Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-28 / 23. szám

Mi van veled január?

„Megmondta, mint Köböl János”

A falon függ díszes keretben a pályadíj elnyerését tanúsító oklevél. Rajta a dátum: 1960. A „Megmondta, mint Köböl János” című elbeszélése irodalmi sikereinek egyike.

— Ez is történelmi tárgyú, mint a legtöbb művem... József főherceget Perbálra hívták emlékmű-leleplezésre. Ebből azonban a nép száján országos szatíra kerekedett. Az ünnepség fő szereplőjéről a főhercegről ugyanis kiderült, hogy nem tud rendesen magyarul. Az akarta mondani, hogy „Hulljon le a lepel”, de helyette azt mondta, hogy „Hujon le a lepi”. Nos, Köböl János, az egyszerű nép képviselője éppen ezért szembe került vele, mint az úri világ illusztris alakjával: jól odamondogatott, s innen a cím, hogy „Megmondta, mint Köböl János”.

Dr. Makra Sándor református pap érdeklődési köre, műveltsége igen sokoldalú: magyar—történelem szakos tanár, de néprajzból doktorált. Én mint néprajzossal ismerkedtem meg vele Mórágyon: értékes néprajzi kutatásokat végzett a papi ténykedése mellett, s erről jópár évvel ezelőtt terjedelmes cikkben számoltam be. Az egyébként igen szerény emberről csak később tudtam meg, hogy nem lebecsülendők irodalmi alkotásai sem. Bár — bevallom — némi kétkedéssel vettem kezembe egyik kéziratkötetét, ám kételyem az első oldalak után eloszlott. Meglepően szép, tiszta, ízes-zamatos nyelvezete megtetszett, s ez inspirált arra, hogy elkocsikázzak

a megye másik sarkába, Si- montornyára — időközben ide helyezték —, és kicsit mélyebben is betekintsek irodalmi tarsolyába.

Nem sokkal látogatásom előtt kapta meg a Móra Könyvkiadó értesítését, amely szerint elfogadták regényét, amelyet még Mórágyon írt, megállapították a szerzői tiszteletdíját is, és a művet ez évben megjelentetik. A szóban forgó regény címe: „A szolnoki bég vérdíja”.

— Tizenhatodik századi krimi — vallja róla a szerző. — Azért nevezem annak, mert a krimiben a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. Az alapötlet részben a karcagi levéltár adataiból származik, részben pedig mondái elemekből.

Feltárul a regényben a nemzetünket elnyomó átkos török világ, a kor embereinek élete, gondolkodásmódja, vegyül benne az utókor szemével romantikusnak tűnő megannyi szokás a nép szenvedésével. A török szedte a harácsot Szolnoktól Debrecenig. De mivel ebből a budai és a konstantinápolyi basának is kellett juttatni, a ranglétrán lejjebb álló tisztek, katonák mindenütt raboltak, ahol csak ' tudtak, mert az „tisztán” az övéké volt. Ezért aztán az elnyomott nép számára a mindennapos rablás jelentette a nagyobb veszélyt. A lakosság az Alföldön a lapos, ingoványos területeken keresett menedéket, s hallal, vadnövényekkel tengette életét. A török itt nemigen ismerte ki magát, nem találta meg a

bújdosókat, de ha valakit el tudott csípni, menthetetlenül fogságba ejtette, és csak magas váltságdíjért engedte szabadon. A váltságdíjhoz jött a vérdíj. Ez azt jelentette, hogy ha valahol megöltek egy törököt — a nép jogos ellenállása bizony gyakran gyérí- tette a török sorait —, és nem került elő a tettes, annak a falunak kellett fizetnie a vérdíjat, amely határában megtalálták a holttestet.

A regény cselekménye egy ilyen vérdíj körül szövődik. Az adószedő törököt legyilkolva találták két település köpött. A szolnoki bég kutatja, hogy hova tartozik a terület: Ladányhoz-e, Nádudvarhoz-e. A nádudvariak írásba adják, hogy a szóban forgó terület sosem volt az övéké. A ladányiak azonban kapzsiak, azon morfondíroznak, hogy itt a jó alkalom a szerzésre, jókora legelővel gyarapodhatnak, ezért írásba adják, hogy az bizony ladányi tulajdon.

Szerelmi szálak, a háttérben pedig a vallási törvények ellentétes és többnyire önző értelmezése motiválják a cselekményt, s a sokszálú bonyodalom végül is a szolnoki bég hirtelen agyvérzésével — halálával ér véget. És mindkét helység lakói megmenekülnek a vérdíjtól.

Dr. Makra Sándor Csoda- ágis címmel már régebben megjelentetett egy ősmagyar mesejátékot, Tavaszi szántás címmel elbeszéléskötete jelent meg, és időközben számos gyermekmeséje is nyilvánosságra került. BODA

Valami történt januárral: a

januári Moszkva és az igazi orosz tél — úgy tetszik — egy ideje már nem ikerfogalmak, a tél mintha az idén megváltozott volna: a hőmérő plusz két-három fokot mutat, romantikus hóhullás helyett esők áztatják a háztetőket, csikorgó hó helyett pocsolyába lép a láb. Nincsenek havas parkok, ahol a hópehelykönnyű trojkákat csengős lovak repítik. A moszkvaiaknak valóságos „honvágyuk” van a hó után.

