Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-28 / 228. szám
NEM FÁZIK! NEM IZZAD! NEM HIDEG! NEM MELEG! Jó őszi viselet, vízpergetös cord cipők PAUL ANDERSON novellája alapján rajzolta; SCHUBERT PÉTER * * MINDEN MÉRETBEN MINDEN SZÍNBEN SZÁRAS ÉS FÉL SZÁRAS ÉS FÉL Szaküzletben kapható! (431) Autótulajdonosok FIGYELEM! Értesítjük Tisztelt ügyfeleinket, gépjárműtulajdonosokat, hogy vállalatunk az Autófenntartó Ipari Tröszttel kötött szerződés alapján 1971. október 1-től ismét végez vevőszolgálati és garanciális javításokat az alábbi típusú gépjárművekre: TRABANT 601, COMBI, HYCOMAT, WARTBURG 353, COMBI vagy TOURIST, MOSZKVICS 412, 427, 437, SKODA S. 100-as SKODA MIKROBUSZ, WARSZAWA, NYSA, ZUK. Szekszárdi Vasipari Vállalat Szekszórd, Keselyűsi út 6. Telefon: 124—16. (439) Raktári szakis segédmunkásokat felveszünk. TITÁN Kereskedelmi Vállalat raktárháza Szekszórd, Keselyűsi út ___ __________________(356) A Baranya—Tolna megyei MÉH Vállalat szekszárdi telepe felvételre keres segédmunkást. Berlini füzet KARSCHIN ÁRNYA Egy árnyat keresek, Karschi. nét. Teljes neve Anna Luise Karsch volt, s a kortársak „Berlin Szapphójának” hívták, bár szürke versei erre igazán nem adtak okot. Sorsa is szürke volt, de épp ezzel példázza a régi Berlin életének kis- szerűségét. Egy rossz költő is lehet a kor tükre; Karschin élete Nagy Frigyes Porosz- országából villant föl valamit. Karschin ugyanis lelkes bá- mulója volt Nagy Frigyesnek, legtöbb verse őt ünnepli, — az érdektelenség pátoszával. Valószínűleg ez költészetének tragédiája: a nép legmélyebb rétegéből érkezett, gazdasági cseléd volt, az elesettek sorsának és titkának tudója, s ha ezt mondja el, korszakos jelentőségűvé válhatott volna. Pártfogója, a sziléziai Von Kottwitz báró, versrögtönző ügyességére figyelt föl, s Berlinbe segítette az akkor már negyven éves Karschint. Két pokoli házasság a szerelemből is kiábrándította, s Berlinbe érkezve már csak verseinek és verseiből élt. Gondolhatjuk, hogy nem valami jól. Pedig a versek Nagy Frigyest ünnepelték, neki kellett volna hát méltányolnia ezt a konok lelkesedést, de talán a költőtárs féltékenysége élt benne, mert ő is író volt, illetve író is volt, sok más dühöngő szén-; vedélye mellett. Más is egybekapcsolta őket. Nagy Frigyes is a mélyből érkezett, a fejedelmi család kivételes poklából, s szörnyeteg apja egy naturalista drámában is sok lenne. Frigyes Vilmos ugyanis, mint Macaulay írja, „rossz, kemény lelkű ember volt, s az önkényes hatalom gyakorlása ijesztően vaddá tette”. „Legesztelenebb és legvadabb otthonában volt” — folytatja a tudós Macaulay, — s szívesen szórakozott azzal, hogy fiát undorító mocsokkal etette, amit az, apja nagy gyönyörűségére, kihányt. Máskor nyakára tekerte a függönyzsinórt és kis híjjá megfojtotta. A trónörökös a börtönt is megjárta s a halálos ítélet is kimondatott rá; csak az európai udvarok kérlelése adott neki kegyelmet. Frigyes közben émelygős francia verseket írt, Voltaire elismerésére áhítozott, s midőn apja halála végre kiváltotta a királyi pokolból, épp olyan vad lett, kegyetlen és jellem- telen, mint gyűlölt apja. Karschin életének nagy álma teljesült: szemtől szembe állhatott bálványával. A találkozás lélektanilag érdekes: miről beszélnek a kétféle pokolból szabadultak? Pontosan tudjuk, hogy miről, mert Karschin lelkiismeretesen minden szót lejegyzett. A királyi dilettánst az érdekelte, hogyan ír verseket költőtársa, aki önérzetesen mondta, hogy „a természettől tanult írni’'. „— De ki tanította meg a szabályokra? — Egyetlen szabályt sem is. merek. — Egyetlen szabályt sem? Ez lehetetlen! De a metrumot csak tudnia kell! — Igen, felség, de a metrumra csak a fülemmel figyelek, anélkül, hogy nevet tudnék neki adni. — Hát akkor hogyan áll a nyelvvel, ha nem tanulta? — Anyanyelvemnek meglehetősen birtokában vagyok. — Ami a finomságát illeti, elhiszem. De hogy van a grammatikával? — Ezzel kapcsolatban biztosíthatom felségedet, hogy csak kisebb hibákat vétek. — De egyet sem szabad véteni.” A beszélgetés végén, mintáz várható volt, Frigyes támogatásáról biztosította Karschint. A költőkről ilyenkor szokták azt írni, hogy „sütkéreztek a fejedelmi kegyben”. Frigyes napja azonban, főleg ha pénzről volt szó, nagyon fukaron árasztotta fényét, s a fejedelmi kegy első, kézzel fogható jelét — többszöri sürgetés után — csak 1773-ban, találkozásuk után kereken tíz évvel, érezhette szegény Karschin: két tallért utaltak ki neki. írjuk A középkori Mária-templom modern környezetben. javára, hogy önérzetesen visz- szaküldte. Az újabb adományig újabb tíz év telt el, de a fejedelmi kegy ekkor, is csak három tallérig terjedt. Végre 1786-ban az új király, II. Frigyes Vilmos takaros házat ajándékozott Berlin Szapphójának. Amikor Goethe 1778-ban Berlinben járt, a lelkes Karschin üdvözlésére sietett, de nem találta szállásán. Szokása szerint verset — sajnos, ugyancsak szokása szerint, rossz verset — rögtönzött a bezárt ajtó előtt, mire Goethe néhány nap múlva elment a költőnőhöz s tisztelgett előtte. A halhatatlansághoz ez is elég. Mert Karschin tulajdonképpen ezzel a látogatással vonult be az irodalomtörténetbe. Más okot alig szolgáltatott rá. Felfelbukkanó árnya egészen másra figyelmeztet. Az elvesztegetett lehetőségre, mert az álpásztori idillek korában valami igazat és marandandót. mondhatott volna a Frigyesklapanciák helyett. De arra is figyelmeztet, hogy a nagyhatalmi gőzben élő Poroszország a szíve mélyén valójában kispolgári volt, tisztelte a hatalmat és a rossz költőt, akinek azonban a fejedelmi kegyből csak két tallér jutott. Karschin egyébként 1791-ben halt meg, 69 éves korában. Minden rímét eldalolta, anélkül, hogy valamit is mondott volna. CSÁNYI LÁSZLÓ (Folytatjuk)
