Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-13 / 190. szám

Az utóbbi időben, úgy lát­szik, balszerencséje volt az utazással, mert az angolok megint valamelyik vasúti cso­mópontot bombáztak a vonalon, mert csak reggelre vergődött el Saint Gilles-be. A parancsnokságon megtud­ta, hogy Elért ezredes eluta­zott és csak délben jön vissza. A csoda íolytán épségben ma­radt bőröndöt, amelyet az ócskavassá bombázott vonat alól húztak ki, az őrségen hagyta és elindult megtekin­teni Saint Gilles-t. Apró szemű eső szitált, az éles tengeri szél áthatolt a vékony köpenyposztón. Hűvö­sebb van, mint Lengyelország­ban — gondolta Kloss. Szeme megakadt a „Majestic” szálló címtábláján, amely alatt egy deszkalapon ez a felirat állt, ákombákom írással: „Tiszti kaszinó”. Bemegy, megmeleg­szik — gondolta. A terem sarkában egy ke­szeg Leutnant, monoklival a szemén, mindenáron azon fá­radozott, hogy egymagában rexezzék. Az össze-összekocca- nó golyók egyike-másika zajt csapva pottyant bele a szek­rénybe. Kloss megitta a rette­netes kávét, fölhajtott egy po­hárka konyakot, de még min­dig érezte a csontig ható hide­get. Alaposan legyengülhettem — gondolta. A biliárdasztalhoz lépett. — Játsszunk egyet — java­solta. A hadnagy szó nélkül át­nyújtott neki egy dákót és a krétát. Az első játszmát, amelyben Kloss csúfos vereséget szenve­dett, mély hallgatásban ját­szották végig. A monoklis had­nagy szó nélkül és mosoly nél­kül írta fel a táblára az ered­ményt, de Kloss revansot ja­vasolt. Ezúttal a sovány Leut- nantnak ment valamivel rosz­szabbul a játék, de a végén Klossnak ismét meg kellett ha­jolnia a nagyobb tudás előtt. — Igyunk egyet — ajánlotta a győztes. — Von Vormann a nevem. Erik von Vormann. — Nagyon örülök, Oberleut­nant Hans Kloss. Megengedi von Vormann hadnagy úr, hogy én hívjam meg, mint vesztes! — Először látom itt. főhad­nagy úr — mondta Von Vor­mann, amikor leültek az ön­töttvas lábakon nyugvó, már­ványlapos asztalkához. — Ebben nincs semmi külö­nös — felelte Kloss —, két órával ezelőtt érkeztem. Még a felettesemnél sem tudtam le­jelen tíkezni. — Tehát nemrég érkezett! — örvendezett von Vormann egé­szen őszintén. — Ha netán Elért ezredesnél szándékozik jelentkezni, akkor kollégák va­gyunk. — És Kloss helyeslő bólintására hozzátette: — Kel­lemes tudni, hogy végre méltó biliárdpartnert kapok. — Amint látja, nem vagyok valami nagy játékos, hisz vesz­tettem. — Ezen nincs mit csodálkoz­nia, én nagyszerű játékos va­gyok — mondta, s ajkát is biggyesztette hozzá. — Az unalom megölné az embert, ha nem volna itt ez a bútor­darab. .. — mutatott a rex- asztalra. — Persze, marad még az alkohol. Honnan jött, fő­hadnagy úr? — tudakolta. — A kórházból — közölte Kloss. — Wiesbadenből. — Mesélt von Vormann-nak a vonat bombázásáról, amellyel három héttel ezelőtt kellett volna megérkeznie Saint Gil- les-be. Von Vormann sem ma­radt adósa, s viszonzásul be­számolt őrzőangyaláról, aki megparancsolta neki, hogy hagyja el a vonatot és menjen egy korsó sörre, bár ő, von Vormann, sosem kedvelte kü­lönösebben a sört. — Akkor hát, lábadozó — állapította meg von Vormann. — Irigylem magát. Biztosan kapott szabadságot és alaposan kiszórakozta magát. Minthogy Kloss nem helyesbí­tett, Erik folytatta: — Fogadni mernék, hogy Párizsban töltötte szabadsá­gát. Nekünk, németeknek ez a város pokol és mennyország egyszerre. — Egészen jól fogalmaz — mosolygott Kloss. — Párizs. Párizs, édes Pá­rizs. .. — sóhajtott fel von Vormann és Klosshoz hajolva önkénytelenül is halkabbra fogta szavát. — Párizsban a legjobb gesztenyét a Place Pigalle-on lehet kapni... Kloss kővé meredt. Annyira váratlanul érte a kijelentés, hogy egy pillanatra még a lé­legzete is elállt. Az egyszerűen lehetetlen — kergették