Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-29 / 100. szám
IJj törvény a tanácsokról Demokratikus, szakszerűen működő közigazgatás Az utóbbi években egész sor hatáskört adtak le a megyei és járási tanácsok a községeknek és városoknak. így lassanként formálissá váltak a járási tanácsülések, egy-egy ülés előtt sok fejtörést okozott az előkészítés a végrehajtó bizottságoknak. A járási tanácstagoknak pedig jobbára csak bosszúságot, hiszen egyéb dolgukat halasztva be kellett menniük a járási székhelyre, hogy mégiscsak megtartsák a tanácsülést. Egykor élő szervezetből — a fejlődés hozta így —, megfelelő tartalom híján, mindinkább bürokratikus formaság lett. Ápriliá végén, a választások után hivatalosan is megszűnnek a járási tanácsok, ugyanakkor megkezdik működésüket a járási hivatalok, amelyek az új tanácstörvény előírása szerint a megyei tanácsok végrehajtó oizottságai- nak egységes, önálló hatáskörű szervei. A fokozott önállóságot kapott helyi tanácsok minden bizonnyal úgy látnak majd munkához a választás után, hogy feladataikat a lehető legjobban akarják ellátni. Ez azonban nem csupán elhatározáson múlik. Az igazgatási, hivatali munkának is — mint minden szakmának — ezernyi ága-boga van, a jószándék mellett jelentős szakmai tudás és tapasztalat is szükséges hozzá. A járási hivatalok egyik legfőbb teendője lesz, hogy az önállóság velejáróira — a döntés biztonságára, az intézkedéssel járó felelősség érzetére és vállalására, a törvényesség tiszteletben tartására, s még az alaki-formai teendőkre is — megtanítsa a helyi tanácsok végrehajtó bizottságait, a szakigazgatási szerveit. S maradnak ügyek, amelyeket — első- vagy másodfokon —továbbra is a járási székhelyen intéznek. A járási hivatal, mint a megyei tanács végrehajtó bizottságának szakigazgatási szerve rugalmasan, operatíven működő intézmény kell, hogy legyen. Apparátusának létszáma megközelítően egyharmadával kisebb lesz, mint volt a járási tanácsoké — hiszen feladatkörének jelentős részét és számos szakemberét a helyi tanácsok, illetve azok szak- igazgatási szervei veszik át. A járási hivatal elnöke és munkatársai nem választás, hanem kinevezés alaoján töltik be hivatásukat Ám azért, hogy munkájuk megfeleljen a törvényes előírásoknak, a felsőbb szervek rendelkezéseinek, választott testületnek: a megyei tanács végrehaitó bizottságának tartoznak felelősséggel. Előreláthatóan ritkább lesz a kapcsolat ezután a járási hivatal és az ügyeiket intéző államnolgárok között, mint volt korábban a járási tanács és a sokszor minden apró- cseprő üggyel oda fordulni kénytelen emberek közt. Ritkább — de közvetlenebb kapcsolat alakul ki, s ezért áll az a megállapítás a járási hivatalokra is, amit az igazságügyminiszter hangsúlyozott országgyűlési expozéjában: „Az apparátusnak úgy kell dolgoznia, hogy az állampolgárok az ügyintézőkben valóban a szocialista állam képviselőit, a nép szolgálóit lássák”. S ha fennáll ez a járásokra — még sokkal inkább vonatkozik a helyi — községi, nagyközségi, városi — tanácsok szakigazgatási dolgozóira. Az ügyeiket intézni akaró, személyes dolgaikban a „tanácshoz” forduló állampolgárok elsősorban az apparátus dolgozóival, a szakigazgatási szerv munkatársáival találkoznak, náluk tesznek bejelentést vagy panaszt, tőlük kérnek egy-egy hatósági igazolást — azaz számukra ők testesítik meg a tanács munkáját. A szakigazgatási szerv meghatározott jogkörökben önállóan dönt, egész munkásságát azonban a végrehajtó bizottságnak alárendelve végzi. A szakigazgatási szervek vezetőinek kinevezése a tanács hatáskörébe tartozik. Mindez — a szocialista demokrácia biztosítéka: a tanácson keresztül a választók ellenőrzik a