Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-12 / 215. szám

ö s z

Gottvald Károly felvételei.

Ä város; amely Joggal kapta a „la belia” és a „la gentile" jelzőt, lassan bontakozik ki a reggeli ködből; az eső függönye mögött az Arno hömpölyög, sötéten és piszkosan, s a párás szürkeségből bizonytalanul, alig érzékelhetően válik ki a Palazzo Vecchio tornyának roppant tömege, mögötte a Duomo elegáns kupolája és a Battisterio. Ez hát a város, amelybe mindenki egy kicsit haza is érkezik, s akit a pannon táj nevelt s a latin Dunántúlhoz mér minden szépséget, különösen otthon érezheti itt magát. Mert az Arno-völgy, a szelid hullámzásé toszkán táj olyan meghitt, annyira természetes és emberi, hogy csak az otthon emlékét keltheti. Valószínűleg ez önmagában is elég lenne kötőanyagnak, de Firenze, a bel- la és gentile, összhangot és értelmet is jelent, a boldog munka örömét, az egyetlent, ami emberhez méltó, s amelyből éppen ezért nem hiányozhat a szépség és a tartósság fogalma sem.

Gyűjtőnév, az európai évszázadok tükre, s mégis, a reggeli esőben az Arno partján, vagy este, elüldögélve a Loggia dei Lanzi lépcsőjén, a kitisztult égbolt alatt, valójában csak egyetlen nevet jelent a város, már maga is gyűjtőnévvé válva, azt mondhatnánk, az európai kultúra jelképévé, s önmagában is elég, hogy kifejezze azt, amit századok munkáltak, hittel és szorgalommal; Dante neve.

Valóságosan él itt, nyomát véljük felfedezni a szűk utcák kanyargásában, s talán senki sem lepődnék meg, ha váratlanul kilépne a Palazzo Vecchio kapuján, vagy feltűnne az Uffizi utca árkádjai alatt. A képzelet játéka elénk vetíti, de ennél a pontnál meg is torpanunk, hisz valójában azt sem tudjuk, milyen volt? A róla szóló leírások középtermetűnek mondják, s Bocaccio azt írja, hogy „haja és szakálla sűrű volt, göndör és fekete", Filippo Villani pedig lkomhoz hasonlítja hajának és szakállának színét. Ezzel szemben képei, még a firenzei Biblioteca Riccardiana miniatúrája is, mely a leghitelesebbnek tűnik, szakálltalan arcot mutat. Nem, valójában nem tudjuk, hogy milyen volt, a valóságos Dante helyett egy idealizált képet látunk, amelyet a Műből formált ki a hódolat és az idő, miként Pazzi szobra ábrázolja a Santa Croce előtt a túlvilági utast.

De nemcsak őt nem tudjuk elképzelni testi mivoltában, a korabeli Firenzét sem: a Palazzo Vecchiót ekkor kezdték építeni a Santa Croceval egyiítt, nem készült el a székesegyház sem, kőművesek hada dolgozott a Santa Maria Novellán is, s mindabból, ami ma Firenze nevezetessége és jelképe, még alig állt valami. De a múlt mindig egységesen jelenik meg előttünk, a képzelet felbontja az időt s ami folyamatosság volt, állóképpé változik. A firenzei trecentóra rárakódnak a következő századok, s az összképből, amelyet ma látunk magunk előtt, az idők felett álló Dante alakja rajzolódik ki.

— Ott van a Dante-ház, Iá, Iá

— dalolja a termetes asszonyság a Via Condotta sarkán, a firenzei utcák szűk útvesztőjében, s kinyújtott karja is mutatja, merre kell mennünk. Valóban, itt van a ház, pontosabban az, ami megmaradt belőle, de ez is elég, hogy áhítatot keltsen és hétszáz év távolából is emberi közelségbe hozza a költőt- S milyen rövid út vezet innen a Santa Croceig, Dante jelképes síremlékéig, mely- lyel a legnagyobb költő előtt tisztelgett a szülőváros: Onorate l'altissimo poéta, — de ez a rövid út valójában Dante életútját is jelképezi; a szülőháztól csak a jelképes síremlékig vezetett út. Mert a szeretett Firenze, amelynek neve állandóan bujkál a ter- zinák között, soha nem fogadta vissza fiát, aki élete fogytáig hiába várt a hívó szóra. A Színjáték

— szándékában — ezért nem is akart több lenni, mint hódolat a város előtt, mentség és önigazolás, hogy politikai bukását költészetével tegye jóvá. Ezért lehetett korszerű költemény, szinte azt mondhatnánk, közéleti tett, s épCsányi László:

Daniéval Firenzében650 év«, 1321. szeptember 14-én halt meg Dante.

pen ezért nem is lehet Firenze nélkül megérteni.

