Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-28 / 50. szám

Caányi Lászlót

A LÁNGÉSZ ÁRNYÉKÁBAN

PETŐFI ZOLTÁN TRAGÉDIÁJA

ii.

Anyai örökség

A költői tehetségnek nyoma sem volt benne; anyai örökség. Sajnos az is. hogy tehetségesnek vélte magát, sőt tehetségesebbnek apjánál is. költőPetöfi Zoltán ti—23 éves korában

nek, színésznek egyaránt. Egy strófa mégis ide kívánkozik az Életuntság című versből, amit Nagykőrösön írt, 1866 júniusában. tehát alig 17 éves korában:

Azt az órát, amelyben én Szülétek, megátkozám;

Mert hisz ez is, mint a többi, Szenvedést hozott reám.

Aki ezeket a sorokat írta, s

verse végén csak a halál megnyugvásában leli örömét, részeg kalandok, alvilági mulatságok hőse, de épp ezért tűnik fel ez a halálszólítás: ha egy rossz versben is. de megsejtette volna sorsának tragikumát? Sajnos ezt sem mondhatjuk el. Mert a vers inkább anyját idézi, mint saját magát: üres szenvelgés, s arra is alkalmatlan, hogy az utánzásra érdemesebb apai példaképet válassza. Mert ez a Petőfi- utánzók kora, s nem nehéz elképzelnünk, hogy milyen sikert válthatott volna ki ez a másodlagosság is. amikor a Petőfi Zoltánénál alig jobb dilettantizmust csak azért, mert Petőfit idézte, Arany, vagy Gyulai kemény kritikája sem tudta megtörni. Petőfi fiával Arany is. aki keresztapja is volt, engedékenyebb lett volna, ha erre alkalma van, de Szendrey J úlia üres szenvelgését nem vállalta, ahogy erkölcsileg sem volt hajlandó közösséget vállalni vele. Petőfiné, illetve ekkor már Horváth Ár- pádné, buzgón ápolta írói hírnevét, s ha másutt nem is. a családon belül úgy tekintettek rá, mint világhírességre. A Hársfa utcai Horváth-házban a hét fiú. Árpád és Attila „folyóiratot” körmölt, a „Tarka Műveket”, mely az anya irodalmi dic"őségéről sem feledkezik meg, akj olyan verseket ír, hogy „még az uzsorás is az Olympon fog járni tőle”, s „ő Zrínyi Ilona, Széchy Mária stb. magyar nők között bizton megállhat”.

Úgy tűnik, Szendrey Júliában nagyon is tudatos a be nem vallott féltékenység Petőfi iránt, melyet szüntelenül táplál »nem szűnő ellenérzés is, amit

szerencsétlen házassága a kortársakban keltett. Egyik novellája, amit Gyulai bírálatára szánt válaszként (borzalmas címe: „A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma. Történet, mely ha még nem történt meg, megtörténhetik, s ha nem történik meg, megtörténhetnék") saját arcképe; de nem az emancipált nő típusa, hanem a derék háziasszonyé (második házasságának igazolása), akinek „marad néhány szabad perce, sőt néhány órája is, amikor lelke valami szellemi elfoglal- tatás szükségét érzi, mikor az anyagi bajokat és fáradozásokat szellemi időtöltés által óhajtja kipihenni” (Petőfi- komplexum), tehát ír. De ez a „szellemi elfoglaltatás” nem a lángész tanúságtevő kényszere, mely egy nemzetért érzi

magát felelősnek, ez valóban csak „elfoglaltatás”, mely a feltűnést hajszolja, a sikert Zoltánban mindez durvábban jelentkezik, az alkoholistává lett kamasz nyerseségével, aki gátlástalanul rúg föl maga körül mindent, hogy a botrányt növelve váljék érdekessé. Nincs adatunk arra. hogy Júlia milyennek szerette volna látnj a fiát, hisz akkor sem voltak vele tervei, amikor még „félig meddig ártatlannak” tudta. Később már csak a tagadás volt benne, a rideg elutasítás, amit lélektanilag valószínűleg a Tóth József színész iránti szerelme is motivált, akihez halálos ágyán, a méhrák görcsei között is férjhez akart menni.

