Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
Ne haragudj,kérlek Kollégium r* a szakmunkástanulóknak ismét nem tudok veled mást. kezdeni, mint azt, hogy megkérlek, légy szíves ne siess úgy, foglalj helyet és kivételesen azon melegiben beszéljük meg azt, amit kézlegyintéssel szeretnél elintézni, mint nagyon mellékeset. Nem mondom, valóban kényelmesebb lenne szóra sem érdemesnek minősíteni azt a felelőtlen locsogást, ami a pletykálkodás minden ismérvét tartalmazza. Végtére is a locsifecsi emberek leghamarabb leleplezhető közös vonása a gyávaság, a nyílt véleménymondás széles ívben való elkerülése, majd a felelősség elhárítása. Véleményed szerint, osztálytársadnak nem kellett volna úgy mellre szívnia a dolgot, mert minek úgy kiborulni egy kis ugrató dumától, amikor egy fiúnak mit sem számít, ha összebeszélik egy olyan kislánnyal, aki nyilvánvalóan tetszik rieki, azért is járnak együtt?! Mondod továbbá, hogy egy fiúnak inkább dicsőség az ilyesmi, róla beszélni se nem árt. se nem használ, szóval „ettől még nem lett senkinek gyereke”. Ami ez utóbbi megállapítást illeti, valóban igazad van. De, mint tapasztalhattátok, végeredményében mégsem olyan ártatlan ügy egy — ahogy te nevezed — összebeszélés, hiszen iskolai és szülői felelősségre vonás lett belőle. Hála a felnőttek bölcsességének a „bűnösökről” kiderült, hogy inkább csak áldozatai á tódí- tó mendemondáknak, amelyek unaloműző „játékból'’ kaptak lábra. Nagyon jól emlékszem, korábban egyszer mintha már beszélgettünk volna arról, hogy mi a véleményed a hát mögötti összesúgókról, és akkor kategorikusan jelentetted ki, hogy a pletykálkodás „kifejezetten a nők jellemének szépséghibája”. A felelőtlen locsogásnak még az -eredőjét . is' megnevezied, kifejtve, hogy „a lányokban nincs meg a kiállás bátorsága és inkább leharapnák a nyelvüket, mintsem jót mondanának valakiről, aki éppen nincs jelen'’. És most itt, van, tessék! Még csak nem is próbálsz mentegetőzni, csupán azt szajkózod, hogy „a srácnak nem kellett volna úgy mellre szívni! Tisztára idegbeteg dolog, hogy így reagált és nem akar veletek egy osztályba járni”. Engedj meg nekem egy kérdést. Ha »te vagy a tárgya a túlfűtött fantáziáról tanúskodó, rosszindulatú locsogásnak — amelyek nem kis mértékben sértőek is, és amelyek névtelen (?!!) levél alakjában, eljutnak_ az osztályfőnökhöz is — tudnál most nagyvonalúan legyinteni, hogy szóra sem érdemes az egész? Hogy te elintéznéd az ilyen lovagias ügyet néhány jól elhelyezett nyaklevess°l és bo- kánrúgással? Nem hiszem! Az ellenben meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb .rádöbbensz, hogy - a kimondott szónak súlya van, ezért visszaszívni ukk-mukk-fukk nem lehet, legföljebb a jobb későn, mint soha jegyében elismerheted a meggondolás hiányát, a nyilvánvaló levédést. Egyébként, mostanában valahány találkozásunk alkalmával fölmerült bennem az a gyanú, hogy furcsa' fogalmaid vannak kialakulóban a felelősségről, mivel azt újabbán mindenki másra nézve kötelezőnek tartod, csak magadra nézve nem. ■ Nyugalom! Nem az megoldás, hogy leharapod a fejemet. De erről majd legközelebb, amikor igazad tudatának hiánya miatt nem leszel ilyen ingerült, — ii — Tanonc, inas — régen így hívták azokat, a gyerekeket, ak^k néhány évi tanulás után segédek, szakmunkások lettek, és akik annak idején a műhely sarkába vetett forgácson, fapriccsen aludtak, fő feladatuk a háziállatok ellátása, vagy kosárcipelés volt, ha a mes- terné asszony bevásárolni indult. Az ötvenes évek elején az ipari tanulóknak aztán egyenruhát, ösztöndíjat adott az állam. Az uniformis később elmaradt. Manapság mikor fontosnak tartjuk a termelés