Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-10 / 58. szám
jwwrwwwvwwwwvwwwwwwrr^ nm rra + ** % 1} i « f s 4t ^ v> * — 5. — A pénz lassan gyűlik Szántóéi előtt. Aztán egyszerre csak egy nagyobb összecsapás után, szinte egész nyereségét elveszti egy rekontra, piros-negyvenszáz-durchmarschon. Luciánó rendületlenül jegyez. A sporttiszt idegei jsmét felmondják a szolgálatot, valami sö_ tét összefüggést vél felfedezni Luciánó jegyzetelése és barátja sikertelensége között. Ráront Luciánóra: — És most mi az istent jegyzetel itten? Luciánó blazirtan válaszol: — Ugyanazt. Statisztikai rendszerbe foglalom a játékot. — Minek? — Kedvtelésből. A tiszt odafordul övéihez. — így ne játsszatok, álljatok fel, Sziántódi elmosolyodik: — Miért ne? Csak nem jött rá megint valamire, bűvészkém? Luciánó nagyon szerényen mondja: — De, azt hiszem, sikerült felállítanom az ulti-egyenletet. Luciánó sorra rámutogat az asztalnál ülőkre, — Egyes játékos, kettes játékos, hármas játékos, négyes játékos. Belenéz a füzetébe: — A következő leosztásban a kettes játékos piros rebetlit fog bemondani, s ezt az egyes játékos megkontrázza, A terem teljesen elcsendesedik. Szántódi töri meg a csendet — Erre is van fogadása? <— Természetesen. — Milyen összegű? Luciánó egy szerénységében is sokat jelentő mozdulatot tesz. — Felső határ a csillagos ég. Szántódi gyors kasszát csinál a zsebében és az asztalon előtte fekvő pénzekből. — Tegyünk be ötszáz forintot. — Tegyünk — mondja Luciánó. Q is alaposan átvizsgálja a zsebeit, de nincs nála csak háromszáz forint. Megkocogtatja a nagy Darnógyöngyei vállát — Adjál két kilót! A nagy Darnógyöngyei dühösen elrúgja magát az asztaltól és azt mondja: — Megvesztél? Egy kontra piros rebetlin 120 forintot lehet nyerni, vagy veszteni, ki az a hülye, aki 500 forint ellenében bemondja a 120- at? Luciánó halványan elmosolyodik. — A matematika nagyhatalom. Adjál kétszáz forintot. A nagy Darnógyöngyei kényszeredetten engedelmeskedik. Szántódi odaint magához egy bámészkodót, és odaadja neki letétként az 500—500 forintot — Ki oszt? A nagy Darnógyöngyei oszt A kettes játékos a tréner, az egyes a kis Darnógyöngyei. A nagy Darnógyöngyei robosztus alkatához egyáltalán nem illően, szinte remegő kézzel oszt a síri csöndben. Elkezdődik a licit. Előbb a kis Darnógyöngyei kapja a talont, felveszi és azt mondja: — Passz, tök. Leteszi a két talont, a soron következő játékos az edző lenne, aki láthatóan kínok közt verejtékezik, de nem nyúl be. Szántódi, már zsebében érezve az 500 forintot mint a soron következő játékos nyúl a talonért és közben diadalmas pillantást vet nemcsak Luciánóra. hanem az egész közönségre is, leteszi a talont, és bemondja: — Negyven-azáz-durchmarsch. Most ismét a kis Darnógyöngyei következnék, de nála nincs olyan lap, amivel ezt a bemondást túllicitálhatná. — Passz. Ez a passz tulajdonképpen már a fogadás elvesztését is jelenti, és a kis Darnógyöngyei is, a naggyal együtt végtelen szemrehányással néz fel Luciánóra. Szántódi már éppen indítani akarja a játékot, amikor az edző mintegy transzban kínlódó arccal rácsap a talonra, és a lapjába illeszti. Most mindenki megérzi, még azok is, akik nem látnak az edző lapjába, hogy itt valami rendkívüli dolog van kirobbanófélben. Feszülten várják az edző bemondását. Szántódi is elbizonytalanodik egy pillanatra. Egyedül Luciánó flegma. Tulajdonképpen oda se figyel a játékra, csak számolgat Az edző rekedten bemondja: — Piros rebetli. Szántódi nem hisz a fülének. Hát neki ilyen ostoba barátja van? Hát ez lehet? A terem fel- morajlik. Még a két Darnógyöngyei sem hiszi el az első pillanatban, és a kicsi is