Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
Pestkörnyéki, mesterséges tó partján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipára, eszembe jutott és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges — téglagyár mellett keletkezett gödör —, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr. —- Emezt meg majd eladom — mutatta fel a régebbi pipát — Egyszer már kérték — részletre. Három tízesért vettem, tavaly. Ámbár... lehet, hogy meggondolom. — Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz omladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öt-hat méterre be lehetett gyalogolni a tóba. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasa- dékain bekukucskálva tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. Egyszercsak mozogni kezdett a bozót és kistermetű, szőrmók képő öregember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt rákász? — kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj-kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt s parányi Sok évvel ezelőtt New Yorkban laktam és volt egy koldusom. Kedves, szőke, jólöltözött fiatalember volt ez a koldus, aki üveges szemmel nézett a levegőbe, időnként megkopogtatta fehér botjával az aszfaltot és ezt mondta, elnyújtott, könyörgő hangon: — Kér-nék szé-pen szegény, sze-ren-csét-len világ- ta-lan-nak, ese-de-zem, ad-ja- nak né-hány kö-nyö-rü-le-tes cen-tet... Az amerikai ember nem is siet, hanem rohan az utcán, ezer dolga van, rá sem hederített a szőke koldusra, hiába szimulálta remekül a vakokat, én tudtam, hogy olyan szeme van, mint a sólyomnak. De az üzlet nagyon rosszul ment. Csak totyogó öregasz- szonyok és magukat vonszoló aggastyánok hallgatták végig a hosszú szövegét és adtak neki néhány centet. Megsajnáltam. Hiába volt álvak. én nagyobb testi hibának látom azt, hogy koldul, mint azt, ha igazán vak lett volna. A koldust egy kicsit a magaménak tekintettem, mert pont a ház előtt dolgozott, amelyben laktam, és mindennap váltottunk néhány szót. Egyre jobban megszerettem, mert zokszó nélkül vette Csák Gyulai aRBKflSZ mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dör- rent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredeic, háromméteres parton és nagyon mérgesnek látszott \ kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. — Van igazolványa? — Rákot fogok... — mormolta az idegen. — Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! —• Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. — Az államnak fogom. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt. — Mutassa az igazolványt. Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott, szürke kartonlapot nyúitottát. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját. — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan és összehajtva visszanyújtottam az „igazolványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt — Hogy lenne rendben — replikázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le — bólintottam — Na, nézzük, hogy csinálja, — szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, s vízbe gázolt, majd lemeritett két markával húzott egy hosz- szút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkalnehéz sorsát és télen-nyáron, esőben, hóban, fagyban csak állt és mondta ezt a hosszú, rossz szöveget. Egy napon, amikor hosszú ideig figyeltem és láttam, hogy suhannak el előtte az emberek részvétle- nül, oda se figyelve könyörgésére, így szóltam hozzá. — Most már tudom, mi a baj veled — kezdtem. A koldus unottan legyintett. — Én is tudom. Már ezerszer hallottam, hogy egészséges, ép fiatalember, miért nem megy dolgozni. Ez is munka, ha nem tudnád, mégpedig erős fizikum kell hozzá és vasszorgalom. Nekem ehhez van kedvem. Elvégre adok is valamit a pénzükért, nem? — Ugyan mit? — Mint a pap. Lelki vigaszt. Azért az öt centért a legrondább fráter is úgy érzi, hogy ő egy földreszállt angyal Megkönnyebbül. Törleszti az adósságát az emberiséggel szemben, amit sehogyan sem lehet törleszteni, de ö azt hiszi, hogy most már nem baj, ha rabolt is, ha tönkretett is valakit, mert adott a koldusnak, tehát szíve van. — Érdekes szempont. De én nem arra gondoltam, hogy erkölcsi prédikáHőt tartsak neked, csak l:r i ak-*om ve led, hogy rossz a szöveged. Hosszú és unalmas. más pontot keresve lemászott és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. —- Aha! — kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot... — De ha — mondjuk — halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa”, — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott — de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. így is volt. Ő is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta: — Hát... Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjúra, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokat fog — legyintett a rokonom megkönnyebbülten és újra tömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmókot. — Meg madárbóL — Azt hogy fogja? Most már ő is megnyugodott, s kirázogatva ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította és füttyszerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pii-pii, prü- prüp... A sajátos, madár-morsejel- re, válasz érkezett valahonnan a nádaból. — De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy így. — Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Tudom. Adjál jobbat. — Adok is. Mától kezdve ezt fogod mondani: „IT’S SPRING, I’M BLIND!” (Tavasz van és vak vagyok.) Angolul sokkal gyorsabban lehet kimondani ezt a szöveget, mint magyarul, alig tart egy másodpercig. A koldusnak nagyon tetszett az új szerep és már mondta is tárgyilagos hangon, ahogy kioktattam: ITSPRING1MBLIND. És az emberek, akik addig rá se hederítve elhaladtak előtte, hirtelen megtorpantak, eszükbe jutott, milyen szép látvány a tavasz és milyen borzalmas lehet nem látni belőle semmit, hátráltak egy-két lépést és adtak. Alig suhant el em bér a koldus előtt anélkül, hogy a zsebébe nyúlt volna Én a másik oldalról figyel tem az eseményeket és örömmel láttam, hogy a szövegemnek nagy sikere van, a koldus egyre nyugodtabban, egyre szárazabban, tehát egyre jobban „hozta” a szöveget és ömlőitek az öt- és tízcentesek a kalapjába. Nagyon büszke voltam a sikeremre és amikor láttam, hogy másnap, harmadnap is egyre jobban gyűlnek a pénzek, büszkén odamentem hozzá: — Rosszkedvűnek látszol. — Az is vagyok. — Miért? Nem vált be az i szöveg? — Dehnqyis nem. Sokkal 1 et keresek, mint azelőtt — Nahát. Akkor, mi a baj — Hogy mit mondok télen?. — Apámtól. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom átnyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén nagy-nagy nyugalom honolt. — De jó ízű ez, te — sóhajtott ismét rokonom, s maga elé tartva, újólag körbecso- dálta a pipát, úgy, hogy a rákász is lássa, irigyelje ... Attól féltem: sírnom kell, ezért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem és utánoztam a madár- nyelvűt: — Prü-prü-prü, pii-pii, prü- prüp... Farkas Aladár —Hincz Gyula vietnami sorozatából. GALAMBOSJ LÁSZLÓ: délután i. Lebeg a Gyöngytündér, kagylójában lüktet sugara a vizet koronázó tűznek. II. Nádtőrön dérboglár, jéggyűrüs a sajka. Isten a habokat, csattogva vasalja. III. Sisakját a kígyó emelné magasra; hóvirággyökérhez fagyott aranyfarka. IV. Haldokol szivárvány; csonkká kaszált lába remeg a délután felhő-fogsorába. Királyhegyi Pált Bűvös szavak