egy­mást a gondolatok agyában, bogy a központnak két Ab- wehr-egyenruhás ügynöke mű­ködjék itt, Saint Gilles-ben, ebben az isten háta mögötti vá­roskában. Másfelől viszont a jelszó elhangzott, s neki rea­gálnia kell. Most igazán vilá­gossá vált előtte, mit érezhet­nek azok az emberek, akiket 5, Hans Kloss keres fel a meg^ beszélt jelszóval és nem tájé­koztatták őket előre uniformi­sáról. Rettegést, elképedést? Lehet, de még sosem fordult elő, hogy valaki adós maradt volna a megfelelő válaszai. Kloss nem ringathatja magát abban a hitben, hogy ő a föld­alatti hadseregnek egyetlen, olyan tagja, aki Wehrmacht- tiszti egyenruhát visel. Rajta kívül mások is vannak! Von Vormann egyike lehet ezek­nek! A Leutnant levette monokli­ját és idegesen forgatta so­vány ujjai közt. Klossnak az ajkát leste, akárha ítélethirde­tésre várna. A habozás nem tarthatott tovább néhány má­sodpercnél. — Zúzán na csak ősszel sze­reti — mondta Kloss nyugod­tan, rá sem nézve von Vor- mannra. Akaratának teljes ere­jét latba vetette, hogy elnyom­ja belső remegését. Várt a jelszó harmadik tagjára. — Űj szállítmányt kapsz — vágta rá nyomban von Vor­mann megkönnyebbülve és diadalittasan. — Helyben va­gyunk, Kloss főhadnagy. Hans a keresztneved, nemde? — Feltette monokliját. — Igen — mondta gépiesen; — Mi közölnivalód van? (Folytatjuk) Fekete szemüveges urak Linosa szigetén Néhány hónap óta olasz és más nyugati lapok képei között föl­bukkan egy-egy vidám társaság fotója: jó polgári öltözetű úriem­berek ülnek egy telítetlen asztal mellett, amelyen néhány sörös­üveg és néhány üdítő italos palac k látható. A férfiak általában sötét szemüveget viselnek; többnyire mosolyognak a fényképész len­cséje előtt — de e mögött a mosoly mögött mélységes keserűség van. A fényképek az apró Linosa szigeten készültek; ez az olasz szárazföldtől és Szicíliától, valamint Észak-Afrikától körülbelül egyforma távolságra lévő aprócska földdarab csak a kéthetenként arra járó postagőzössel közelíthető meg, lakosainak száma eredeti­leg csak négyszáz és a többi között arról híres, hogy földjén még nem járt autó és a szigetecske nem ismeri a telefont sem. A négy­száz lakos mellé május végén tizenkilenc új szigetlakó társult. Nevük — a többi között Cí^logero, Zizzo, Sanfilippo, Di Maggio, Riccogono és Gambino — tulajdonképpen csak az olasz rendőrha­tóságoknak mond valamit. Az urak ugyanis a maffia legveszedel­mesebb emberei közé tartoznak és egy régebbi törvény segítségé­vel sikerült őket kiiktatni az olasz félsziget és Szicília mindennapi életéből: Linosa szigetén jelöltek ki számukra kényszer-lakhelyet. Nem hagyhatják el a tengerövezte földecskét, nem írhatnak és kaphatnak levelet és kapcsolataik legkiemelkedőbbje az utóbbi idők­ben azoknak az újságíróknak a látogatása volt, akik fényképfelvé­teleket készítettek a forgalomból kivont maffia-tagokról. A SCAGLIONE- GYILKOSSÁG Nagyon hosszú töprengés, kí­sérletezés után ez a linosai kényszerlakhely-kijelölés volt az első valódi intézkedés Olaszországban a maffia ellen. Nem sokkal követte ez az in­tézkedés a nagyhírű — mond­juk inkább hírhedt — bűnszö­vetkezet utóbbi esztendőkben leglátványosabbnak tekintett bűncselekményét. Május 5-én, a délelőtti órákban „ismeret­len tettesek” meggyilkolták Pietro Scaglionet, Palermo ügyészét. A Scaglionere irányított re­volverlövések magyarázata az, hogy az ügyész — az országos Antimaffia Bizottság megbízá­sából — összegyűjtötte a szi­cíliai, mindenekelőtt a paler­mói maffiatagok elleni adato­kat, mintegy kétezer ember személyi dossziéját és egy sor olyan tanúvallomást, amely bizonyítja, hogy a maffia tag­jai szoros kapcsolatban álltak a szicíliai közigazgatás néhány — elsősorban keresztényde­mokrata — vezetőjével. Ugyan­csak Scaglione