csak pillanatok múlva jön rá, hogy a fogadás tételének tökéletes beteljesítéséhez neki ezt még meg is kell kontráznia. De amikor aztán rájön, diadalittasan vágja ki: — Kontra. A tétet tartó kibic mély megrendüléssel nyújtja át áz 1000 forintot Luciánónak. Ő még életében ilyen nagy embert nem látott. Leírhatatlan a szemrehányás, amivel Szántódi most ránéz barátjára, az edzőre. ,Az edző elhaló hangon rebegi: — Nincs mese, nem hívhatom ki „Piatnik bosszúját”- öregem! Szántódi odainti magához a sporttisztet: — Légy szíves, szállj be helyettem. Én ezzel a címeres ökörrel nem játszom tovább. Feláll, maradék aprópénzét besöpri és véres fejjel elvonul. A közönség kétségkívül részvéttel és sajnálkozással tekint utána, s ez abból is meglátszik, hogy az egyik kibic odafordul csendesen Lu- ciánóhoz és azt mondja neki: (Folytatjuk) Nem csupán gyermekháborű ? Elterjedt játék ma is a rabló- pandúr. Gyermekjáték, kamasz játék — és mindenki volt serdületlenefbb is, amikor az volt az öröm, ha célba talált a homokból gyúrt „bomba”. Csakhogy — főként lakótelepeken — olyan hadszínterek alakulnak ki, ahol a pandúrok szerepét sok helyen a felnőttek veszik át. Elkeseredett idős emberek panaszkodnak. joggal a ház gyerekeire: nem tudunk velük szót érteni, nem tudjuk nekik megmagyarázni, hogy ne az idős lakók ablakát bombázzák focizás ürügyén. Talán beszéljenek a gyerekek szüleivel? Szaporodnak az ilyen panaszok, s elfajulnak a viták. Jogi tanácsot kért a szerkesztőségünktől egy édesanya: a házban lakó gyerekek összeverekedtek, s az egyiknek az édesapja úgy tett igazságot, hogy a kisebbiket — köztük a panasztevő fiát is — alaposan elnáspángolta, mondván: ha apád nem teszi meg — itt vagyok én! Nem a jogi esetet akarjuk boncolgatni — a legtöbb ember úgyis tudja, hogy a gyerekek bántalmazását még szüleinek is tiltják a paragrafusok. De a puszta jogi tényállás mellett is van tanulsága egy-egy ilyen ügynek. Talán azzal kellene kezdeni, hogy a gyeretoháborúk tükörképei a felnőttek hideg, és melegháborúinak. Mert ritka gyerek az, amelyikkel szüléi nem tudják megértetni, ha akarják, hogy az udvarnak, a játszótérnek melyik részén játsszon, hogy ne zavarjon senkiit és ne üsse a kicsiket. Naív feltételezés? Nem, bizonyára nem az — ha ugyan a gyerek nem ahhoz szokott, hogy szülei is pofonnal támasztják alá érveiket. Akit ütnek, az igyekszik ütni — ha visszaütni nem sikerül, üti azt, aki védtelen. Ha gorombák a gyerekkel a felnőttek, valahol megtorolja. Kiállítja nagyjából a bizonyítványt a családról is: ha otthon nincs becsülete a nagymamának, nagypapának, az idős szomszéd nénit se veszik semmibe. Láttam édesanyát, akii alig tudta leplezni örömét, amikor az óvó néni panaszkodott: Pistille megverte a pajtását. „Na végre — gondolta az anyuka — nem lesz mafla ez a gyerek. Már nemcsak ót ütik. ő is tudja használni az öklét”. Csakhogy: „felkavarjuk a vizet” akkor is, ha többet használna. esetleg mindent gyógyítana, két jó szó. Eljár a kezünk aíkikor is, ha értelmes beszédre lenne szü(kség — talán mert ütni egyszerűbb, mint mondani. Talán még végig se gondoltuk a sérelmet, már meg is szereztük magunknak az elégtételt. Hirtelenek vagyunk mi. okos felnőttek, egymással is, a gyerekkel is. Nem születtünk valahányan pedagógusnak, de gyerekeink vannak. Neveljük őket. ahogy tudjuk — a jó szándék megvan bennünk. De nem torzítanak-e nagyon a rossz tapasztalatok? Ütöttek bennünket? Mi is ütünk. Tiltották nekünk? Mi is megtilthatjuk. Tudom, egyik oldala ez a kérdésnek — hiszen soka i meg azt mondják: „ilyenek ezek a mai fiatalok, mert nem vagyunk szigorúak. Én nagyon jól nevelem a gyerekem, de a