Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-24 / 173. szám
A NIXOX—MAO kéxsxorítág előtt A „KÍNAI ÜZLET” EZER IGEN SZAVAZATOT KAP A Kína-ügyek a Fulbright-bixottgág előtt ni. Kissinger 1971 júliusi, titokzatos pekingi útja előtt nemcsak a Fehér Házban és a pekingi „Tiltott városban”, azaz a vezető kínai politikusok rezidenciájában, meg a genfi—varsói, közel száznegyven találkozón foglalkoztak komoly, alapos előkészítés után az 1972 májusa előttre időzített látogatással, az USA elnökének pekingi utazásával... Még 1966-ban — persze több éves gondos és titkos tárgyalás után — megalakult az „amerikai— kínai kapcsolatokkal foglalkozó országos bizottság”; tagjai között ismert politikai személyiségek és nagyhatalmú üzletemberek voltak. A bizottság a legnagyobb titokban dolgozott, adatokat gyűjtött, szakembereket hallgatott meg, és első nyilvános megemlítésére is csak 1966-ban került sor. Igaz, 1965 áprilisában — néhány héttel a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni amerikai kalóztámadások megindulása után! — különleges esemény tanúi lehettek az Amerikai Kereskedelmi Kamara évi kongresszusára kiküldött újságírók. Elhangzott ugyanis az elnökségnek egy tömör javaslata, amely felszólította a kormányt: tanulmányozza, milyen lépéseket lehetne tenni abból a célból, hogy megnyíljanak a kapcsolatok csatornái az USA és a Kínai Népköztársaság között. A javaslat elhangzott, és a jelen volt mintegy ezer üzletember egyhangúlag megszavazta az indítványt. A nagy monopóliumoknak a „kínai üzlet” iránti feszült érdeklődése nyílt kifejezést kapott. Hétszázötven milliónyi fogyasztót jelentő piac lehetősége politikai változást is érlelhet... Még egy év sem telt el, és a szenátus külügyi bizottsága, a Fulbright-bizottság 1988 márciusában napirendre tűzte a kínai—amerikai politikai viszony kérdését. Hol voltunk már az óvatos „kapcsolatok csatornáinak megnyitása’ kifejezésétől! A szenátusi bizottság vitájában 11 szenátor szólalt fel, beszédeikben a washingtoni kínai politika teljes felülvizsgálatáról, a kereskedelmi kapcsolatok normalizálásáról, sőt a diplomáciai elismerésről, nagykövetségek cseréjéről, Kína ENSZ-tagságának kérdéséről is szó esett. Bár csak három szenátor védte a régi, a mereven Peking-ellenes irányvonal minden részletét, a vita még nem hozott konkrét eredményt. Nem volt nagyobb hatása Edward Kennedy (1966 májusi) kongresszusi felszólalásának sem, amelyben a demokrata szenátor világosan kifejtette: „Az amerikai kormány számára elérkezett az idő a Kínára vonatkozó politika felülvizsgálatára'. De már érlelődtek a határozottabb döntések. Igaz, félelmetes erőkkel kellett megküzdenie azoknak, akik a Kína-politikában fordulatot óhajtottak. Az amerikai politikában 1949, a Kínai Népköztársaság megalakulása óta a legtevékenyebb — és legtöbb eredményt elérő — kijáró-csoport, úgynevezett lobby” volt a „Tajvan-lobby ’, a csangkajsekista bábkormányt támogató üzletemberek és politikusok szövetsége. (Még 1949-ben történt, hogy a külügyminisztérium megkérdezte a vezető üzletembereket, minő vonalat javasolnak a népi Kínával szemben. A tanácskozáson III. John Rockefeller volt a fő hangadó. Azt mondta: minden eszközt fel kell használni Peking ellen, és maga mellé állított lényegében minden monopolista csoportot; megszervezték az „egymilliós bizottságot”, hogy az egymillió aláírást gyűjtsön egy Kína-ellenes kiáltványra. Rockefeller és mások, 300 000 dollárt fizettek az USA egyik legügyesebb reklámvállalatának, a Hamilton Wright Organisa- tionnak. hogy az dolgozza ki Tajvan támogatásának amerikai ízű reklámtervét. A „Tajvan-lobby” vezetői között volt mindenekelőtt a hidegháborús külügyminiszter. John Foster Dulles, de oda tartozott a hírhedt „boszorkányüldöző” Joseph McCarthy szenátor, és a szenátus olyan neves figurái, mint Knowland, Mansfield, Humphrey, Goldwater — szóval valódi „kétpárti vállalkozás’ állt Csang-Kaj- sek mögé.) A „Tajvan-lobby ’ politikusait a már említett Kennan-cikk rázta fel. Kennan világos felhívása, hogy a szovjet—kínai ellentétet amerikai célra kell felhasználni, egyre több támogatóra talált. Sőt, a támogatásnak egy dollárban is kifejezhető formája is megjelent. 