Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
Thiery Árpád: ÁLMODOZÓK A vendéglőt a harmadosztályú vendégek gyakran ösz- szerondították. A városban elég nehéz volt ide munkaerőt találni, s akiket mégis idehelyeztek, egy idő után többnyire felmondtak. Az új pincérnek három gyereke, no meg egy elhízott felesége volt. A gyerekek még iskolába jártak. így hát a pincér elhatározta, hogy ki fogja bírni a vendéglőben. Nem tudta egészen pontosan, hogy mit kell majd kibírnia, de hát inas korában egy főpincér megtanította: a vendéglátó- iparban az élet kulcsa az alkalmazkodás. Ez a bölcsesség jelentette a pincér fegyverzetét. A nap veszekedéssel kezdődött otthon. Valami számlát kellett volna kifizetni, de nem volt pénzük: — csak délután kapok fizetést nem érted? — hajtogatta a feleségének, aztán elrohant hazulról. Nem köszönt, nem reggelizett, nem borotválkozott. Az üzletvezető egész délelőtt morgott a pincér hanyag külseje miatt. Egy ilyen lepra helyen teljesen mindegy, hogy borotválkozik-e az ember, vagy sem, gondolta a pincér egykedvűen, majd a karjára terítette a kockás szalvétát. Most se volt türelmesebb, mint máskor, és több lelkesedés se fűtötte. Megállt Frank előtt. Frank a fűtőtest közelében helyezkedett el. Reggel óta csatangolt. Fáradtnak, megviseltnek látszott, mint mindig. ha gondjaival küszködött. — Konyak van? —.kérdezte. — Van. — Egy pohárral — rendelt Frank, majd barátságosan hozzátette: — Magának is egyet. — Én nem ihatok. — a pincér néhány kendőlengvintéssel leseperte az' asztalt. Fáradt kis felhők lebegtek a szemében. Majd ott, hátul megiszom — mondta. A csaposnak leadta a blokkot a két konyakról. Frank konyakját egy tálcára tette, majd rövid habozás után a sajátját is. azután kiment a hátsó folyosóra, a függöny mögé. Ahogy ilyenkor szokta. Lehet, hogy valamiért bizalmaskodni akar velem ez az alak, talán egy kis nő kellene neki, gondolta ivás közben. Aztán kivitte Frank konyakját, letette az asztalra. Frank egyetlen mozdulattal lehajtotta az italt. — Ronda idő van — mondta. — Ronda. — Tudnék egy ragyogó helyet a maga számára. A pincér szeme egy pillanatra megrebbent, mintha belei új tak volna. — Tényleg? És ott hallgatnám a legyek zümmögését ? — Ott nincsennek legyek. — Ez valami munkahely talán? — Túlzás — ingatta Frank a fejét. A pincér alacsony, nag> orrú ember volt. Ravaszul körülnézett, de az is lehet, hogy segélykérőén. Nehéz volt ezt megállapítani, mindenesetre idegesnek látszott. Odament a csaposhoz, mintha valami dolga lett volna ott, azután az üvegezőket bámulta, akik a bejáratnál dolgoztak, mert egy részeg alak tegnap bevágta az ajtót. Kétszáz forint egy ilyen nagy üveg. gondolta a pincér. A söntéspulthoz támaszkodott. Alacsonyan, eltűnődve, különösen erős. csontos orrával úgy nézett ki mint egy mezei madár. Később visszament Frankhoz. — Még egy konyakot? — kérdezte. — Hozzon. Magának is egyet. — Majd ott hátul — mondta a pincér. Meghajolt és elment. Frank miután ismét egyetlen mozdulattal hajtotta le a konyakot, elnevette magát. — Spanyolországra gondoltam az előbb. A pincér összerezzent. Csak azt tudnám, hogy mit akar tőlem ez az alak, gondolta. Bizalmatlanul nézett Frankra. — Miért éppen Spanyolországra? — Szép lehet ott a tenger. Az éghajlat óceáni. Mérsékelt nyári és téli hőmérséklet van. A pincér hallgatott. A lelke mélyén szerette volna otthagyni Frankot a hőmérséklettel meg Spanyolországgal. Megbánta már, hogy elfogadta a konyakot. Nagy kutyaszemei bizonytalanul pislogtak. — És mi volna ott az én szerepem? — kérdezte. Az arca összetöredezett vonalakból állt. — Amit szeretne. — Mit kell és mit szeretnék? — biggyesztette el a pincér a száját. — Attól függ, hogy milyen főnöke van az embernek. — Mondjuk, egy óriási főnöke volna. — Milyen óriási? — Amilyent el tud magának képzelni. — Ö.„ — mosolyodott el a pincér. — Gondolom, volna ott egy vendéglő. Esetleg egy aréna közelében, mert Spanyolország ugye, tele van bikaviadalokkal. Olvastam erről. Egy vendéglővel jól lehetne ott keresni. S a pincér akkor számolgatni . kezdett. Fejében egymás után kis kapuk nyíltak ki, azután gyorsan, meglepődve be is csukódtak. A számok egy ideig játszadoztak egymással. Először csak kis számok voltak, azután nagyobbak, majd egészen nagy számokká változtak, és akkor a pincér belezavarodott a boldogtalan küzdelembe. — Mit csinálna, ha sok pénze volna7 — nézett Frank a pincérre. — Van egy számlám otthon, először is azt fizetném ki. — És ha ott Spanyolországban, a vendéglő helyén, az óceán partján volna egy fehér villa is? Nagy széles terasszal a tengerre? Lent a házi öbölben egy kis hajó. Ki lehetne vele menni a vízre. Jó szelek fújnának, miegymás... — Nem mondom, jó fantáziája van. — szép, selyem nyugágyak. Homok. Pénz. Meleg, sós levegő, meg napfény, hogy belebolondul az ember bőre. Éjjel nappal fények. Fehérek, sárgák, lilák, mindenféle színek. Rengeteg napfény. Ott soha sincs ilyen rohadt, mínusz tízfokos hideg. Csak a tenger van, meg a hajók. Mit mondjak még? — Meg a nők, mi? r- Amilyent akar! — Csak a Bardo-t ne említse! — Miért? A pincér úgy viselkedett, mintha elszólta volna magát. Mi több. most együgyűnek látszott. — Hülyeség az egész — mondta — Nem tudnék mit kezdeni a bikaviadalokkal. Ugyanis nagy állatbarát vagyok. Meg nagyon sós ott a levegő. Maga mondta. Frank az üres pohárral játszott. Megforgatta a kezében. — Nem jutott még eszébe, hogy el kellene innen menni? — Az üzletből? — Úgy általában gondoltam. Mondjuk: világgá. A pincér furcsán nézett Frankra, majd zavartan felnevetett. — Ez nem a világ? Ahol most vagyok? Frank a tengerre gondolt hirtelen elszomorodva, meg arra a bizonyos fehér villára. Úgy ült be a vendéglőbe, mintha baj nélkül jutott volna el valahová, amiben nem nagyon reménykedett. A bácsi talán hegymászó? — kérdezték tőle a vendéglő előtt a srácok, amikor cigarettát adott nekik. Prédikátor vagyok, fiaim — válaszolta. A fiúk röhögtek és azt mondták — Nem olyan a kalapja. A köd lassan kezdett behúzódni a házak közé. Szemben a vendéglővel egy fémtestű szobor állt: széles, hegesztett váltakkal, kis majom- fejjel, bányászalak valami gránitkockán. Máshová is állíthatták volna, mindig ezt kell néznem, gondolta a pincér. S akkor a szobor mögött fényes fehér távolságban megjelent a felesége. Cammogva, elégedetten jött, mint egy kofa a jó piac után. A pincér csak nézte, nézte, ahogy közeledik: Istenem, biztosan a fizetésért jön, gondolta és elszomorodott, hogy öreg, kövér felesége van. Talán hatvan éves is elmúlt már, csak eddig valahogy félrevezetett, és azt képzeltem magamban, hogy még csak negyven, gondolta elcsüggedve. — Egyszer elutaztam, kérem — mondta Franknak, S közben furcsán fel-felnevetett, mintha levegő után kapkodott volna. — Mentem vagy negyven kilométert, azután leszállítottak a vonatról. Árvíz volt. Nem lehetett tovább menni. Mit csinálhattam? Frank a pincérre nézett: Nocsak, bajusza is van, gondolta kissé meglepődve, mintha most vette volna először szemügyre. — Hozzon még egy konyakot. Persze, magának is. Biztos, hogy be akar ru- gatni ez az alak, gondolta a pincér hátul az összekötő folyosón, amikor a harmadik konyakot is felhajtotta. Spanyolország, morogta, van ennek magához való esze, de a következő kört Hongkongban majd én fizetem. — Ettől a gondolattól jobb kedve támadt. Frank intett a pincérnek. Egymásra néztek. Különös, befejezetlen tekintet volt ez. Nem szemrehányó, inkább váratlan, mint amikor valami átsuhan az ember arcán. Frank fölvette a kabátját, fizetett és egy üres biccentéssel elment. A pincér sokáig nézett utána. Valami egy pillanatra titokzatosan megmozdult a lelkében: Tulajdonképpen maradhatott volna még, igazság szerint a következő kör az enyém lett volna, tűnődött. Azután a feleségére nézett, csak nézte, nézte. Az asszony ott állt a fémszobor mellett, és furcsa, de úgy látszott, mintha odahegesztették volna. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk. Szily Géza rajza