szomszéd bezzeg.. .1” Nem győznénk polemizálni, ha egyszer egy pástra eresztenénk érveink pengéit. Ne szaladjunk be mosrt abba az utcába, hogy „olyan-e” a mai fiatalság. Magunkat és másokat is okolhatjuk, ha hevenyészett és igazságtalan ítélettel csak rossz véleményünk van róluk. Biztos akad okunk is, hogy azt vágjuk oda néha a más gyerekének: „Ha apád nem teszi meg, majd én...” Okunk lehet, de jogunk, hogy megüssük más gyerekét — nincs. Ezt próbáltuk megértetni a panaszkodó édesanyával, akj két megoldást látott: vagy feljelenti a verake- dős apát, vagy — elveri ő is más gyerekét. „Bóketárgya- lás” szóba sem jött. Lám: a gyerekek előbb ismernek átmenetet. mint mi. Akiket tegnap „kiosztottak”, holnap lehet barát. Pedig beleszólhatnánk, mi felnőttek, okosan a gyerekcsatákba. Békességet lehetne tenni környezetünkben és tudnánk is mindenütt, szomszéddal, a szomszéd gyerekével is. Ha nem „hadüzenetekkel” közelednénk egymáshoz, hanem a szép szavak olajágával. írott malaszt? Tudom, hogy sokan mintha parázsba léptek volna, ha ez a téma szóba kerül. Fáj :s, meg dühíti is az embereket. Pedig hinni kell abban, hogv a gyerek értelmes. A felnőtt is Érért az értelmes beszédnek ’'»ntősAije van. Ereje is. ha ' arjuk. P. SZŐKE MARIA A mi doktor bácsink A mi falunk, Póri. Egészen kicsi falu. Nekünk nincs külön orvosunk. A nagykónyi doktor bácsi szokott kijárni hozzánk. Róla szeretnék most egy történetet elmondani. Mielőtt elkezdeném, hadd mutassam be őt, Dr. Lukács Lajosnak hívják. Középmagas, szökés barna hajú ember. Mindig vidám és olyan érdekes dolgokat mond, hogy az ember szinte elfelejti betegségét. Munkájában felesége segít neki. Nagykónyiban laknak, egy kisfiúk vám Már öt éve minden kedden és pénteken orvosi táskájával a kezében érkezik a rendelőbe, ahol általában rengeteg ember várja. Behívja az első beteget. — Jó napot, jó napot! Mondja csak, Kiss néni, nem szűnnek még a panaszok? — s a választ szinte meg sem várva, adja a további utasításokat. Ez így megy egész délelőtt, míg csak az utolsó beteg is elmegy. Most elmondom azt a bizonyos esetet, és kérem a doktor bácsit, ne haragudjon, ha nem egészen úgy írom le, ahogy az éppen volt, hiszen már régen történt. Három-négy éve, egy délután futkos&s után a barátnőmmel nekiálltunk vizet inni (jó hideget), s aztán megint játszottunk. Persze egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ebből még baj lehet. A sajnálatos következmény azonban nem maradt el. Két nap múlva nem tudtunk felkelni, lázunk meghaladta a 39,5 fokot is. Édesanyám nem győzte a borogatásokat raScni. A köhögés is állandóan kínozott. Szüleim, amikor már nem tudták, mitévők legyenek, elmentek a postára és felhívták telefonon a doktor bácsit. Ö a meleg ágyat, pihenést otthagyta és éjjel két órakor eljött hozzánk Rettenetes idő volt. Csurom vizesen, sárosán érkezett meg. Először engem, majd a barátnőmet vizsgálta meg, s mindkettőnknél súlyos tüszős mandulagyulladást állapított meg. Hetekig nyomtuk az ágyat. Ezt azóta sem felejtettük el, s minden gyerek nagyon vigyázzon magára, nehogy úgy járjon, mint mi! A doktor bácsi pedig fogta a táskáját és elindult, haza. Mint utólag megtudtuk, otthon újabb telefon várta, s ő gyorsan elindult, hogy időben odaérjen. Ezért tisztelem, becsülöm emberségét, szeretetét! A mi orvosunk a legjobb orvos a világon! Páczelt Mária PárI Ált. Isk. VII. osztályos tanuló (A közölt iris a Vöröskereszt jubileumi vetélkedőjére készült versenymunkák között a legmagasabb pontszámot érte el a tamási járásban) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaAaAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAéAAAAAA
