Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-27 / 150. szám
Áádass Józsefi Találkozások Lukács Csák Gyula: Kéretik nem háborúzni •W Nem érzem magam illetékesnek. hogy kísérletet tegyek Lukács György gazdag életértek, nagyszerű művének akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyiség, olyannyira korszakalkotó, egyedülálló, mindnyájunk életét magasító jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fogalmazás, felszínes, szokványos szó. Azoknak a kortársaimnak, akiket nemcsak életművével ajándékozott meg. de azzal is, hogy gyakrabban vagy sűrűbben találkozott velük, viszont kötelességük, hogy a találkozások felejthetetlen emlékét rögzítsék. Ezt kísérlem meg én is. Már kora ifjúságomban, az első világháború előtt, ismertem és tiszteltem Lukács György nevét, tudtam róla, hogy haladó, baloldali gondolkozó, azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De szemtől szembe egy történelmi napon találkoztam vele először, akkor hallottam először beszélni. 1919. március 21-én elméleti vitaestet hirdettek a régi képviselőházban, a Sándor utcában. Lukács György volt az előadó. Nem akarom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony, már nem emlékszem rá, hogy mi volt előadásának a tárgya, ■de akkoriban ez sem nekem, sem a többieknek, a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak, nem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a változásért kiálló filozófus, biztos, hogy a forrongó, forradalomba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért, leszerelt katonák, a társadalmat átalakítani akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást. De alig mondott Lukács György néhány mondatot, hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaruhát viselő fiatal férfi, a hetek óta illegalitásban rejtőző kommunistái vezetőség tagja, Számuely Tibor. És a terembe harsogta: — Győzött a forradalom, kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot! Lehetetlen szavakkal visz- szaadnom akkori érzéseinket, valamennyiünk izgalmát! És oly természetesen vettük, hogy Lukács, a tüdős, velünk együtt indult kifelé, beleolvadva a tömegbe, amely az Internacionálét énekelve, leszedte a termet díszítő zászlókat és a lobogókat magasra emelve tódult az utcára. Lukács György következő előadása ugyancsak emlékezetes számomra, márcsak azért is, mert az én kérésemre tartotta meg. ötvenkét esztendeje,' 1919. júniusában a budapesti vörösőröknek művészi előadást ren- . d§4tpm a .Nemzeti Színház- tjén és Gábor Andor bíztatására ^Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson bevezetőt. Az ezerféle elméleti feladattal és gyakorlati teendővel terhelt közoktatásügyi népbiztos vállalata, hogy egy olyan közönségnek, amelynek nagyobbik része először volt színházban- a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók. Milyen kár. hogy akkor még nem volt magnetofon, hogy annak a pompás, merész, bölcs előadásnak a szövege nem maradt az utókorra. Bizonyítaná, hogy Lukács György már akkor, 1919. júniusában világosan felismerte, hogy milyen szoros, fontos kapcsolat van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek (akik egyszerűen emberek) felemelkedése között és mindenütt, ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt. Aztán jött a bukás, jöttek az emigráció keserves, gyöt- relmes évei, ültem az emigráns tömegétkeztető helyek gyalulatlan asztalai mellett, kozmás, undorító szagok, selejtes ételmaradékok, elmo- satlan edények bűzének felhői alatt Balázs Béla, Kassák Lajos, Lukács György és más annyi érdemes forradalmár társaságában. És voltak vitáink is, nagyrészt tisztelettel magamban dohogtam csak kultúrpolitikai ellenvéleményemet, de volt úgy, hogy — később talán éppen Kassák Lajos megítélésében — le is írtam egyet és mást, ami nem volt azonos Lukács György állásfoglalásával. De az mutatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztaságát, hogy amikor később, már 1947-ben, Kassák Lajos hatvanadik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt divat meghajtani a zászlót Kassák Lajos előtt. Hű tudott, akart maradni az eszméihez, mindenkori Györggyel igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szolgálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, mindig abban a hitben, hogy így szolgálja az ember magasodását És ha észre vette, hogy tévedéseit a számára legfontosabo ellen akarják felhasználni, felemelte tiltakozó szavát. Utoljára két év előtt találkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója alkalmából hívtak ősze bennünket, átvenni a kitüntetéseket. Az előttem lévő sorban ült, kivel is beszélgetett? Hevesi Gyulával? Nem, Kőhalmi Bélával, aki azóta szintén már elment. Félig tréfásan, félig komolyan méltatlankodott. Délelőtt kitüntetés-átvétel, délután kettőkor ünnepi ülés, öt órakor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit képzelnek, nekem dolgom van, munkám, mondom, dolgoznom kell... egyszerűen nem engednek a munkámhoz... Irigykedve, csodálattal hallgattam, néztem törékeny, de tulajdonképpen nem törődött alakját. Nyolcvannégy éves volt akkor és haragudott, ha égy napra, két órára elszakították a munkájától. Az utcánk végében építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember a következő figyelmeztetéssel: „Vigyázat! Építkezés. Közlekedés a túloldalon!” Miután a járókelő ezt elolvasta, egyáltalán nem megy a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapicskol végig a pocsolyán, ami a betonfal locsolása nyomán keletkezett. Ha