szak- igazgatás működését. VÄRKONYI ENDRE Miskolctól 20 km-re Bocs határában már kezd kibontakozni — Kőbánya után és Nagykanizsa előtt — az ország második legnagyobb sörgyára. Az 1,2 milliárd forintos költséggel épülő gyárban évente egymillió hektoliter sört állítanak majd elő. Képünkön: az 50 m#ter magas árpa- és malátasiló falai máris állnak. (MTI foto — Kunikovács László felv. — KS) Kürti András: (Kisregény) — 9. — Épp idejében bújtunk el, léptek csikorgása hallatszik. A kocsikifutó betonján közelednek a látogatók. Tekerem a nyakam, hogy lássak valamit, sikerül is némi részleteket megpillantanom. Pontosabban — hat lábbelit. Középen nem is annyira lép, jobbára vonszolódik egy pár gyerekszandál. Tőle jobbra és balra szegletes orrú, barna félcipők masíroznak. Hol az egyik, hol a másik szandál ugrik ki szűk látókörömből, ilyenkor pár mllanatra megtorpan a menet, fojtott sziszegés, nyögés, aztán újra menetelés. Felemelem a fejem, aha, szóval ezért állnak meg időnként... Renate kopog a támaszkodó kezemen, szemmel kérdi, mi történik? — Két bábatáskás férfi hurcolja a szeplőst — súgom. — Erik vitézül küzd, amint csak teheti, úgy rugdossa őket, mint a hivatása magaslatán álló hátvéd az előretörő középcsatárt. Kiáltani azért nem tud a fiú, mert az egyik mókus a száján tartja a tenyerét. Egyébként nem bánnak vele durván, nem torolják meg még a rúgásokat sem ... Most értek a garázsajtóhoz, elengedik Eriket, rendbe hozzák a ruházatukat, bemennek ... — Akkor mi iszkolunk innen, de gyorsan! — adja ki Renate a hadparancsot, felugrik a gyepről és fürgén szalad a kert túlsó vége felé. Olyan kétharmados, testhez simuló halásznadrágot visel, szűzanvám, micsoda bokák és egyebek ... Csöpp lelkifurdalást sem érzek, amint futok utána. Ott lenne a helyem e nehéz percekben a garázs-bárban maradottak oldalán? Ugyan miért?! Három férfi áll ott szemben a jövevény kettővel, ez még akkor is túlerő, ha a nők°t n?m számítom. Abban az esetben pedig, ha a látogatók fegyvert rántanának, nem mindegy, hogy hány pár kéz emelkedik a magasba? Aztán meg a kis szeplős amúgy is biztosan felveri a környéket segédcsapatokért. Nem, nem lesz ott semmiféle vérengzés. És ha lesz, legfeljebb kimaradok belőle A legfontosabb, hogy végre egyedül lehetek Renával. még ha ilyen fut'lagosan is. Rohanunk, kúszunk-mászunk, ugrálunk. Nem tudom, hány ingatlan lehet Aarlesnek ebben a negyedében, de mi valamennyit útba ejtjük. Csak elvétve közlekedünk járdán, úttesten. Főleg ágyúsokat, bokrokat, gyümölcsfákat kerülgetünk, kerítések felett repülünk. Érdekes, viszonylag egészen jól megy ez nekem, úgy látszik, mégsem az ultizás, hanem az akadály- verseny az én igazi számom. Különösen, ha az iramot egy imádnivaló dán újságírónő diktálja, mögöttem pedig különféle négylábú sport- társak lihegnek, csaholnak. Mert itt mindenki tart kutyát. Kicsiket is, nagyokat is. Behatóan nem tanulmányozhatom, hogy milyen fajtájúak, mert minden érzékszervemet éppen az köti le, minden erőmet, ügyességemet éppen az veszi igénybe, hogy elkerüljem a velük való közelebbi kapcsolatot. Korán dicsekedtem! Baj van! Szúrni kezd az oldalam... És mintha görcs készülődne a bal vádlimban is ... Ez az oka, hogy önkénytelenül is rövidíteni akarom a távot, és amikor Renate pompás kanyartechnikával megkerül egy nyírott sövényt, én átvágok rajta. Páccs! Nyakig vagyok a hideg vízben! Szerencsére nem ütöttem meg magam, pár tempóval az apró úszómedence túloldalára érek. Kimászom, emelkednék fel, de látom, nem érdemes ... Két borjúnagyságú szelindek bámul rám tűnődve, hogy hol is kezdjenek enni? Méltatlan vég! Ébek martaléka leszek én, aki imádom az állatokat, a kutyákat különösen, a Magyar