ügyész volt az, aki előbb letartóztatta, majd „gondatlanságból futni enged­te” a maffia egyik már felde­rített irányítóját. Luciáno Lig- giót. (Ez a Luciano Liggio még 1948-ban hidegvérűen meg­gyilkolta Placido Rizotto szak- szervezeti titkárt; a bűncse­lekményre tanúk is voltak, Liggiót azonban tizenegy évvel ké'sőbb felmentették ...) Néhány hónappal ezelőtt, amikor az olasz szenátusban szó esett az Antimaffia Bizott­ság tevékenységéről, az egyik képviselő keserűen jegyezte meg beszédében: „Ha a maffia egyszerű bűnszövetkezet lenne, egyszerű bűnüldözési harc lenne az ellene való küzdelem. jPe nem az! A maffia életfor­ma, politikai és gazdasági ha­talom. Mélyen benne gyökere­zik Szicília életében.” HOGY SZÜLETETT A MAFFIA? Való igaz, hogy a maffia, ha az utóbbi évtizedekben majd­nem kizárólag csak a leggyalá­zatosabb bűncselekmény-soro­zatokkal kapcsolatban esik róla szó, nem afféle egy­szerű bűnszövetkezet. Még születése is más, mint ha­sonló szervezett bűnöző cso­portoké. Hiszen a múlt szá­zad első évtizedében, amikor az első fegyveres maffiacso­portok megalakulnak, akkor azok még nem rablásra, gyil­kosságokra, csempészésre, or­gazdaságra, egyszóval közön­séges bűncselekményekre szö­vetkeznek. Születésük is mély­ségesen politikai jellegű; hi­szen a feudalizmus utóvédcsa­pataként jöttek a világra. Szi­cília 1812-ben kapott alkot­mányt és akkor — legalább is a törvény betűi szerint — eltö­rölték, együtt a földesúri igaz­ságszolgáltatással, a feudális rend sok-sok jogszabályát. A földesurak azonban ragaszkod­tak „történelmi” jogaikhoz és, ahogy ők mondották „a rend és a föld javainak védelmére” a parasztok ellen fellépő fegy­veres csoportokat szerveztek, így született a maffia — és valamivel több mint egy év­század alatt a feudalizmus ma­radványai ellen küzdő paraszt- társulások elleni zsoldoscsapat­ból korunk egyik legveszedel­mesebb és immár világrésze­ket áthálózó szörnyű bűnszö­vetkezetté lett. A maffiáról ma már könyv­tárnyi könyv beszél. Tudjuk jól, hogy a múlt század vé­gén szervezett csempészkalan­doktól, gondosan megtervezett rablásoktól minő út vezetett például addig, amikor a fasiz­mus idején Mussolini közvet­len és jól fizetett megbízásá­ból a fekete diktatúra politikai ellenfeleinek bérgyilkolását is vállalta a szervezet, vagy addig a szinte fantasztikus szerepig, amelyet az Amerikába vándo­rolt maffiatagok (az úgyneve­zett Cosa Nostra nevű szerve­zet vezetői és bérgyilkosai) las- san-lassan átvették egy sor úgynevezett „tiszteletre méltó iparág” vezetését és irányítá­sát. Néhány esztendővel ez­előtt az Egyesült Államok és Olaszország rendőrhatóságai közösen állapították meg, hogy a két országban például a kár­tyabarlangok, játékklubok, tit­kos és féltitkos találkahelyek tulajdonosainak és irányítói­nak legalább 70 százaléka Olaszországban, vagy az USÁ- ban élő maffiatag. AZ ANTIMAFFIA BIZOTTSÁG ÉS EGY BETÖRÉS De ezúttal nemcsak a kö­zönséges bűnözőkre, kábító­szercsempészekre, leánykeres­kedőkre, játékbarlang-tulajdo­nosokra igyekszik lecsapni pél­dául a Linosa szigetére való költöztetéssel a maffia hatal­mát mindinkább felismerő olasz kormányhatalom. Lassan- lassan másfél évtizede, hogy folyik a harc a maffia törvé­nyes üldözésének lehetőségé­ről. Még 1958-ban fogadtak el az olasz parlamentben egy tör­vényjavaslatot, amely előírta: meg kell alakítani az Anti­maffia Bizottságot, hogy köz­pontilag irányíthassák a bűn- szövetkezet elleni küzdelmet. Pontosan négy évig tartott, amíg a törvényjavaslatban előírt szervezetet megalakítot­ták — azt a bizottságot, amelynek a törvény szövege szerint ez a feladata: „A bi­zottság a maffiának nevezett jelenség származásának és jel­lemvonásainak megvizsgálása után köteles javaslatokat ten­ni a fölszámoláshoz