Dél-nyugati meleg légáramlatok özönlötték el Közép- Oroszországot. A „januári nyár leheletét” még Murmanszkban és az Ural vidékén is érzik.

Moszkva a mostani plusz három fokkal erőteljesen megközelítette az 1882-es abszolút melegrekordot, amikor plusz 5 fokig futott fel januárban a hőmérő higanyszála. Az ősi szláv krónikák persze ennél nagyobb szenzációról is tudnak: 1289—1290-ben szemernyi hó sem esett oroszhonban, januárban kizöldültek a fák, februárra pedig beérett a földieper. A szovjet főváros lakóinak viszont talán az „ellenrekord” rokonszenvesebb:1940- ben 42 fok hideget mértek.

Ilyen „csodát” a moszkvaiak már nem remélnek, de bíznak a meteorológusokban, akik februárra „szabályos hideget” jósolnák. Akkor aztán zümmöghet szépen a szamovár.

A Budapesti Fúvósötös hangversenye

Az Országos Filharmónia rendezésében legutóbb a Budapesti Fúvósötöst hallhatták a szekszárdi zenebarátok.

Érdekes próbálkozás volt, hogy a hangversenyt a színházterem előterében tartották meg. Örömmel üdvözölhető ez a kísérlet, mert kamarahangversenyek számára ez a megoldás lényegesen jobb. mint az oldalterem. Kitűnő akusztikája. reprezentatív jellege azt bizonyítja, hogy a művelődési központ épülete még sok kitűnő lehetőséget rejt magában, amit az intézmény rugalmas vezetője ki is használ.

A fúvósötös Szekszárdon már több ízben szerepelt és ezúttal is igazolta nemzetközi jó hírét. Az együttes 24 éves

fennállása alatt több mint 1200 hangversenyt adott eddig, és a közeljövőben hosszabb japán körútra készül. Az együttes tagjai, Jeney Zoltán, Szeszler Tibor, Meizl Ferenc, Medvecz- ky László és Hana László kü- lön-külön is nemzetközi rangot képviselő művészek. Sok éves együttmuzsikálásuk pedig páratlan egységbe kovácsolta őket. Mindehhez hozzájárul kitűnő ízlésük, stílusérzékük és óriási repertoárjuk. Egyformán magas színvonalon varázsolták elő mind Haydn és Mozart klasszikus, mértéktartó világát, mind a modern életérzést tükröző humorosan groteszk Mal- colm-művet. A művészek a szép sikert két ráadással köszönték meg. Húr

Hogyan hazudunk...?

A címben foglalt kérdést természetesen ilyen röviden is fel lehetett volna tenni, és akkor a választ sem lenne nehéz tömören összegezni. Nagyjából így: — sokféleképpen. Egy meghatározott problémakör iránt érdeklődtünk azonban, amely részletesebb körülírást igényelt. Ilyesformát: „Mióta kételkedsz kisebb-nagyobb mértékben, mikor szűntél meg száz százalékig hinni a szüleidnek? Ugyanezt megfordítva: mióta nem hisznek ők teljes mértékben neked?”

♦

A megkérdezettek nem tartoztak a legidősebb korosztályhoz. Tizenéves korban, vagy azon alig túl lévő fiatalok voltak, akikben a kérdés nyomán még viszonylag friss emlékek ébredhettek. Szekszárdon, Dombóvá- rott, Regölyben, Faddon és Bonyhá- don tudakozódtunk, összesen csupán alig harminc személynél. A következtetések tehát nem alkalmasak arra, hogy belőlük valamiféle statisztikai átlagot számítsunk, vagy a nagy számokra hivatkozva törvény- szerűségeket keressünk ahelyett, amit valóban tükröznek: — emberi érzelmeket.

A netán kívánkozó kérdésre bocsássuk már most előre a választ, melyet az elmondandók szerintünk igazolnak. Érdemes ilyesmit kérdezni? Érdemes és tanulságos is.

A válaszokból:

— Tizennégy éves korom óta. Amikor rájöttem, hogy az apám hazudik az anyámnak és más nővel jár. Azt hiszem nem sokkal később már ők sem hittek el nekem mindent. Igazuk is volt.

(Fiatal asszony. Férjhszmenésekor

17 éves volt, váláskor húsz. Most

huszonegy esztendős, gyerektelen.)

— Tavaly előtt történt. Csak tíz órára értem haza, mert az iskolában elhúzódott egy KISZ-gyűlés. Az apámtól kaptam egy pofont és azt a megjegyzést, hogy tudja ő, merre járnak tavaszi estéken a magam korú lányok. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mennyire lehel hinni valakinek, aki ennyire nem tud hinni másnak.

(Középiskolás diáklány.)