Országos Állatvédő Egyesületnek jóformán az alapítói közé tartozom, 175-ös a tagsági igazolványom száma, egyszer már közgyűlési küldött is voltam, barátom a „Kutya” című lap főszerkesztője, dehát hogyan magyarázzam meg mindezt ennek a két hatalmas dán dognak, hiszen ők joggal vélhetnek rablónak, betörőnek. — Ne ijedj meg tőlük, Tibi — hallom most a fejem felett Renate pihegését. — Nem bántanak. Ez Gorm és Helga. A mi kutyáink. Ez már a mi kertünk. Megérkeztünk. Rengetegszer érkeztem már meg életemben, de ekkora megkönnyebbüléssel még soha. Kockás plédbe burkolózva, törökülésben kuporgok egy tündén kis tisztáson, a gyepen, ruhadarabjaim egy japán barackfa ágain száradnak, Renate valami fészerszerű faházikóban matat a hátam mögött, ennivalót készít. Lassacskán beletörődöm, hogy dán lakást nem fogok látni belülről, Renate sem hívott be a házukba, ő maga sem ment be, ezt a takarót is a fészerből hozta ki nekem. A gyepre terít. Sonkás omlettet eszünk, Coca- colát iszunk. Istenien érzem magam. — Mi történhetett a barátaiddal a garázsban? — kérdem csak úgy mellékesen. — Mit akarhatott tőlük a két bábatáskás? Talán letartóztatta őket? — Letartóztatni?! nevet fel a házikisasszony. — Miért? Nem követtek el semmit. Egyébként nálunk nincs is börtön. Amióta az eszem tudom, Aarlesben nem tartóztattak le senkit. A műszerészeknek amúgy sem lenne joguk hozzá, hogy bárkit letartóztassanak. — Hát mihez van joguk? — Például ahhoz, hogy most Nagy Erik garázsában is felszereljenek dobozokat valamelyik sarokba és lila kört fessenek fel a padlóra. Bekapcsolják a garázst a kibaut hálózatba. Kibautnak hívjuk a kiberno-automata rendszert. — Akkor... akkor semmit sem értek! Miért menekültünk előlük? Ha csak munkára jöttek? Megüt a guta, ha kiderül, hogy ez az eszeveszett rohanás valami „Fuss az életedért!” mozgalom keretében történt. — Nem. Miattam történt. A Törpe úgy tudja, hogy Svédországba utaztam a szüleimmel, nem jelentettem be, hogy itt maradtam. Kis csalás. És azt sem kell tudnia, hogy mi veled tárgyalunk. De a barátaim miatt ne nyugtalankodj. Majd idejönnek ők is. Jó előre megbeszéltük, hogy ha valami közbejön, szétszéledünk, utána a mi kertünkben találkozunk. Ez az én formám. Ettől a slepptől nincs szabadulás. — Mikórra érnek ide? — Nem tudom. Talán egy óra múlva. — Nagyszerű! Akkor ez az egy óra csak a miénk! Renate bólint. — Igen. És kár volna kihasználatlanul hagynunk. A keze után nyúlok, megsimogatom. Nem húzza el. — Neked holnap vissza kell utaznod Oden- sébe — mondja elgondolkozva —, drága minden perc. Persze, Hans jobban csinálná. — Mit csinálna jobban Hans? — nézek rá. Huncut fények villannak a szemében. — Hogy-hogy mit? Hát természetesen ő jobban magyarázná el neked a helyzetet, mint én. Okosabb mindnyájunknál. Dehát azzal is időt nyerünk, ha egy és másról én tájékoztatlak, amíg ők ideérnek. Helyes? — Helyes — mondom dühösen, mert gyűlölöm az egész világot. Renát, a barátait, egész Aarlest, még ezt a két szép dogot is a lábaimnál. Micsoda hülye, megalázó állapot. Rejté- lyeskednek, futtatnak, fürdetnek. És most itt ülök meztelenül, lópokrócba csavartan, egy vadidegen kertben, szemben egy majdnem vadidegen nővel és folytatólagos kiselőadásokat hallgatok majd műszaki és helytörténeti kérdésekről. Mi közöm' nekem mindehhez?! Mit akarnak tőlem ezek az őrült dánok? Miért játszik velem ez a lány? Csak azért nem veszem a kalapom, mert pillanatnyilag nem hogy kalappal, de még egy fügefalevéllel sem rendelkezem. Jó, addig várok, amíg megszárad a cuc- com, felöltözöm, valahogy visszaszerzem a táskámat, minthogy az a garázsban maradt, aztán ágyő! Akkor lássam Aarlest, amikor a hátam közepét. (Folytatjuk.)
