Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-08 / 159. szám
Korszerűsödő államigazgatás II szakmunkásképző iskolák lövő évi iHkarendje i. Nem is olyan régen történt: az egyik község bekötő utat építtetett, s — jó néhány szervvel folytatott tárgyalások, engedélyezések, hivatalos pecsétek és aláírások tömege után — a beruházási összeget is megkapta hozzá. Az út elkészültekor bizottság jelent meg a helyszínen: képviselve volt ott minden elképzelhető szintű és hivatásé szerv, hogy megvizsgálják: a néhány kilométernyi út megfelel-e az építési, pénzügyi és még ki tudja hányféle előírásnak. Csupán jellemzésül: még a járási és a megyei művelődési osztály megbízottjai is jelen voltak, meggyőződni arról, hogy az iskolás gyermekek biztonságát nem veszélyezte- ti-e a bekötő út... Túlzott óvatosság — gondolhatná valaki. Bizonyára az is. Elsősorban azonban — az igazgatás korszerűtlensége. Ma már — és holnap még inkább — mindehhez elegendő a helyi tanács illetékeseinek egyértelmű állásfoglalása. Ha ők úgy látják, hogy szükség van a bekötő útra, s pénzük is van rá, ennyi elég a megépítéséhez. Az új tanácstörvény — amely immár az újonnan választott tanácsok tevékenységében állja a gyakorlat próbáját — egyik fő vonása az, hogy a helyi ügyeket lehetőleg helyben, a helyi lakosság érdekében és részvételével, helyi eszközökkel intézzék el, oldják meg. Ehhez elsősorban megfelelő személyi feltételekre van szükség. A tanácstörvény és a hozzá kapcsolódó rendelkezések egyrészt meghatározták, hogy a végrehajtó bizottságok titkárai ezután kinevezés útján nyerik el tisztségüket, s ezzel bizonyos állandóságot, biztonságot kapnak. Másrészt számukra kötelezően írták elő az egyetemi, főiskolai végzettséget, illetve a községekben legalább a Tanácsakadémia oklevelének megszerzését és kétéves szakmai gyakorlatot. A vb-titkár azonban csak egy ember, aki, ha mégolyán képzett és bármilyen jól dolgozik is. csak úgy láthatja el feladatát, ha ugyancsak képzett munkatársai vannak. A cél az, hogy a szakigazgatási szervezet vezetői és ügymlézői is magasabb iskolai végzettséggel és az igazgatási munka szeretetével, hivatástudattal foglalják el beosztásukat, tegyék dolgukat. A „mindent felülről várás” korszakában sem volt könnyű helyi tanácsi vezetőnek lenni Elsősorban azért nem, mert ők ugyan jobban látták a helyi ügyeket, meg is voltak az elképzeléseik azok elintézéséről, ám a helyi adottságok különösebb mérlegelése nélkül hozott járási, megyei rendelkezések gyakran éppen az ő terveiket húzták át. Most még nehezebb hely' tanácsi vezetőnek lenni, csakhogy éppen ellenkező okok miatt. Joguk van — természetesen a törvényben előírt társadalmi ellenőrzés mellett, a végrehajtó bizottság vagy a tanács rendelkezései szerint, utasításuknak megfelelően — önállóan intézni a község ügyeit. Ahhoz azonban, hogy a község, a város érdekeinek megfelelő javaslatokat vigyen a szakigazgatási apparátus a vb, vagy a tanács ülése elé, a jogszabályokat és a helyi viszonyokat egyaránt jól ismerő, az országos és a helyi érdekeket egyeztetni tudó. vezetőkre van szükség. A megfontolt döntéshozatal ugyanis nem bürokrácia. Az akták ide-oda tologatása, a fölösleges aláírások, igazolások bekérése, a döntések előzetes „túlbiztosítása- — ami egyben a felelősség vállalása alóli kibújás is — a bürokrácia. Ellene a legbiztosabb védekezés az, ha az igazgatásban képzett és hivatásuk magaslatán álló emberek dolgoznak, s ha az ügyeket ott intézik, ahol ismerik az ügyfeleket és ahol a problémák megoldásának lehetőségei