Zoltán alkoholista bűnbánatai idején megpróbált közeledni hozzá, s ha ezeknek nem is tulajdoníthatunk nagy jelentőséget. az anyai elutasítás mégis szembetűnő. Egy alkalommal, megunva a csákói „praxi” unalmas életét, bejelenti, hogy szeretne ismét tanulni: „Tudom édes anyám, hogy megütközöl rajta — írja — már azt hívén, hogy megszabadulsz tőlem és ismét a nyakadba ülök.” Idézetünkhöz nem kell spk magyarázat, bár aki írta, régen túl jutott azon, hogy érdemes lenne neki hinni, de azt is tudja, hogy anyja szabadulni akar tőle. Valóban így van, s az anya nem is neki. hanem Petőfi Istvánnak

"'Tett indulatos válaszát: „Az iskola folytatásáról nála szó sem lehet, az csak ürügy nála, hogy Pestre feljőve szokott

korhelykedéseit és rendetlenkedéseit folytathassa. Elég volt abból annyi.” Persze óvakodnunk kell attól, hogy Szendrey Júliában valami démonikus jelenséget lássunk, a megtestesült gonoszságot, mert épp az ellenkezője igaz: a Petőfi- örökséggel, amelynek jelentőségét fel sem tudja fogni, saját felnagyított jelentéktelenségét szeretné szembeállítani, egyszerűen nem tudja, hogyan viselkedjék, mutatis mutandis, mindig 'a rosszat választja. Ez a dilettáns erőlködés természetesen nem tudja helyes mederbe terelni az anyai jellemvonásokkal terhelt Zoltán nyerseségét sem, aki így tétován lebeg csak, cél és szándék nélkül, holott a kornak — akkor is, ha a hatás nem egységes — nagy érzelmi

Szendrey Júlia 1866 júliusában

élménye a legendává, éltető eszmévé emelkedett Petőfi.

Tragikum és „dőzshős-ünnep”

„Petőfit halljuk ezer változatban” — írja Gyulai ezekben az években, de ezt sem lehet szó szerint venni. A világosi tragédia alatt a lélek is megtört, s egyszerre kilátástalanná vált minden; nemcsak a bukás szégyenét kellett elviselni, hanem következményeit is. mert a császári bosz- szú a családok tízezreit sújtotta. Még az emberöltővel ké. sőbbi visszaemlékezés is megborzadt: dédanyám sokszor

mesélte, hogy ő is ott állt Lovasnál az országúton, s nézte a császári menetet. 1857-ben volt, amikor Ferenc József először utazott Magyarországra. Rémülten, némán figyelték a díszes menetet, mert a nyolcéves kislány is tudta, hogy a császár közönséges gyilkos. Ferenc Józsefet Arany versével akarták fogadni Budán, de csak A walesi bárdok lehetett a méltó fogadtatás, vagy Lisznya: szörnyű klapanciái, amit — írjuk javára? — csak névtelenül mert közzétenni.

A képlet látszólag nagyon egyszerű. Az irodalom, mely Petőfi halálával a legtöbbet áldozta, nem tudott felocsúdni, pedig a fájdalom szélütésétől sújtott leiké’ "ek vigaszra volt szükségük. A pálya megnyílt a dilettánsok előtt, akiket kettős élmény terelt Petőfi örökWEORES SÁNDOR VERSEI:

LEÁNYFURFANQ

Sárika sírsz: nálad szebb lányok hátra szorítnak.

Kell alakoskodnod, s gyűjtheted udvarodat; Színlelj kis szeleburdit, s könnyen elérni remélnek;

Mímelj titkos bút, mint ki vigaszra szorul; Sejtess gyenge szívet, s prédának nézik a gyengét — Ám aki változatid csa pda-vasára futott,

Ahhoz büszke legyél: mit képzel uramfia rólam? Aztán választhatsz fog lyaid ezreiből.