— Sosem éreztem törést közöttünk. A szüleimmel mindig mindent meg lehetett beszélni. Jó barátságban voltunk és vagyunk. így nőttem fel. Az más kérdés, hogy az ember valójában nem beszél meg mindent, hiszen van magánélete is, megnyugtató viszont, hogy a lehetőség sosincs zárva előtte.

(Huszonnyolc éves tisztviselő. Nős,

két gyerek apja.)

— Nem tudom, de korán. Mentségükül szolgáljon, hogy ők olyan korban nőttek föl, amelyben a hazugság, az elhallgatás kényszere az élet természetes velejárója lehetet*. Megjegyzem, erre a „mentségre” akkor jöttem rá, amikor magam is bele kerültem az élet úgynevezett sűrűjébe. Most már megbocsájtóbb vagyok, mint iskolás koromban.

(Huszonhat éves férfi, Volán-alkalmazott.)

— Amikor a szüleim elváltak. Tizenöt éves voltam. Nagyon kultúráltan csinálták, veszekedés nélkül, valószínűleg énmiattam. Engem mégis megrázott a felismerés, hogy évszám mennyi hazugság árán kellett álcázniuk előttem a köztük lévő válságot. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de nem tudom megbocsát - tani ezt a „jó szándékukat'’...

(Tizenkilenc éves asszony, válófélben.)

— Ki tudja azt már? Valószínűleg amikor rájöttem, hogy nagyon rendes emberek, de semmivel sem különbek másnál.

(Tizenhét éves, ipari tanuló.)

— Azt kell mondanom, hogy máig

hiszek nekik és remélem ők is nekem. Nem volt okom az ellenkezőjére.

(Huszonöt éves, tanácsi tisztviselő.)

— Könnyű megmondani. Amikor az apámat becsukták. Sikkasztott. A bírói ítélet magyarázta meg nekem, hogy ő viszont már korábban miért volt állandóan bizalmatlan velem szemben. Azt hiszem mindenkitől félt. Az anyám szintúgy, akiről nem tudom elképzelni, > hogy ne vette volna észre, mennyivel többet költünk, mint amennyit keresünk.

(Huszonhárom éves tisztviselőnő.)

Ez á nyolc válasz, akárcsak a feljegyzett többi, hosszabb beszélgetés lényegének sűrítéséből származik. A beszélgetéseknek volt egy közös jellemvonása, ami egyúttal valószínűleg minden emberi élet indulására is jellemző. Jobb híjján fogalmazzuk úgy, hogy a szülők kezdeti előnyös helyzete. Ezt minden gyakori^ anya és apa ismeri, azonban kétséges, hogy valamennyien gondolkoznak is rajta.

Egy — ha jól meggondoljuk, egyáltalán nem túlzó — vélemény szerint,, az ember élete első négy' évének szellemi teljesítménye nagyobb, mint az utána következő ugyanennyi évtizedé. Az anyaméh védettségéből világra kerülő emberkét megszületése pillanatától a benyomások felmérhetetlen tömege éri. Megtanulja felismerni először saját magát, aztán a körülötte lévőket és fokozatosan a világot. Mindebben az első és sokáig legfontosabb segítő a szülő. A szülő, aki magas, erős minden ellen védelmet tud nyújtani, és mindenről felvilágosítást ad. Tulajdonképpen majdnem valamiféle istenszerű fokon áll, mindenható és mindentudó. Természetesen még akkor sem az, ha (önmaga előtt is) szeretne ilyennek látszani. A hagyományos, patriarkális, szülő-gyerek viszonynak épp az a sarkalatos hibája, hogy ezt a kezdetben érthető állapotot állandósítani akarja. A szülői szerep fennsőbbséges pózzá merevül, miközben a növekedő gyerek gondolkodásmódja egyáltalán nem merev, hanem nagyonis ítélkező és összehasonlításokra hajlamos. Egyénenként változik aztán, hogy mikor, milyen esemény folytán kerül törésre a dolog, kisebb-nagyobb mértékben mikor „bukik el” a szülő gyermeke ítélőszéke előtt.

Az idézett példákat természetesen nem ötletszerűen válogattuk. A huszonnyolc éves, két gyermekes tisztviselő által mondottak a leginkább figyelemre méltóak. „A szüleimmel mindig mindent meg lehetett beszélni.” Az ember társas lény, melynek nyugodtan mondhatjuk, hogy létszükséglete az eszme-, a véleménycsere. Az élet bőségesen elég olyan probléma elé állít mindenkit, melyeket csak mások támogatásával lehet megoldani. Támogatásával, de nem kinyilatkoztatásszerű döntésének szolgai tudomásulvételével. A latin közmondás szerint „Első, az egyenlők között”-tel jellemezhető az a kapcsolat, melynek egyenrangúság az alapja, és amely szülő és gyermeke között az egyetlen egészséges. A címben feltett kérdésre azt a választ lehetne adni, hogy >igy és akkor hazudunk, ha önmagunknak is hazudunk.

Sok szülő megteszi.

ORDAS IVÁN