is adottak. A bürokráciamentes ügyintézés azonban azt is jelenti, hogy az igazgatásban dolgozókra sok érdemi munka hárul. Ennek manuális részét hivatott csökkenteni az irodai teendők mind nagyobb fokú gépesítése. Ma még ott tartunk, hogy a legegyszerűbb gépekben — modern író- és számológépekben — is hiány van az igazgatásban. Ugyanakkor már elkezdődött és évről évre erőteljesebben folytatódik a gépesítési program: nagyrészt elektronikus úton végzik az adó- és pénzügyi rendszer számolási munkáit, elkezdődött a személyi nyilvántartás gépesítése, ami azt jelentené, hogy hatósági igazolások tömege helyett egy helyről, percek alatt, gépi úton kaphatók a szükséges adatok. Ez azonban még a távolabbi — ha nem is nagyon távoli — jövő. A közvetlen feladatok az emberekre hárulnak. Az igazgatással foglalkozó szakemberek szerint néhány éven belül el kell, és el is lehet érni, hogy a megyei tanácsok ne járjanak el első fokon, s a kormányzati szerveknek ne kelljen egyedi ügyintézéssel foglalkozniuk. Az érdemi munka decentralizációja tehát egyben a jobb ellenőrzés, elvi irányítás lehetőségét is megteremti. Vagyis olyan igazgatási munkát, amely méltó a szocialista demokráciához, s teljes egészében azt szolgálja. A Posta a múlt évi tapasztalatok alapján, a panaszokon okulva az idén gondoskodott az üdülő- és kirándulóhelyek, az idegenforgalmi területek jobb hírlapellátásáról. A szállítás gyorsítására sok helyen nem Vonattál, hanem külön- autókkal viszik a friss újságot. A Balatonnál, a Dunakanyarban, a Velencei tónál, s más forgalmasabb üdülőhelyeken, idegenforgalmi centrumokban hírlapárusító 1 postai gépkocsikat a . motorkerékpáros újságárusokat állítottak munkába. Siófokról rendszeresen különgépkocsival küldik az újságot a környező kempingekbe, szállodákba. A Posta a Csemege Vállalattal megA szakmunkásképző iskolák 1971 72 tanévének munkarendjéről intézkedik a munkaügyi miniszter most megjelent utasítása. A szakmunkásképző iskolákban az új tanév szeptember 1-én ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét. Az első tanítási nap szeptember 2-a. Az elméleti oktatás —■ a turnusos képzést kivéve, amelyről az illetékes miniszter külön intézkedik —, valamennyi tagozaton és évfolyamon június 8-án fejeződik be. A gyakorlati oktatás június 8-a után, — a szakmunkásvizsgára való felkészülési időt és a nyári okA rádió a nyári hónapokban számos olyan aktuális, színes produkciót tervez, amely a huszon-évesek problémáival foglalkozik. Július 26-án a különleges tudakozó a lakásépítés, a lakáselosztás kérdéseinek szenteli műsoridejét. A programban az illetékes szakemberek bevonásával vitatják meg a témát, amelybe a hallgatók is beleszólhatnak, közvetve levél útján, vagy peállapodást kötött, amely szerint 16 ABC-áruházban tartanak már napi- és hetilapokat. Ahhoz, hogy a szakszervezeti, a vállalati, sőt; a. magánüdülők is rendszeresen megkapják az újságokat 60 diákot, egyetemistát, főiskolást vettek fel a szezon idejére. A sok éves jól bevált gyakorlatnak megfelelően az idén is megszervezték a „hírlap- utánküldést”. . Az előfizetőknek szabadságuk idején a kért helységbe kézbesítik kedvenc, megszokott napilapjukat. Az idén külön gondoskodtak a hazánkban tartózkodó külföldiekről is. Több szocialista ország repülőjárattal küldi a napilapokat. tatási szünetet kivéve —, 5t hét minden munkanapján folyta lódik. A teli szünet 1971. decembéf i22—tői 1972. január 8-ig, a tavaszi pedig 1972. április 5-től 13-ig tart, míg a nyári vakáció kiadásának időpontját a gyakorlati oktatásban közreműködő vállalatok igényeit figyelembe- véve, az iskolák igazgatója állapítja meg. Az új tanévben is megrendezik a szakma kiváló tanul >- ja és a tantárgyi versenyeket, amelyekre a tudnivalókat a tanév elején külön útmutatóban teszik közzé. dig közvetlenül telefonon. Augusztusban az ifjúsági kedvezmények ügyét tűzték napirendre a rádió nagy nyilvánossága előtt. Az országos ifjúsági politikai és oktatási tanács képviselői mellett ott lesznek a meghívottak között az Express Utazási Iroda és a belkereskedelem illetékesei is. A 20-as stúdió a fiatalkori házasságok kérdését boncolgatja: a dokumentum-jellegű műsor a túl korán kötött házasságok okát, sorsát nyomozza. A vadászati világkiállítás alkalmából olyan fiatalok állnak majd a mikrofon elé, akik az erdőben, távol a városi civilizációtól élnek, akik valóban a „természet gyermekei”. A mikrofórum háromrészes adást szentel a pályakezdő fiatalok munkába való beil- . leszkedésének. A szerkesztő, Sóskúti Márton, a vita vezetői: Mester Ákos és Vértes . Csaba. Július 14-e, a francia nemzeti ünnep alkalmából „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” címmel vetélkedőt sugároz a rádió. Ebben a 250 versenyző közül továbbjutott hat játékos dönti majd el a helyezések sorrendjét A fiatalabbak számára másik játékos versenyt rendeznek július végén ezúttal á lengyel nép életéről, történelméről. VÁRKONYI ENDRE Hírlap-utánküidés az üdülőknek A rádió nyári műsora Delfinekkel Tapolca alatt 'Tenyerem fölött átúszik ■* egy hal. Visszafordul, megáll, szeretném megsimogat- ni, egyet csap a farkával, odébbrebben. Társaim szeme nevet. Kinevetnek. Már ameny- nyire a szemüvegtől és a légzőkészülék csutorájától tudnak. Itt lenn, a tapolcai barlang víz alatti szifonjaiban, alagút jai- ban, átjáróiban csak jelekkel beszélhetünk. Kitanítottak: — Ha a hüvelykujjaddal és mutatóujjaddal karikát formálsz, azt jelenti: oké, minden rendben. Ha vízszintesen integetsz a tenyereddel, azt jelenti: maradj ezen a szinten. Ha fölfelé mutatsz, azt jelenti: a felszínre megyek, ha lefelé: tovább merülsz... Hallom lélegzetem szirénáját, ahogy a levegő kisüvít a hátamon levő palackból, s aztán a kifújt levegő buborékai- nak visszhangos dübörgését. A tavasbarlang alatti „alsó barlang” bejárójában vagyunk, négy méterrel a „kirándulók csak saját felelősségükre” csónakázó tó alatt. Csaknem húsz méterrel a békésen alvó, lámpafényeivel hunyorgó Tapolca alatt. Éjszakai merülésre kaptam meghívást a Ferencvárosi Természetbarát Sportkör DELFIN könnyűbúvár szakosztályától. — Hoztunk neked is szerkót — fogadott Marólhy László, a DELFIN-ek túravezetője, mikor az éjféli „kísértetórában” a tavasbarlang bejáratánál találkoztunk. Odalenn már fekete gumiruhájukban, mint valami tudományos-fantasztikus filmben, nyüzsögtek, szereléseiket, légzőkészülékeiket próbálták a búvárok. Hasalok egy vízalatti párkányon, derekamat húzza a tízkilós ólomöv, s figyelem a barlang egy—öt centiméteres halait, a fürgecselékei. Valaki „kopog” a hátamon. Drugics, azaz Katona Imre, a delfinek egyike, civilben elektroműszerész, most idegenvezetőm az ismeretlen vízalatti világban. Mögöttem Maróthy László vigyáz, s a víz tetején csupán sötét árnyéknak tűnő csónakból Násfay Béla — búvárnevén: Sumi — biztosít valamennyiünket, s engedi utánam a mellkasomra hurkolt „köldökzsinórt”, a csaknem félszáz méteres mentőkötelet. Drugics hátranyújtja a kezét, maga mellé húz, majd reflektorával körbemutat, büszkélkedve, kicsit dicsekedve. — Tudom. A zöld terem — mondanám, de helyette csak visszaintek. Még kint, a felszínen elmagyarázták az utat, a merülést, a szifont, s a felfedezett kis- és nagytermeket. Meséltek már a „zöld teremről” is. A reflektor szétterülő fénynyalábja meséim Csipkerózsika kastélyát varázsolja elém — zöldben. A furcsán kivájt, víztől alakított vízalatti világban olyan ez a szifon, mint sima kövű bálterem. S oldalán a kőcsipkék, szebbek és igazabbak a szilveszteri ólomöntések kitalált figuráinál. A fehér „csipke” alapja a zöld, a kristályzöld mozdulatlan, áttetsző barlangi tó. ív és izgat a sötétség, az ismeretlen. Uszonyaim segítségével indulok tovább, s értem, azt hiszem, értem már a DELFIN-ek megszállottságát, a minden hétvégi utazást egy- egy jó merülésért; az ötezer forintos, maguk vásárolta gumiruhát, az ugyancsak ötezres palackot és reduktori, a vízalatti fényképezőgépet, a sok szerelést ... Visszahúznak. Nagyon szemrehányóan nézhetek, mert jelekkel magyarázkodnak: nem lehet. Szűkül a szifon, s oda sem az alakom, sem a merülési gyakorlatom nem megfelelő. Megfordulunk, távolról dereng, a szifon falain táncot jár a barlangi, a felszíni fény. A csónak oldalába kapaszkodom. Homlokomra kapcsolom a maszkot és... lihegek. — Menjünk le máshol is? — kérdezik, én meg bólogatok Ösztönösen, hiszen még bennem az előbbi élmény. — Itt csak libasorban mehetünk majd. — Halsorban — humorizálok. — A folyosót megszakítják kisebb levegős barlangok. Olyanok, ahol félméternyire van a barlang teteje a víz színétől. — Menjünk! — sürgetőzöm. — Köpj bele a szemüvegedbe. Na, köpj nyugodtan, utána öblítsd ki vízzel, akkor nem párásodik. Z"1 sinálom. Utána „egyenlí- ^ telc”. Befogott orral, visszaszorított levegővel nyelek egyet. így a dobhártya kiegyenlíti majd a mzalatti nyomást. Aztán indulunk a csónakázó tó alatti bananglabirin- tusba. A túravezeiő, és én a „delfin-óvodista”. A kapu méternyi átmérőjű lehet három métlernyi mélységben. Száz méternek tűnik a tizenöt is. Szorongat a szűk folyosó, hallom saját gyorsuló lélegzetem, a szapora „szirénán” és „mennydörgésen”. A levegős barlangban vagyunk. Oldalt egy kis párkány, azon támaszkodhatunk. A reflektor fénye kör beszikrázza a furcsa kupolát, melynek tenyérnyi széles „kéménye" eltűnik, valahonnan a város felöl szállítja a levegőt. — Nevet adtatok már neki? ... neki... eki... ki Tihanyt idézi a barlangi visszhang, ahogy a köbársony ráncai visszaverik. Visszhangos a lélegzésünk is. — Nincs még neve. En adnék, de nincs jogom. Másoké a felfedezés. Nekem csak a tizedik megismerő gyönyöre jutott... Mintha süvegcukor belsejében lennénk, mintha sziporkázva horizontot mutatna a ránkszakadó tejút. — Szép — csak ez jut az eszembe. Fényképeznek. Fekete-fehérre, színesre, diára, pozitívre, negatívra. — Mi ez nálatok? — Szenvedély. Járni ott, ahol még senki sem járt. Uj barlangokat találni, új szépet látni... — Gondolod ... ? Rángatják a kötelemet. Indulunk vissza. A többiek is merülni akarnak, — Máskor ne vedd ilyen gyorsan a levegői. Sokat fogyasztottál — mondja László Csaba, a biológia-földrajz szakos tanár. Merülnek újból. A szifonok felől vízalatti vak',:k csillognak. Tízpercenként váltják a csónakban maradó biztosítót. Sumi jön fel. — Valamelyiktek segítsen. Van itt valami, azt hiszem, egy eltorlaszolt szifon! T átni, hogy szinte a csónak -Lj alatt — aal a víz, van az négy méter is — újfajta kőművesekként bontják á beszakadást a víz alatt. Csak óráink mutatják a hajnali kakasszót. Csomagolunk. Reggeltől turisták látogatják a barlangot. S. BODA ANDRÁS