AZ ELALVÓ QYERMEK

Nyakig a paplanba takarva, Szemei alvásra bevarrva, még ébren figyel az orrocska, már álom-tenger a hajacska.

ségének ellenállhatatlan sodrásába: saját tehetetlenségük, mely csak az utánérzés má- sodlagosságában ismeri föl magát, és a népdallá váló, legendákban újjáéledő Petőfi, aki egyszerre eleven valóság lett. De a program, amit Sze- lestey László fogalmazott meg, a tehetségtelenek minden értéket elvető programja: „Túlszigorú ízléstani fogalmaink által ne gyengítsük az alapot.” És az alap? Kár lenne takargatnunk: a lelkesedés, mely valóban „világ csudája” tudott lenni, most illúziókba menekül és főleg borba, s az alkoholistává züllő honfibú olcsó mámorba rejti szégyenét és tehetetlenségét. Valami torz és kétségbeejtő következik most, midőn gyatra versek érzékenyítik el a szíveket, de a rossz rigmusok őszinte fájdalmat fejeznek ki, ahogy a „sírva vigadás” ijesztő divatját is az igazi honfibú váltja ki. Lisznya; szótekervé- nyével élve kéjéji dőzshősök ülnek véget nem érő dőzshős- ■ünnepet, s > 8 bujdosókat is, akik valódi gyilkosok elől menekülnek, rendszerint borházak tw rejtik, a csapra ütött. hordó mellett van állandó otthonuk, hogy a nap minden órájában lehessen inni a hazáért.

Ez a borral élesztett honfibú boldogan öleli magához Petőfi Zoltánt, aki úgy adja át magát az alkalmi dicsőségnek, mintha kötelességét teljesítené. Sorsában épp az a tragikus. hogy hiányzik belőle a nagyság szándéka is; a borgőzben élő hazai iság Petőfi he- lvett borona és vele ün^^li S3- ját tehetetlenségét. Ez már nem a gyász. Világos végső tragikuma, hanem a tehetetlenség önpusztító pokoljárása, tehát az ízlés és szellem bukása is. Lisznyai, — vezérszellem va'W főkolompos? — akit Jókai oly eleven színekkel rajzolt meg, fokossal, árvalányha- jas kalpaegal jár ja az országot, s bár a lelkesedés nem hiányzik, semminek, amit 5 és társai csinálnak, nincs hitele. Pedig nem is mindig emberi magatartásukkal volt baj; Sze- lestey például igazán tiszteletre méltó elszántsággal folytat a a harcot, s így lett az Almás- sy-összeesküvás részeseként hosszú éveken ác a hírhedt császári börtönök, Olmütz, Josephstadt, Theresienstadt rabja. De ez sem segített, mert az egész mozgalmat a másodlagosság jellemzi, az esztétikum hiánya, s ezzel céltalanná is vált; csak a pillanatnyi és a legolcsóbb hatást szolgálhatta a jövő helyett. S így meg is maradt annak, amit Lisznyai szótekerészete dőzshős-ünnep- nek nevezett.

Sajnos Petőfi Zoltán is csak kéjéji dőzshős és semmi több. Nem az apai örökség a súlyos, hanem a lélek gyönge, s alig lehet elképzelni tragikusabbat, mint ezt a Petőfi nevéhez kapcsolt nagy képű léhaságot. De a dalidók részeg bömbölése nem hallatszott messze. Petőfi Zoltán önmaga kísérteteként, még egy ideig föl-fölbukkant — utoljára Juhász Gyula versében kísért .— de fokozatosan elveszti azt a varázst is, amit a „nagy Petőfi” emléke kapcsolt hozzá. Korai halála után öregapja, az örök bajeligazítő Szendrey Ignác még megpróbálta, hogy legalább emlékét tisztán adja át a fiatal nemzedéknek. Alapítványt tett a megmaradt örökségből, az V. kerületi gimnáziumban „Petőfi Zoltán tanulók segélyzö alapítványa” címen, hogy jő tanuló, erkölcsös diákokat segélyezzenek. De a „nagy Petőfi” fián már ez sem segített. Tragikus korban élt, melyen felül kellett volna emelkednie, de csak hozzá hasonulni tudott Nemcsak az apai örökségre volt méltatlan, hanem a kor tragikus nagyságához is, ő is, az anyja is. kortársainak legtöbbje is. De ehhez Petőfinek már nem volt semmi köze.

Horváth Árpád az 1860-as évek vége felé