színvonaláhak emelését, vajon eléggé megbecsül.iük-e a jövő szakmunkásait? Négyszázötven fős kollégium. szépen berendezett hálószobákkal, jól felszerelt konyhával, étteremmel. A társalgóban televízió, társasjáték, könyvek, folyóiratok várják a pihenni, szórakozni akaró fiatalokat, Az alagsorban 150 személyes tanműhelyben sajátíthatják el egv-egy szakma titkát. Hol van ez az épület? Egyelőre a tervezőasztalon, de néhány éven belül ott magasodik majd Szekszárdon. a szakmunkásképző iskola szomszédságában. Most 236-an laknak az Állami Építőipari Vállalat munkásszállásán. Kaszás Imrével, a szakmunkásképző intézet igazgatójával közösen keressük az intézmény helyes meg- n •»vésését. Kollégium? Nem. Diákotthon? Az sem. Talán a „Tanulóotthon'’ a helyes ki- ■ fejezés. Néhány évvel ezelőtt kényszerűségből, szükségmegoldásként alakították át — vagy inkább csak átkeresztelték — a munkásszállást tanulóotthonná. Nincs benne társalgó, a két tévét a folyosón helyezték el. A rossz akusztika miatt a távolabb ülők, vagy állók alig hallják a készülékek hangját. Hiányoznak a tanulószobák. Az eredetileg négy személy részére készült hálószobában 6 leendő szakmunkás alszik, tanul, és készíti a szakrajzot — egyetlen asztalon. Mégsem e körülmények okozzák a legnagyobb gondot, hanem az, hogy kevés a férőhely, a legalább ilyen férőhely. A tanulók 70—80 százaléka még mindig bejáró. Egy- egy autóbuszjárat kimaradása, túlzsúfoltsága esetén 2—3 órát ácsorognak az országúton, vagy éppen a vasútállomások restijeiben töltik el idejük egy részét —, hogy milyen társaságban, azt mindenki tudja. Mégis előfordul, hogy egyikmásik szülő hazaviszi az otthonba felvett gyereket, mert csak úgy kapja meg a családi pótlékot. Legtöbbjüket nem lehet ezért hibáztatni, hiszen olyan családban, ahol hatan- nyolean ülnek asztalhoz, minden forintnak helye van. Ha gimnáziumba, szakközépiskolába járna a gyerek, akkor nem, lenne probléma, ott a kollégisták után is jár családi pótlék. Miért a hátrányos megkülönböztetés ? Napj aink-. ban annyit beszélünk a fizikai dolgozók gyerekeinek megsegítéséről. A Szekszárdon foglalkoztatott szakmunkástanulók szüleinek 90 százaléka kétkezi munkás. Rendszerint október táján jön rá a szülő, hogy a. családi pótlék elúszott. Ilyenkor számolni kezd: kevesebb a pénz, az otthonba felvett gyereknek más ruha, más fehérnemű kell, nem segíthet a ház körül — inkább jöjjön haza. Vállalják a nevelési, egészségügyi szempontból káros, időrabló utaztatást, a tarisz- nyázágsal járó rendszertelen, nem megfelelő étkeztetést. Említettük hogy a Tarcsay Vilmos utcai otthonban nem éppen ideális a helyzet. Mégis dicséret illeti az állami építőipari vállalatot azért, hogy helyet biztosít 236 tanulója számára. így lehetővé vált a rendszeres nevelés, korrepetálás, és úgy látszik, hogy sikerül kialakítani egy jól szervezett közösséget, amely majd annak idején birtokába veheti a felépítendő kollégiumot. Jelenleg 6 főhivatású nevelő foglalkozik a gyerekekkel, segíti a tanulást, az iskolán kívüli művelődést, szórakozást. A tanulóknak TIT-előadásokat tartanak, közös színház- és mozilátogatást szerveznek. Mikor ott jártunk egymás után érkeztek vissza a gyerekek a vá ’osból. . Hangversenyen voltak. A bejáróik pedig ezen az esős, szomorkás őszi délutánon is az autóbuszban rázatták magukat, vagy a vasútállomáson figyelték, hogy mikor indul a vonat. Vajon sokáig kell még várniuk? GYTJRICZA MIHÁLY A gondolkodás logikája Üttörö jellegű, tudományo s igényű munkát fejezett be Posch József szekszárdi tanár, „A gondolkodás logikája'’ címmel.. A szerző a kőműves szakmó.t tanuló diákok gondolkodási kategóriáinak fejlődését vizsgálja