Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

PÁLOS ROZIT A TÉLEN Hópihe, hópihelányok szállnak el égi fehéren, tegnapi, holnapi álmok arca közötti sötétben. Szán suhan át a szobámon, hárfa-legenda az útja, lélkeim ülnek a szánon, számukat, este, ki tudja? Hópihe, hópihelányok, Napba ha majd hazatértek, küldjétek akkora lángot, végre az egy ben elégjek. KÁLDI JÁNOS: HALOTTI BESZÉD — Szabó Pál emlékének — Feleim, tovaszáll az idő sietséggel. Hófehér lesz az őszi madárhad. Törékeny csengő az emberi szív. Bárhogyan érvel, sár a sorsa. Nem verhet itt senki se sátrat maradóan, hosszú időre. A folyók kolompjai elhalkulnak. Elkopik az ének a távoli mezőkről. Megadja magát a vitázó lomb. Igen, arrajárók vagyunk mindannyian, hol a sír szája tátong. SZENTIVÁNYI ÉVA: ÍTÉLET Minden lehetne még1 De felmagasodsz az élet S én közém mint tömör fal, Megfellebbezhetetlen ítélet íratlan törvényed szerint. Minden lehetne még! Piros reggeli rohanások Sugárzó napfények felé! Üveggolyóként hullana az élet Még színesen a lábaim elé. Minden lehetne még! S én újra látnék; A tócsák vizét kék átlátszó tengereknek, A sziklákat barna óriások véste szobroknak. A fákat lebegő zöld hajlékony sátraknak, A homokot sárga pergő szemű sivatagnak. Minden lehetne még! De elém állsz, tiltasz, nem vagy Sehol, s mindenhol beléd ütközöm; Omolj le titkon, oldozz fel némán. Mellém állj! Ügyis csak hozzád van közöm: BALIPAP FERENC: FV/QA (a májusi búzaföldeken tenyeredből szétszórtad a bokrok-virága pacsirták énekét hogy idevésd kalász-koronás homlokod arany-emlékezetét ifjúságom alkonyatára) Az utca mint egy fölragasztott plakátot sodorja arcod Szél tépi esők sín-párja osztja szigorú fényű alakzatokra Indigók érdemjeleivel kivert hófehér ingemen lobog ez a vers Nélküled álmok űzője vagyok hát? (Józaníts jámbor tárgyilagosság!) Leskó Lászlót JEL I ZES 91 7. első jelzés” — villan lel benned egy pillanatra a másoktól már hallott, de vé­gig nem gondolt jelentésű ki­fejezés. „Igen, az első jelzés.” Ujjaid a baloldalad felé ka­parásznak. Féltérden állsz, vagy inkább guggolsz, s ki­szolgáltatott vagy, mint egy szükségét végző állat. Újra csak közhelyek filmkockái pe­regnek agyadban: „szúr a szí­vem ... mintha valami össze­markolta volna a szívem... mintha jeges kéz szorítaná a szívemet...” Mindegyik vál­tozatban ott a szó: „szív”. Hányszor mondtad ki életed­ben? Kevésszer annyi bizo­nyos. Valami romantikus fel­hangja volt eddig benned, _ s ezért kerülted a kiejtését. Féltérden görnyedsz a kályha előtt, melynek ajtaja kitárva, benne iszonyú sötétség tátja rád formát öltött száját, s készülsz belehullani. A fa­hasábok melletted hevernek, egyik az előbb hullt ki a ke­zedből hangos koppanással. „Varsányiék majd felkopog­nak megint” — moccan ben­ned a gondolat, s nevetnél, ha tudnál lélegezni, a szúrás azonban erősebb lesz, mihelyt orrodon próbálsz szippantani a láthatatlan, de valódiságát most hiányával bizonyító le­vegőből. Fejed nekitámasztod a kályha csempéinek, elho­mályosuló szemed elé felna­gyítva szöknek a hideg cse­repek mintáiba rakódott por- csomók. „Takarítani...” — a mondatot már nem fejezed be magadban, mert ott ahol a homlokod érintkezik a kály­hával, valami nedvesség szi­várog lefelé. Már nem is te­szed fel magadnak a kérdés­paradoxont: hogyan izzadhat egy kályha? A megoldás a meg- fogalmazatlan kérdéssel egy­szerre tudatosul benned, s va­lahogy nyálkásnak érzed. Ha tudnád, szégyellnéd is, hogy a te homlokod termeli ezeket az apró cseppeket. A fogaid csi­korgatnád, de megkövesedett ínyedből puhán állnak ki, olyanok most, mint gyerek­korodban a kettétört napra­forgószár fehér bele. Napra­forgó. Tányérját az