bekukucskálunk a kerítésen, óriási mozgó darut látunk, amelyre feltűnő helyen piros festékkel felírták: „A daru hatósugarában állni tilos!” Három munkás éppen a daru alatt áll és elmélyülten tárgyal valamit. A megállóban villamosra lépek, ahol új felirat vár: „A vezetővel beszélgetni tilos!” Szóba állok vele és amíg le nem szállók, kedélyesen disku- rálunk. Más alkalommal benyomulok a kocsi belsejébe és leülök arra a helyre, amely egy kicsi réztábla szerint: „Hadirokkant ülőhelye”. A „Terhes anyák részére ’ fenntartott helyen gombóccá gyűrt fülű birkózó ül. Immáron magától értetődő, hogy benzinkútnál, bányában, vagy egyéb robbanásveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára gyújthatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát, amely szerint: „Dohányozni szigorúan tilos!” Úgyszintén bátran benyithatunk mindenféle ajtón, amennyiben azt látjuk kiírva, hogy „Idegeneknek tilos a belépés!” Próbaképpen bejártam egy félezer munkást foglalkoztató üzemet, s a kapubejárattól az öltözőkön, munkahelyeken, étkezdéken át a kultúrteremig huszonnégy figyelmeztető táblát találtam, ám — természetesen — alig leltem valakit, aki ügyet vetett a táblákra. Megkérdeztem a budapesti rendőr- főkapitányságot: hányféle figyelmeztető tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetven- három! Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg, s a válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvosbarátomnál érdeklődtem: akad-e olyan sérülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár el ha tehát a különféle figyelmeztető feliratok szellemében cselekszik? Azt felelte: szabályszerű viselkedés esetén úgyszólván egyetlen baleset sem lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb Ügyészségen... Hát nem különös? A „Padlóra köpni tilos!”-tói „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos !”-ig hozzávetőlegesen ötezer féle általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések nagy többsége mindenekelőtt erkölcsi célzatú — vagyis megsértésük nem jár közvetlen fe- lelősségrevonással, éppen ezért általában megsértjük. Felvetődhet már most: minek ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok szellemében élnénk, meglenne a hasznuk, dehát ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtári olvasóteremben, az bizonyára kibírná fütvörészés nélkül akkor is. ha nem intené csendre egy falra szerelt felirat. A hiba tehát nem a táblarendszerben. hanem erkölcsi készülékünkben van. 1 Az első táblás-ember —• mint ismeretes — Mózes volt. Neki támadt «ez ötlete, hogy bizonyos erkölcsi-magatartásbeli szabályokat táblákra írjon, ám azóta micsoda szédületes „fejlődés” tanúi vagyunk! Az ő két táblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvény- könyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant mennyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betartaná! Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették a két darab táblától a tízezerig, és kik fejlesztik továbbá manapság, — nehéz lenne kikutatni. Bizonyára ilyen célra kijelölt in-- tézmények és személyek, akiknek rátermettségében nincs okunk kételkedni. Távolról sem akarnék hát szakmájukba kon- tárkodni, csupán amatőr agy-- tornászként elbíbelődök a gon-; dolattal és belekérdezek a levegőbe: vajon megvan-e a kellő körültekintés a „táblás” erkölcsi témák megragadásánál és kiszögezésénél? Joggal vélhetnénk ugyanis, hogy a társadalmi együttélés szabályait tartalmazó törvény- könyvekből azokat iparkodnak illetékesek nagybetűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszögezni, amelyek a legfontosabbak korunkban, aminthogy a maga sajátos tömörítőkészségével Mózes is ezt tette annak idején. Ám e vélekedésre gyakran rácáfol a valóság. Megszámlálhatatlan példányban olvasható például közintézményekben, hivatali helyiségekben, hogy: „Oltsd el a villanyt!’, meg „Ügyelj a tisztaságra!”, — de sehol nem írják ki, hogy „Mellőzd az intrikát!” vagy „Légy jó mindhalálig!”, holott ez utóbbi figyelmeztetések nyilván sokkal fontosabbak. Ne csodálkozzunk ilyenformán, ha valaki a „Virágot tépni tilos!” felirat szug- gesztív varázsától megijedve nem is tép virágot, ellenben nemi erőszakot követ el a tábla tövében, oly módon félrenevelődve, mint Csehov egyik hőse, aki elhanyagolhatónak találta, hogy böjtös napon rablógyilkosságot követett el, de nehéz szívvel bűnbánatot tartott, mert ugyanaznap szalonnát evett. Korszerű bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkodás nélküli reflex-jelenség, amely ösztöneinkben él — persze: már akinek. Legnagyobb cél az életben éppen az, hogy minden ember erkölcsös legyen, vagyis reflexeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hinnünk mármost, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztöneinkben él, csupán csak arra kell még figyelmeztetni bennünket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony valószínűtlenül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki: kicsin kell kezdeni, aztán majd jöhet a nagyobb... Szokjunk hozzá előbb. ho<rv „Kéretik a lábakat jól letörölni!” — aztán majd azt is megtanuljuk. hogy „Kéretik nem háborúzni!” Hát persze: ez még odébb van. így aztán — bármilyen fáidalmas is — bele kell törődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába, annál is inkább, mert mi" a lábunkat sem Szoktuk tói letörölni. Ismét csak el kell ámúlnunk, bogv micsoda könnyűnek tűnik bár, s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi haladási -*J