1967 nyarán a Rockefeller-alapítvány (pedig Rockefellerék a „Tajvan-lobby” alapítói voltak!) a Ford-alapítvánnyal együtt egy 370 000 dolláros csekket küldött a már említett, amerikai—kínai kapcsolatokkal foglalkozó országos bizottság munkájának támogatására... Megindult az álcázás művelete is. Egy szovjet újságíró, Georgij Ratyiani, Washingtonban járva, igyekezett beszélgetései során tájékozódni az amerikai —kínai kapcsolatok kérdéséről, különös tekintettel a varsói nagyköveti tárgyalásokról szóló, rejtelmes utalásokkal teli, feltűnően optimista célozgatásokra^ Amikor hazatért, a Pravdában beszámolt az amerikai politikusokkal folytatott beszélgetéseiről. „Valamennyien szinte ugyanazokkal a szavakkal ismételgették: ne gondolja, hogy mi valamilyen formában is fel akarjuk használni saját érdekünkben az önök ellentétét Kínával. Ezt a formulát unos-untalan, de állandóan ismételgették” — írta Ratyiani. Persze, aki csak valamennyire is ismerős a propaganda-analízis tudományában, az jól tudja, hogy az efféle gyakori ismételgetés sohasem véletlen; a megismételt tagadás mögött rejtett szándék lapuL S vajon, a politikai megfigyelő elfelejtheti-e az amerikai politika oly sok fordulatában tevékeny szereplőként részes George F. Kennan azóta oly sokszor hangoztatott (de legalább ugyanannyiszor elhallgatott!) szavait arról, hogy „ostobaság lenne... figyelmen kívül hagyni a szovjet—kínai konfliktust és ki nem használni a benne rejlő kedvező lehetőségeket". Itt meg kell állnunk egy pillanatra. A szocialista politika minden lehetséges alkalommal, teljes őszinteséggel, és éppen a lenini tanításokhoz való hűség jegyében fejti ki, hogy küzd a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének megvalósulásáért. Ebből a szempontból csak üdvözölhető a kínai—amerikai viszony normalizálása, sőt, adott esetben még az a nem mindennapi látvány is, hogy Richard M. Nixon Mao Ce-tung oldalán jelenik meg izgatott film-, fotó- és tv-riporterek lencséi előtt. Ám azt aligha felejthetjük el, hogy Pekingben a SALT-tárgyalásoktól kezdve az atom- sorompó-egyezményig, minden szovjet—amerikai megbeszélés alkalmával átkozódva emlegettek valamiféle, sohasem létezett „nagyhatalmi cinkosságot” — és most ezek a tegnapi átkozódók küldenek udvarias meghívást a Fehér Ház jelenlegi urának. (Folytatjuk) GÁRDOS MIKLÓS 9. A lépcsőház üres volt. Kloss wiesbadeni álkulcsával köny- nyedén kinyitotta Heini Koetl lakását. Az előszobában, a szobában és a konyhában világos volt; a gestapósok nem oltották el a villanyt. Mindenütt feneketlen felfordulás: a konyhában — szétdobált ágy, bizonyára Frau Schusteré, a pohárszék tárva-nyitva, a padlón edények, szalvéták, konzervdobozok, szerény éielmi- szertartalék. A szoba ís hasonlóképpen festett. A szoba különben ízléses berendezésével hívta fel magára a figyelmet, valahogyan eltért az átlagos berlini polgári lakásoktól. Az erkélyajtót vastag, színes szőttes fedte: alacsony asztal, heverő, néhány egyszerű szék és természetesen, hatalmas portré a falon: egy fiatal fiú síszvetterben. Minden bizonnyal Heini Koetl. Klossnak az jutott eszébe, hogy a legtöbb német lakásban a fiúk egyenruhás fényképe látható. Kiéld kisasszony holmija a padlón hevert, úgy látszik, mindent kidobáltak a fiókokból és a bőröndökből. A gestapósok különben fe1 hasogatták a bőröndöket, f elf ej tették a kabátbélést, összetörték a be- főttesüvegeket, és a par- fümös flakonokat. M't kereshettek a saját ügynöküknél? Mit reméltek, mit találnak nála? Nem bíztak benne? Hiszen nemegyszer adta tanú- bizonyságát lojalitásának. Arra gondolhattak talán, hogy olyasvalamit találnak, ami felfedi Ingrid előttük eddig még ismeretlen kapcsolatait ? yajoa milyen eredménnyel járhatott a házkutatás? Ezt természetesen, nem tudta. Letérdelt s maga kezdte vizsgálgatni Kiéld k’sasszony dolgait. A lengyel hírszerzés összekötőnőire kötelező utasításokat jól ismerte és tudta, milyen rejtekhelyek a leggyakoribbak. A ruhákhoz és a