ég felé fordítja. Sárgalevelű... Nem, nem gondolod ezeket, nem tudsz gondolkodni, talán sejt­jeid, a bőröd pórusai dob­ják ki az asszociációkat be­lőled. Csak legalább Anna itt­hon lennel Ezt sem gondolod; ez az ősfélelem, a szűkölő. A mammut hatalmas talpa alá kerülő, egykori görnyedt tar- tású ősöd vinnyogja benned. Egyik kezed még félmagasan a szíved körül, a másik már a földre koppant a fa után. Csak legalább Anna... ! Már mondtad neki hónapokkal ez­előtt: „Ha egyszer úgy adód­na, hogy... Ha egyszer ...” A címeket akartad neki feli írni, ahová kézirataidat küld- ted. Csak nézett rád, nem akarta érteni. „Az autó sok­szor százzal, száztízzel megy” — motyogtad akkor. — „Meg­eshet, hogy...” Pedig nem féltél az autóban sosem, min­dig úgy érezted, hogy nem le­het bajod még akkor sem, ha fülsiketítő robajjal másik ko­csinak ütköztök. Te sértetlen maradsz, ebben biztos voltál. És most, itt e gerincroppantó tartásban bánnád, ha lenne még erőd, hogy nem írtad fel a címeket, az újságok címeit ahová írásaidat elküldted. Mikor is akartál először tol­lat venni a kezedbe, hogy felírd a címeket? A bányász halálakor, aki annyi idős volt, mint te. Az egész falu ott volt a temetésen, csak te álltái a lefüggönyözött ablak mögött. Mégsem írtad fel a címeket. Aztán, már itt a városban is tollat akartál fogni egyszer. Aznäp, amikor Etelka halálá­ról értesültél. Osztálytársad volt, a legjobb tanuló. „Szén­savgyár” — dobta fel magát benned napokig a számodra idegen töltésű szó. Azt mond­ták: Etelka arcán a jégkéreg egy ideig konzerválta a jól ismert archaikus mosolyát. A címek felírása akkor is el­maradt Hullámokban tör rád a félelem. Minden hullám erősebb, mint készülő vihar­kor a tó arcának gyűrődései. „Az ember addig él, ameddig emlékeznek rá.” Hol hallottad ezt? A szúrás erősödik, mi­helyt levegőt próbálsz venni. Nem, nem is akarsz már, mert a láthatóvá vált látha­tatlanban furcsa vonalak kí­gyóznak, a levegőnek színe van: fekete, halványpiros, sár­ga Mi marad belőled? Né­hány oldalnyi nyomtatott szö­veg, néhány magnetofonte­kercs a stúdióktól távol, a szalagtárban, lejátszottam Hát csak ez lett volna? Már nem ásít feléd a kályhanyílás sö­tétje, mert fejed lejjebb ke­rült nála. Egyszerre hideget érzel a szobában, ujjaid már nem ka­parásznák a baloldalon, nem emlékszel, mikor vetted el a kezedet onnan. A homlokod még vizes, de már. csöndes- fáradtan próbálsz ' lélegzetet venni. Sikerül. Egyre bátrabb leszel, már habzso’od a le­vegőt, és egyszerre beléd nyi­lall a felismerés: „Életre ítél­tettél!” Még remegő lábakkal ro­hansz le a negyedik emelet­ről, ki az utcára az emberek közé! Néhányan összemoso­lyognak, talán ittasnak néz­nek. Nem bánod. Folyóba visszadobott halként fickán- doznál, s magadnak is várat­lan a gondolat: sohasem pusz­tulsz el. „Hé, te! — kiáltanál. — Mindegy milyen vagy! Mindegy, hogy zörgő csont­váznak rajzolnak, vagy egyen­lő oldalú háromszög közepén- szemnek! Mi vagyunk az erő­sebbek!” Már tudod, hogy az „esti­hírlapot” kiáltó újságárus is te vagy, a buszra váró mun­kás is, meg a léggömböt tartó kisgyerek is. Arcukba bá­mulsz és szeretnéd ezt mon­dani: „Nézzétek, mennyire hasonlíttok rám!” TÉGLÁS1 IMRE: ALVADÁS Megpróbálok kitalálni egy lányt. Már ott tartok, hogy a teste is fontos. Köd-fonatát markolászom, s hogy meg ne fulladjak, magambaszívnám a mellét és a combját. S ha partradob az álom, a reggel fövenyén ébredek, bordáim között hálónehezék lüktet. Halászok káromkodnak. Kilyukasztotta az eget a Nap. Mekkora égő kődarab! S a parton senki meg nem borzad, senki sem hallja a robbanásokat. Káldi Judit: JAKI TEMPLOM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents