Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-04 / 53. szám
i A könnyénél ok Ha az embereket *** portba sorolom: vannak, akik szeretnek dolgozni, és vannak, akik nem. Szerencsére az első kategóriába tartozók vannak többen, sőt lényegesen többen. A második csoport tagjai társadalmunknak csupán elenyésző részét alkotják. A két póluson élő emberek tudata, erkölcse alapvetően különbözik egymástól, de egy dologban azért mégis megegyeznek. Még pedig abban, hogy életszínvonaluk minél magasabb legyen. A könnyenélők szemében csak saját boldogulásuk fontos, a közösség érdeke teljesen mellékes. Nem elégednek meg a becsületes munkával szerzett jövedelemmel, minden áron több hasznot akarnak húzni — másokból. Vagyis életelvük a következő: minél kevesebbet vetni, de annál többet aratni. Könyen, elegánsan élni. És sajnos néhánynak sikerül is. Hosszú időn keresztül ezeket .az embereket szinte csak tudomásul vettük, most viszont egyre inkább figyelmünk középpontjába kerülnek. Foglalkozunk velük. A dolgozni szeretők életszínvonalukat munkával, csakis munkával kívánják biztosítani — természetesen a közösségével párhuzamosan. Jolii egen forga I om a Holdon A7. optimisták, akik már befizették a társasutazást a Holdra, ne mulasszák el elolvasni Michael Schiff humorista útikalauzát. Az „Üdülés a Holdon teljes ellátással’* című könyvében így válaszol a feltett kérdésekre: — Igaz, hogy a Holdra száműzik a bűnözőket? — Nem. A Földet nem szándékoznak teljesen elnépteleni- teni. — Lehetek a Holdon tisztviselő? —• Lehet, ha magával viszi ügyiratait a Földről. — A Holdon közelebb vagyunk a mennyhez? — Nem — csak távolabb a pokoltól. — Ha' ’:ony a Holdon a fogamzásgátló? — Hatékony. De sokkal jobb védelmet nyújt az űrruha. vőj ükét a munkával szerzett keresetükre alapozzák, ügyre többen vannak, akik szót emelnek a munka nélkül meg- gazdagodók ellen, s hogy azok ne folytathassák spekulációikat, üzelmeiket, rajtunk is múlik. Tisztázzuk újra, meg újra, hogy ezek az emberek nem irigylésre, hanem megvetésre méltóak. íme néhány példa. A hatvanas évek elején kezdték kialakítani a dombo- ri üdülőtelepet. Abban az időben olcsó volt a telekár, mindössze 25 „forint négyszögölenként. Ezernyolc—kétezerért szép kis területeket vásároltak. S fittyet hányva a rendeleteknek, szerződéseknek, nem építettek. Esetleg egy-két kapavágás erejéig kis árkot ástak: íme folyik a munka. S azután megkezdődött a közművesítés, rendezés. A megyei tanács milliókat költött az üdülőtelep munkálataira — s ezzel párhuzamosan a telekárak is emelkedtek. S 4—5 év múlva mit csinált a rafináltabba? Túladott telkén 10—12 ezer forintért. De mit dolgozott azért, hogy befektetését többszörösen kapja vissza? Semmit. Hiszen nem az ő jóvoltából lett értékesebb a telek, hanem a közéből. A következő úgy 1£SSSt dik, mint egy mese. (A „becsületes füleknek” úgy is fejeződik be). Volt egyszer egy fiatalember, aki Szekszárdra jött szerencsét próbálni. Rövid ideig albérletben húzta meg magát, s hamuban sült pogácsát evett — mint sokan mások — csupán rövidebb, jóval rövidebb ideig. Egy szép napon aztán ráragyogott a szerencse csillaga, s befizethetett egy szövetkezeti lakásra, (Igényjogosultsága vitatható volt, ugyanis akkor kevés ilyen lakást építettek, és sok család érdemelt volna elsőbbséget.) Szóval elkészült a lakás, de tulajdonosa nem élvezte sokáig, mert belépett egy társas- házakcióba is. Azóta ott tengeti életét. Szövetkezeti lakását pedig albérletbe adta. S valljuk meg, az albérleti díj „kitűnő” keresetkiegészítő. A lánykereskedőket felváltották a kocsikereskedők, naponta olvashatjuk az apróhirdetéseket: ilyen és ilyen típusú gépkocsimat színválasztással eladom. Persze, hogy eladja, hiszen két másik már be van fizetve. S most, amikor olyan nagy a gépkocsi iránti kereslet 10—15 ezer forintot simán, minden munka nélkül meg lehet keresni rajta. De szerencsére kiadták a gépkocsicserét korlátozó rendeletet, mellyel reméljük megszűnik az üzérkedés. Vidéken lakik, állami lakásban. KISZ-lakása tavaly készült el a megyeszékhelyen. Még be sem költözött, máris árulta. De megfelelő busás haszon híján elhalasztotta az eladást, inkább kiadta albérletbe. Mégpedig két esztendőre. A bérlő egy összegben tette a „kétlakásos” asztalára a bért. Az alíip.cziíuáció elgz zőhöz hasonló. Tolna megyei község — állami lakás. Ugyanott OTP-kölcsönnel házépítés. De. . . A ház parkettázása immár egy éve „húzódik” s így lakásnak nem alkalmas. Tyúkfarmnak annál inkább, hiszen mostanság a tojástermelés igen kifizetődő. Az illetőt az állami lakásból természetesen nem lehet kitenni. De ezt az embert mégis sajnálni kell. Miért? Mert az eszébe sem jut, hogy egy rászorult, sokgyermekes családnak mit jelentene tisztelt személyének és -tyúkjainak költözködése. A könnyenélők. A lakás-, telek-, gépkocsi-spekulátorok, a „munka nélküli” másodálláshalmozók és még lehetne sorolni. De reméljük, hogy ezek a polgári társadalomból itt maradt emberek már nem sokáig folytathatják erkölcstelen üzelmeiket. HORVATH MÁRIA Hidrográfusok munkában A Nílus folyón az első vízállás-megfigyeléseket már 4000 étwel ezelőtt végezték, a hidrológia tudonttínya tehát több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hidrológusok a meteorológusokkal karöltve a hidrológiai körfolyamatokat kutatják. A hidrográfusok a hidrológiai eredményeket gyakorlatban hasznosítják. Munkájukban segítséget nyújtanak a vízi építmények tervezésénél, folyamok vízhozamának meghatározásában, a hidrológiai folyamatok előrejelzésében. A hidrográfiai hálózat jelentős részét a hegységekben építik ki. A hegyi állomások munkatársai állandóan szemmel tartják a hegyekben lehullott csapadékmennyiséget, feljegyzik a hótakaró változásait, vízhozam-progrnóztsokat készítenek, Ez utóbbi tevékenységük nemcsak az esetleges árvizek előrejelzésénél jelentős, de a hegyi folyók vízhozamának -pontos felmérése lehetőséget nyújt az öntözéses gazdálkodás helyes megszervezésére is. Munkában egy magashegységi hidrográfiai állomáson. Jó e I berekét kerestünk Aesopus egyik kedves állatmeséjében a kis sündisznó elindul, hogy akár hetedhét határon túl is, de igazi jó emberekre leljen. Gyerekekkel találkozik, akik megetetik, lovasokkal, akik kikerülik az úton. felnőttekkel, akik nem engedik bántani, merthogy Sünike hasznos lény. Végül úgy vélte, mindenki jó ember. Ez a történet jutott eszembe, miközben én is elindultam „hetedhét határon túl”, hogy kör- utam végére érve sok-sok jó emberrel találkozhassak, beszélhessek, ismerkedjek. Ki a jó ember? Az akit közvetlen környezete, ismerősei, munkatársai, barátai annak vélnek. De nézzük csak sorjában! — Halló! Véradóállomás? — Igen Kolombusz doktor vagyok. — Jó embereket keresek. Pontosabban azt a véradót, aki legtöbbször segített a