Kétségtelen, hogy a Szent Dal, melynek „ég s föld volt munkatársa”, enciklopédikus költemény, mely egybeolvasztja kora hitét és tudományosságát. Ám ha valaki csak a középkori teológia okoskodásai, filozófiai szócséplé- sei felől közeledik hozzá, rögtön utat téveszt. Mert ne feledjük, hogy aki ezt a gótikus katedráli- sokra emlékeztető költeményt írta, gyakorló politikus volt, s a firenzei prior azok közé tartozott, akik messze túlláttak a városfalakon. Költészet és közélet, teológia és politika ekkor még bizonyos értelemben egy fogalmi körön belül hatott, s a legjobbak előtt, akik megértették a kor parancsát, már az universa sacra Italia, a szent olasz egység sürgető feladata, s nem is elérhetetlen célja lebegett. A filozófiai alapokat Arisztotelész adta, akinek Politikáját 1260. körül fordította latinra Moerbeke-i Vilmos, a kommentárokat pedig Aquinói Tamás és tanítványa, a luccai Tolomeo írta hozzá. A politika egyszerre kilép a feudális urak személyes érdekeinek szubjektivitásából, közösségi értelmet kap, új jelentőséget adva ezzel az ember szerepének. Már Aquinói is társas és politikus lénynek (animal sociale et politicum) nevezi az embert, aki mint causa secun- da Isten és király között áll. Ez az ala|< szabja meg minden államforma célját és feladatát is: csak az a jó államforma, amely a közjót akarja megvalósítani, a hatalomból pedig mindenkinek részesülnie kell, hogy így őriztessék meg a nép békéje, — per hoc enim conservatur pax populi. A pádovai Marsilius, aki 1342. körül halt meg, tehát Dante kortársa volt, még határozottabban fejti ki a népfelség elvét: a szuverén nép az államhatalom hordozója s ő egyben törvényhozója is.

Dante, miként a Convivo, a De monarchia, vagy a népi ékesszólásról szóló értekezései bizonyítják, jól ismerte Arisztotelészt, aki „legméltóbb a hitelre és a követésre” és Aquinóit, s bár belőlük táplálkozik, nemcsak tovább megy náluk, hanem a elméleten túl nem feledkezik meg a gyakorlati célokról sem. A fiatalkort

lezáró mű. Az új élet, még azt mondja, hogy „minden gondjából Ámor szava hallik", hisz minden hitével és lelkesedésével a dicsőséges hölgy, a gloriosa donna alakját fonja át. Soha nem lesz hűtlen a boldog emlékhez, de miután megtanulta, hogy „mily sós kenyér a másé”, olyan magaslatra jut el, ahonnan már nemcsak Itáliát látni be, hanem azt a nagyobb földrészt is, amit az emberi gondolatnak, a kultúrának, a civilitásnak meg kell hódítania. Maga figyelmeztet arra, hogy valójában az erényről és a tudásról beszélt akkor is, midőn úgy látszott, hogy a szerelemről szól, s a tudós és az erény forrásához akar elvezetni mindenkit, „a köznapi, nem lite- rátus”- embert is, akinek nemességet csak a virtus adhat. S a demokrácia gondolata a népnyelv, az olasz használatában vq^ lik teljessé, melyet a papi tatin jogaiba kell iktatni, mert „ez lesz .az új világosság, az új nap, mely felragyog ott, ahol a régi lenyugszik és világolni fog mindazoknak, akik sötétségben és tudatlanságban élnek”. De ahhoz, hogy valóban ez legyen az új világosság, meg kell teremteni az egységes Itáliát, a központosított hatalomnak pedig az igazságot és a békét kell megtester sítenie az új fővárosban, Rómában.

A Színjátékban Firenze a példa, az érzelmi középpont, a kisugárzó ^erő, hőse pedig a firenzei költő-politikus, aki első személyben mondja el utazását^ mintegy ezzel is növelve szavainak hitelét, A kulcsot maga adja kezünkbe.

A Pokol XV. énekében Brunetto Latini, az ifjúkori mester, megjövendöli Dante száműzetését, mert „érhet-e édes füge fanyar kökénnyel egy bokorban?” S hozzáteszi, hogy a firenzei „vad népség, irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta.” A jelzőket még Beatrice is tetézi, aki a Purgató- rium XXX. énekében „veszett népről” beszél, s „érette kellett látogatni a holtak határát”. Valójában célnál is vagyunk, s Dante ősének, Cacciaguidának figyelmeztető szavai már csak a tanulságot húzzák alá: És minden látottat mondjon el az énekl

Mivel csak akkor tud a példa hatni és megnyugtatni, ha gyökere annak nem ismeretlen és nem földalatti s érve nem tűnik föl bi zonytalannak.

Aki a filológia felől közeledik Dantéhez, s a falánk Caccioról, a dölyfös Argenti Filippóról, vagy Borsiere Vilmosról, a firenzei erszénykészítőről éppúgy mindent akar tudni, mint Szent Domonkos életéről, csak a „végtelen tüskebozótot" látja a nagy költeményben, ahogy nehézségeit Péterfy nevezte. Dante azonban nemcsak talány és misztika. Legalább any- nyira, vagy még sokkal inkább, egy gyakorlati ember útmutatása, aki azért járja be a túlvilági köröket, hogy elrettentő és követendő példát mutathasson fel az evilágiaknak. Politikai bukása után tudatosan vállalta ezt a szerepet, s a kor tudalmát és törekvéseit, politikai és erkölcsi indítékait kortársaival példázza. Az első olvasók és kommentátorok számára ezért lehetett izgalmasan aktuális olvasmány a Színjáték, a kor tükre, s bizonyos értelemben a jövő záloga is, s ezért mondhatta egyik életrajzírója, Cesare Balbo, hogy Dante Olaszország történetének nagy része.

Talányos költő? — kérdezem háza előtt, itt a Dante utcában. S a talány, a sokat emlegetett dantei homályosság helyett valami mást érzek, amit talán a felszabadító megismerésnek lehetne nevezni. Mert nemcsak a genius loci áhítata lengi át a keskeny utcát, itt van Firenze is, a bella és gentile, s vele együtt a korabeli városból is valami, néhány épület, Giotto freskói a Santa Croceban, s ez akkor is érzékelhető közelségbe hozza Dantét, ha emberi mivoltában alig tudjuk elképzelni. Nem azt mondjuk, hogy ilyen volt, hanem azt, hogy ez volt ő, aki borzalom nélkül járta végig a Poklot, s az emberi értelembe vetett hit röpítette a Purgatóriumon át a Paradicsom boldogságába. S az is ő volt, akinek mindvégig csalódnia kellett, de a csalódás is csak hitének lett próbája. Mert VII. Henrik váratlan halála az utolsó reménységet is elhervasztotta, s csak a Mű maradt meg, védekezésül, önigazolásul, s utolsó figyelmeztetésül az itt maradóknak. Szépség és igazság, az értelem tanúsága és győzhetetlen- ségének hite fogott össze a Színjátékban, s ezért érezzük itt, firenzei háza előtt, hogy nemcsak egy költőt és egy halhatatlan művet jelent neve, hanem Európa évszázadait is.

Óh, égi Fény, te kit a földi gondok s földi fogalmak soha föl nem érnek tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.

Csillanj fel újra szellemem szemének, hogy látásomból egy szikrácska majdan Jusson azoknak is, kik még nem élnek.

Ez az ima szól hozzánk a Pa- ni. De sehol nem világít olyan

radicsom utolsó terzináiból. A .. , ,. . . , , ,

tűznek fényét, amit a Szent Dal t,szta fenn*el' mmt ebben a gyújtott, mindenhonnan lehet lat- keskeny firenzei utcában.