toalettszerekhez hozzá sem nyúlt, meg különben is a gestapósok már alaposan átkutatták. A bőröndből és a fiókokból a ruhák és a kötöttkabátok öveit szedte össze, leszedte róluk a csatokat és mindegyiket tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Munkájában mindvégig zsebkésével dolgozott. Végre megtalálta, amit keresett. Az ezüstözött csat lapos és keskeny volt, de belül ügyesen megszerkesztett rejteket talált. Elmosolyodott: a gestapósoknak ilyesmi aligha jut eszükbe. Felfeszítette a vékony lemezt és kiemelte a gondosan összecsavart papírdarabkát. Titkosírás állt a lapocskán, de a hátlapon, feltehetően Ingrid kezeírása, latin betűs írással ezt a nevet találta: Edmund Kirstho- ven. Ismerte ezt a nevel. Kirsthoven volt az amer’kai hírszerzés svédországi rezidense. Kitől kaphatta 'ngrid ezt a papírt? Ki akart kapcsolatba lépni Ingriden keresztül az amerikai hírszerzéssel?. Néhány másodpercig a rejtjeleket tanulmányozta. Áz írás eléggé egyszerűnek látszott, de megfejtéséhez természetesen időre volt szükség. öngyújtójába rejtette a titkosírást, eloltotta a villanyt és elhagyta a szobát. A lakásból azonban már nem távozhatott. Éppen menni készült, amikor az előszobában hallotta, hogy kulcs csikordul a zárban. Ingrid? A Gestapo? Kinek lehet kulcsa ehhez a lakáshoz? Besurrant a konyhába. A lépcsőházból beszűrődő gyenge fényben is jól látta a kinyíló ajtóban az érkezőt. Azonnal felismerte. Stolp főhadnagy volt az, von Boldt tábornok szárnysegéde. Pontosan úgy viselkedett, mint néhány perccel ezelőtt Kloss. Az ajtót becsukta maga mögött, az előszobát villanylámpával pásztázta végig, egy pillanat még és felgyújtja a villanyt, majd hozzálát a lakás tüzetes átvizsgálásához. Kloss villámgyorsan határozott. Pisztolytáskájából előkapta fegyverét, kibiztosította; macskaléptekkel mozgott, olyan halkan járt, hogy amaz csak akkor szerzett tudomást jelenlétéről, amikor már tarkóján érezte a hideg acélt és hallotta a hangot: — Ne mozdulj! Fel a kezekkel ! Stolp engedelmeskedett. — Beszélj — suttogta Kloss, ujját a ravaszon tartva, miközben a revolvercsövet még jobban Stolp tarkójához nyomta. — Hol van Ingrid Kiéld? — Nem tudom. — Nálad vannak a kulcsai, nincs mentséged. Háromig számolok és lövök. Stolp hallgatott. — Jól gondold meg. Megsebesítelek s aztán a nyakadra küldöm a Gestapót. — Blöffölt. Egyébként biztos volt benne, hogy amaz is tart Müllertől. — Egy... kettő... — kezdett számolni és az acélcsövet erősebben hozzányomta Stolp nyakszirtjéhez. — Nem tudom, én parancsot teljesítek — hangzott a rekedtes válasz. — Kinek a parancsát? Egy másodpercet sem várok. — A tábornokét — nyögte ki nehezen Stolp. Nem tartozott a legbátrabbak közé. Boldt helyében agyonlövetném — gondolta Kloss. Most már tudta, kinek volt szüksége Ingridre, hogy összehozza az amerikai hírszerzés megbízottjával. És Kiéld kisasszony vajon miért nern jelentette ezt Müllernek? Vagy talán jelentette? — Mit kell itt szimatolnod? Hosszú hallgatás. — Beszélj! — Levelet — suttogta Stolp elhaló hangon. Kloss már mindent tudott, amit tudni akart. — Ne mozdulj — hangzott a szigorú parancs és lassan kezdett hátrálni az ajtó felé. Stolp azonban, mihelyt már nem érezte a vasat a nyakán, bámulatos reflexszel ügyesen feléje ugrott Kloss gyorsabb volt; hatalmas ütés, hónapokig tanulta, naponta órákig gyakorolta a hatásos ütést. Stolp el is terült a padlón. Kloss egy pillanatig az arcába világított, majd becsapta maga mögött az ajtót. Leszaladt a lépcsőn. Most már mindent tudott, sőt már tervét is elkészítette, csak nagyon szorongatta az idő... (Folytatjuk) Termelőszövetkezetek, Ik cifíVFIFUI háztáji és egyéni termelők ar NUICLtm. Értesítjük a gazdaságokat, hogy vállalatunk ez évi átadásra csak 1971. október 31-ig kot hízottsertés- értékesítési szerződést. A megkötött szerződéseknél vállalatunk szigorúan betartja a 60 napos, minimális tartási időt. A biztonságos és ütemes hízottsertés-felvásárlás érdekében az ez évi átadásra szánt SERTÉSEKRE már most kössék meg a termékértékesítési szerződést. Állaíforgalmi és Húsipari V. Szekszárd a)
