. Az olvasó saját ízléséhez, „stílusához” formálja az irodalomtörténetet s bár ez mindig így volt, napjainkban a méretek olyan arányban változtak meg, hogy a hagyományos fogalmat föladva egyre inkább nem az irodalom, hanem az olvasó történetében vagyunk kénytelenek gondolkozni. A Homérosz-kor görögje az aoidoszok történeteiben teremtette újjá önmagát, ahogy a magyar középkor is, amelyről az angol Sidney tudósít: a lakomákon az ősök vitézségéről énekeltek. Élmény és irodalmi tudat akkor válik szét, midőn a rendszerbe foglalás igénye tananyaggá változtatja, hogy feledtesse a megfogalmazás-azonosulás iker örömét A tudomány továbbra is és mindig csak az objektívegészben tud gondolkozni, egy ideális teljesség lebeg szeme előtt, mert az összegyűjtés és adatfeldolgozás szorgalmának épp olyan jelentősége van mint az invenciónak. Az olvasó más isteneknek áldozik: saját világát akarja kiformálni, élményből és ismeretből. S Itt már nem az a kér-! dés, hogy mit halmozott fel, hanem hogy miként tud ezzel gazdálkodni. A XX század, amely a tudatot is eldologiasodással fenyegeti, mind élesebben veti föl ezt: a kon- zum-társadalom az ismeretek örömét is a fogyasztási javak bőségébe sorolja. Ismereteink — irodalmi ismereteink is — állandóan gyarapodnak. Egy közepes fölké- szültségű gimnazista bizonyos értelemben többet tud fizikából, mint Newton, irodalomból, mint Kazinczy. Kölcsey- nek kétezer kötet könyve volt; abban az időben kevesek gazdagsága, ma már néhány év alatt bárki összegyűjthet eny- nyit. De ennek csak akkor van jelentősége, ha a mennyiség valóban átcsap minőségbe, melyben a megértés nem fogyasztás, s a- lélek élménye mindig meghallja a jó, tehát az emberhez méltó szólítást Az olvasói élmény az értelem szelektáló képességének függvénye, s ma. amikor körülbelül félmillió könyv jelenik meg évente a világon, az áttekinthetetlen mennyiséget csak az értelem és ízlés ellensúlyozhatja Mert a félmillió kötet nagyobbik fele vásári kacat, szellem alatti termék, mely a konzum-társadalom alkalmi fogyasztását elégíti ki. Az olvasóra hárul a feladat, hogy el tudja határolni magát a selejttől, de feladata ennél is több: magának kell megteremtenie saját irodalom-, vagy pontosabban élménytörténetét, melyben a műveltség az élményt táplálja s mindegyik cselekvő valóságot jelent. De az olvasás sem lehet pasfe- szív kiszolgáltatottság, ebben az értékrendben már részvétel, s az öntevékeny olvasó folyton növekvő feladata abban is áll, hogy szembe tudjon nézni a mindig retrográd divat manipulációival, ami az egyéniségről való lemondást jelenti, még akkor is, ha véletlenül érték kerül a bestsellerlistára, mint Hemingway vagy Sartre esetében, amikor az író neve csak áruvédiegy, „mint akármely mosóporé”. Az olvasó sikere nem azonos az íróéval, s létét, olvasói mivoltát csak azzal igazolhatja, hogy saját szolgálatába állítja élményeit, s megteremti önálló világát. Tehát nem fogyasztó, hanem teremtő, aki akkor lép jogaiba, amikor az író letette a tollat. S itt már annak sincs jelentősége, hogy Vahot vagy Császár az irodalomtörténet része-e, mert rögtön részévé válik, ha az olvasó befogadja, életre kelti, s hellyel kínálja őket szellemi otthonában. A könyvet bárkinek el lehet adni. ez a kereskedelem dolga. Az irodalomnak azonban nem vásárló kell, hanem cselekvő olvasó, aki újra éli és élteti azt, ami a könyv határai között élettelen anyag. S ez már nemcsak lehetősége az olvasónak, hanem egyre inkább kötelessége is. PAKOLITZ ISTVÁN VERSEI: NÉQYSOROSOK KIKÖTŐ A nagy nyüzsgésben egy társtalan sóh ha lenne, rejtve bár! Mert mindig jön valaki a hajóval, akit senki se vár. EH Zsemle a melle csípeje cipó kalács a térde. Ennivaló KÉTFÉLE Amiről sokat locsogsz, nincs is, csak képzeled. Amiről nagyon hallgatsz, talán van. Vagy lehet.