szüksé­ges rendszabályokra és a je­lenség okainak megszüntetésé­re.” Gyakorlatilag tehát kilenc esztendeje működik az Anti­maffia Bizottság és ez alatt a kilenc esztendő alatt nemcsak Scaglione ügyészt gyilkolták meg, hanem — meglehetősen pontatlan összefoglalás szerint — ezt az olasz lapok szedték össze — legalább negyven ál­dozata van a maffia elleni csa­tának. (Csak mint érdekességet kell megemlíteni, hogy 1969 karácsony délutánján, amikor a katolikus Olaszországban még a rendőrök is általában családi körben szórakoztak, egy azóta is eredménytelenül ke­resett csoport behatolt a Mon- tecitorio, az olasz parlament épületébe. Nem az egyébként nagy értékű képek és beren­dezési tárgyak érdekelték a karácsonyi betörőket — a tár­saság egyenesen egy bizottsági irattár anyagát keresté. Meg is találta az Antimaffia Bi­zottság sok ezer okmányból álló aktagyűjteményét és mindössze ezt vitte el a parla­menti szobából. Hét évvel az Antimaffia Bizottság munkájá­nak kezdete után tehát az el­végzett munka Írásos eredmé­nyét egyetlen délután eltüntet­te a maffia.) MEGÖLNEK EGY ÚJSÁGÍRÓT A maffiát terheli sok más bűncselekmény mellett egy 1970-es gaztett is. A múlt esz­tendő szeptemberében haza­telefonált a szerkesztőségből Mauro De Mauro, a palermói L’Ora munkatársa és megkér­dezte feleségétől, vigyen-e va­lamit haza. Az asszony nem­mel válaszolt; az újságíró az­után hazaindult és lakása előtt elrabolták. Két vagy há­rom férfi ugrott be a kocsi­jából éppen kiszállni akaró új­ságíró autójába, amely azután nagy sebességgel útnak indult. Az autót nem sokkal később sértetlen állapotban megtalál­ták — Maurót azonban soha többé nem látta senki. Mauro De Mauro egyike volt azoknak az olasz újságíróknak, akik a legtöbbet tudtak — és írtak! — a maffia tevékenysé­géről. De nagyon sokan azt mondják, hogy itt a maffiának és egy másik nem kevéssé ve­szedelmes bűaszövetkegetaelt a közös akciójáról van szó. Mau­ro ugyanis nemcsak a maffia kérdéseivel foglalkozott, hanem esztendők óta nyomozott Enri­co Matteinek, az ENI elnöké­nek, az olasz állami olajtársa­ság vezetőjének rejtélyes ha­lála ügyében. NEMCSAK A MAFFIA A maffiatagok által elrabolt Mauro De Mauro állítólag nemcsak a palermói maffia­vezetők bűnlajstromának bir­tokában volt már, hanem rész­ben azt is tudta, hogy hová ke­rültek 1969 karácsonyán a ró­mai parlamentből elrabolt maffia-iratok, részben pedig esztendőkig tartó magánnyo­mozás után arra készült, hogy megírja Enrico Mattéi állító­lagos „repülőszerencsétlenségé­nek” igazi történetét. És ha arra gondolunk, hogy Enrico Mattéit elsősorban a kereszténydemokrata képvise­lők támadták és az Antimaffia Bizottság megalakítása is ép­pen a kereszténydemokrata jobboldal egyes exponenseinek „túlzott alapossága” miatt hú­zódott olyan sokáig, a maffia politikai kapcsolatainak egyik, nem is lényegtelen összefüggé­sét ismerhetjük fel. Igaz, kereszténydemokrata vezetője volt többször Is az Antimaffia Bizottságnak, igaz, az ügyészek, nyomozók között nem egy tagja volt e párt bal­oldali gondolkodású csoportjá­nak. Annyi azonban bizonyos, hogy a Linosába költöztetett maffiatagok most Szicília ke­reszténydemokrata képviselői­nek egyikét kérték fel Paler- móban élő megbízottjuk útján, hogy „lépjen fel az őket ért jogtalanság ellen”. Egyébként a tizenkilenc Linosába költöz­tetett sötét szemüveges úri­ember közül tizenhárom ellen kábítószercsempészés, három ellen kerítés, három ellen pe­dig orgazdaság miatt esztendők óta eljárás folyik. Egyelőre eredménytelenül. Az urak ak­táinak egy része ugyanis abban a több ládányi iratban volt, amelyet 1969 karácsonyán az azóta is keresett ügyes betö­rők elemeitek a római parla­ment egyik szobájából. GÁRDOS MIKLÓS i

Next

/
Thumbnails
Contents