három év tükrében, a tanulók mindhárom évfolyamán. Vizsgálat tárgyává teszi a konjukciós, diszjunkciós és implikációs gondolkodási kategóriákat, illetve ezek fejlődését. Konjukció alatt értjük azt a képességet, hogy a tanuló egy bizonyos feladat megjelöl ése után gondolatban anyag- gyűjtést és logikai rendszerezi st végez, illetve ezt hogyan képes végrehajtani. A diszjuhkció azt jelenti, hogy a tanuló a felsorakoztatott lehetőségeket elválasztja egymástól, és csak arra koncentrál, amelyik segítségével a célt el tudja, érni,, ugyanis a cél csak egy úton érhető el. Á harmadik fok az implikáció, vagyis a már meglevő ismeret birtoká.ban helyes következtetésre tud jutni gondolatban a cél megoldására, A szerző tudományos igénnyel készített munkáját az elméleti és gyakorlati pedagógia frappáns ötvözete jellemzi. Kelemen ^oltán tanár A Szabadság-híd születésnapja Á múlt század kilencvenes éveinek elején Budapesten nagyszabású városrendezési terv készült, akkor jelölték ki a pesti Vámház és a budai Gellért-tér között felépítendő dunai híd helyét. Addig csak három híd ívelte át a folyót: az 1849-ben felavatott Lánchíd (az angol Clark-fivérek alko. tása), az 1875-ben elkészült Margit-híd (a párizsi Gouin- cég építette) és az egy évvel ezután befejezett déli összekötő vasúti híd (Feketeházy János főmérnök tervezte, Call és társa párizsi cég építette). A Vámljáz téri híd — később Ferenc József hídnak nevezték el — építése 1894-ben kezdődött és jó két év múltán fejeződött be. A tervezésre, kiírt pályázaton — mint húsz évvel korábban — ismét Feketeházy János elképzelését fo_ gadták el. A megvalósításban Czekélius Aurél és Nagy Virgil építészek működtek közre. Ez a híd volt az első, amely teljesen a hazai tudomány és munka együttműködésével jött létre. Az akkori tudományos írások különös jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy míg korábban a látványos városi hidakon a hegesztett vasszerkezetet a tervezők igyekeztek elrejteni különböző fém- és kőburkolatok alá, az új híd büszkén viselte vas-híd jelleget. A híd ívei és a kapuzatok formáiban egységbe ötvöződött a konstrukció és az esztétikum. Az új híd 365 méter hosszú lett, 20 méter 10 centi széles és 6102 tonna vasat foglalt magába. A főtartók mindkét végén 600—600 tonna nyersvasat helyeztek el. Ez, mint a mérleg két serpenyője, egyensúlyban tartja az építményt. Akkoriban még a gyalogos átkelők is vámot fizettek minden hídon. A megnyitás idején jelent meg egy képeslapban az aktuális vicc; — Egy krajcár a vám — állták útját az egyik sétálónak. — Micsoda, én fizessek vámot? Nem vagyok ökör! — tiltakozott. — Ha az úr ökör volna — mondta tisztelettudóan a vámos —, akkor többet fizetné. A hidat fél évszázad múltán, a második világháborúban, tü. zérségi lövedékek erősen megrongálták — 28 helyen érte találat — később 1945. január 17-én a Pestről kiszorított náci seregek utóvédéi a mintegy 140 méteres középső részt fel. robbantották. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg műszaki alakulatai, magyar munkások segítségével, huszonöt nap alatt uszályokra és faoszlopokra épített átkelőhelyet ácsoltak a híd helyén. Tíz hónapig állt ez az ideiglenes híd, majd a Kossuth-hidat köve' tőén a Szabadság-híd újjáépítése volt a felszabadulás után a magyar hídépítők második legnagyobb vállalkozása, Bizo nyos átalakításokat, korszerűsítéseket hajtottak végre rajta, de eredeti formáját megőriz, ték. Az a több tízezer ember, aki naponta átkel rajta, talán- nem is gondol rá, hogy 'a hídnak is van születésnapja. Pedig van: a Szabadság-híd 75 éves. V. F. — A 75 éves budapesti Szabadság-híd. Népújság 7 1971. október 3,