bajbajutottakon. aki — ha közvetve is — több mint- véradó. Esetleg életmentő. — Cziráki Jánosnét kéresse meg. Negyvenkilencszeres véradónk, tavaly aranyfokozatot kapott ezért. — Köszönöm szépen. * A hagyományokat őrző, komor-komoly falakon belül a ma emberének ízlése szerint berendezett modern, kényelmes lakás tógád a Béla tér 5-ben Czirákiné örül az idegen látogatónak. Azt hitte, újból hívják a véradóktól. — Régen jöttek már értem, talán egy hónapja is elmúlt. — Mióta véradó? — Ö, története van annak! Megtörli a kezét — itthon van a katonafia. későbbre nyúlt az ebéd utáni beszélgetés — azután mesélni kezd. — 1945-ben alig valamivel Szekszárd fel- szabadulása után hirdették a városban, hogy jelentkezzünk véradónak. Elmentem én is. Féltem egy kicsit, de valami azt diktálta belülről, hogy ott a helyem. Fiatal kislány voltam, fur- csálották is a jelentkezésemet. Egy szovjet katona kapta a vért, amit tőlem veitek. Ki volt? Nem tudom. Jó érzés vért adni. Akkor éreztem először, és tudtam, máskor is eljövök, ha hívnak. Máskor is hívták, és Czirákiné mindig jött. Mert „jó érzés segíteni beteg emberezer,”. Hogy ki az a 49 egykor beteg ember, ma sem tudja, csak egyet sikerült megtalálnunk, egy hároméves kisfiút. Amikor született, a vér az életét adta vissza. Ma csupán egy fehér kártya őrzi emlékót, és a szülők köszönetét. Bérdi Józsika persze mitsem tud erről. Miért is érdekelné őt ma még, hogy tulajdonképpen két asszonynak köszönheti az életét? — Szereti a főnökét? — Pista bácsi előtt mit mondhatnék erről? Am Pista bácsi, azaz Parti István, a világhírű Gemenci Erdő- és Vadgazdaság vezetője emberismeretből ezúttal is jelesre vizsgázik. Csendben, tapintatosan kimegy a szobából. — Persze, hogy nagyon szeretem. Ha előtte mondom, tazt gondolná az öreg, hízelgek. ; ; — Nem szokott? c — Néni tűrné, pedig legszívesebben napjában többször 'hódolnék bölcsességének. Megvallom nem ezt vártam, amikor elhatároztam, hogy beosztottakat kérdezek meg arról, milyennek látják a főnöküket? A gemenci vadrezervátum fiatal erdómérnökei alaposan áthúzták számításaimat. — Gemenc ma világhírű rezervátum. A maga . ősiségivel, nyers, évezredes törvényeivel, dollármilliókat érő szarvasbikáival. Pillanatnyi csend a mi rohanó világunkban. Ez egy életmű, bármennnyire is csodálkozik: Parti István életműve. Nyúl Bertalan — akiben azt hiszem ugyanaz a megszállott természetimádat él, mint Pista bácsiban — könyörtelenül folytatja a nem várt szavakat. — A mi főnökünk ember, a szó igazi értelmében. Egyszerű bölcs, szigorú ember. Ka úgy tetszik, jó ember. Mellette csak megszeretni lehet Gemencet, és a benne élőket. Egyed István rendkívül tömören fogalmaz: — Pista bácsi? Egyik kezében a pofon, másikban a kenyér. Amikor elbúcsúztunk, tudtam, bárkit is kérdezeti meg Tolna megyében — és azon túl is — Parti Istvánról mindenki valami olyat mesél, aminek végkicsengése ahhoz a két szóhoz hasonlít, hogy — jó ember. Minek is kérdeztem volna tovább? Gyerekek. Ctödik ások és cések. Véget nem érő Kígyóban özönlenek ki az iskola szűk kapuján. Közéjük sodródom, úgy próbálok szót érteni néhányukkal. — Ki a jó ember? — A Simon Templar. — Apu. — Édesanya. . — Az blő.~' — A fagyis. A miértekre egyszerű a válasz: teszik ahogy viselkedni, olyan akarók lenni én is. Alig tizenévese«:, persze, hogy a nagy ideált tartják jó embernek. Kinekrkinek más a „jó fej’ mondják. ahogy ők — rá —
