Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-26 / 21. szám
Életre halálra kiszolgáltatottan „legrosszabb ez az állandó rettegés a züllött Vulics miatt.,egyik kezével a torkom fogta, a bal kezével, a jobbjával meg a kést emelte szúrásra. A Béluska ijesztő eikítása és szinte eszelős felugrása az ágyban, mellettem, akadályozta meg Különben holnap lesz a tárgyalása, amiért a Fazekasnál megverte. .. No, de elég ennyi a panaszból, mert megunják olvasni. Anyukám”, A levél tavaly kelt, november 18- án, Köleeden. Vulics József né irta édesanyjának Mosonmagyaróvárra. A lánya sorain aggódó édesanya levélben kérte a megyei vezetőket, hogy „tegyenek valamit”. AZ INTÉZETBEN nem lenne HOSSZ DOLGOM Vulicsék 20 esztendeje kötöttek házasságot, másfél éve váltak el. Hat gyerekük van. Hárman már „kiröpültek”, hárman még otthon vannak. — A gyerekek miatt nem akartam eddig válni. Inkább tűrtem. De tovább nem lehetett — mondja az összetört asz. szuny, 0 fázósan szorítja össze mellén a foszladozó kardigánt. A kis szobát s partiéit fűti, de még „melegszag” is alig van. A berendezés: két rozoga ágy, asztal, láda, szekrény és a három esztendő kisfiú rácsos, ketrece. Ebben a rassz ruhákat tartják. • — Ki Is nőtte már, meg neki is jobb, ha velem alszik. Legalább akkor no fázzon, — a magához szorítja vézna gyermekét. — Mit reggeliztek? — Hát.... teát. Meg zsíros kenyeret. — Nem vagy éhes. Pisti? — kérdem a 19 éves fiútól. — Tudnék enni — s lekutyorodik a pádra. Lábszára kilátszik a szakadozó melefiítőnadrágból, a kis csizmából előbújik e bélés. Az újságpapír bélés. Szép arcú fiú. Korát meghazudtolóan értelmes, noha kimaradt az iskolából. A halódik osztályból. Nyugodtan néz maga elé, majd halkan szól. Tervezget... , «e» íjta, dvinnének az intézetbe, tudom. nem lenne rossz dolgom, meg ruhám is lenne bÖviben. Akkor még szakmát is tanulhatnék. Jó lenne valami szerelőiek lenni. Aztán meg lenne pénzem. Odaadnám édesanyámnak. Így is oda- Bdotn. •— Honnan van pénzed? —- Kint a tanyán szoktam dolgozni. Néha enni adnak, de abból nem vihetek haza, mert óét kell megennem. De a múltkor is adtak 10 forintot. Egyszer meg húszat. Eldugtam, s mikor apám nem látta, betettem édesanyám zsebébe. Mondtam is a tanyán, ha rám bíznák azt a hatvan disznót — még olyan süldők —, ellátnám én magam is. Meg öcsém is segítene. Délután, amikor megjön az iskolából. Már meg is beszéltük. — Édesapád hol van? — Ki tudja? Mindig elmegy... — Gyakran megver? — Hát az még nem olyan nagybaj. De édesanyámat.... azt mindennap. És még megvédeni sem tudom. Egyszer a bátyám rálökíe az ágyra. Attól fél is. Meg akkor be volt rúgva. CS AK ? Szoba, konyha, kamra. A konyhában lakik Vulics József. Az ócska ágyban törött szalma. Egy rossz kabát a takaró. A földön üres üvegek. Kályha nincs. Mindenütt szemét. A szoba-konyha közti ajtói éjjelre sem lehet bezárni. — Mert betörné — mondja az asz- szony. — És csak követelőzik, követelőzik. Hogy mossak, hogy adjak enni, meg minden. Ha nem teszek meg valamit, megfenyeget. S nemcsak engem üt-rúg, hanem ezeket az ártatlanokat is. Nem tudom, mit tegyek. Hiába váltam el, ugyanúgy kínoz, mint előtte. Még jobban. Csak akkor van nyugtunk, amikor lecsukják. Január 5-én is elítélték. Vulics Józsefet hathónapi börtön- büntetésre ítélte a szekszárdi járás- bíróság: súlyos testi sértésért és ifjúság elleni bűntettért. Ittasan megverte a családját. S hozzá kell tenni, nem az első eset. Fellebbezett. Szigorúnak tartja büntetését. Szerinte nem érdemelte meg. „Csak a feleségem ujját törtem el”. KEZDŐDJEK MEGINT ELOLKÖL? A megyei tanács igazgatási osztályának vezetője, dr. Lencsés Gyula, és dr. Pesti József gyámügyi főelőadó nem először járnak Vullcséknál. Nem először tettek fel a kérdést: „Mit lehetne tenni?”. Nem először szerzett álmatlan éjszakát a községi tanács vezetőinek ez a szomorú eset. Nem egyszer járt a roskadozó házban a körzeti megbízóit. Hiába adott a községi és a já—'st tn- nács három-négyszáz forintos segélyeket a családnak, — női taaszer&ue a keknek, hol ennivalóra, — a részeges Vulics lelkifurdalás nélkül elvette. Erélyes intézkedés kell, és azonnal. Mert nem túlzás azt mondani, hogy négy ember élete van veszélyben. Hogy ez így igaz. ahhoz nem fér kétség. Nem egy alkalommal fenyegette meg élet- veszélyesen Vulics a családot: „Ha elítélnek, kiirtom őket". Azután lőszert szerzett, a körzeti megbízott kobozta el. Az ágy szalmája között rejtegette. ás ismét: Mit lehetne tenni? Mit kell tenni? A legsürgősebben intézetbe helyezni a gyerekeket. De mi lesz az elesett asszonnyal? A községi tanács nem tud másik lakást biztosítani. No, és ha tudna? Az élősködő férfi ott talán nem zaklatná? Nem kergetné az őrületbe? Vagy: munkára kényszeríteni az iszákos embert? Azt sem lehet. Ugyanis súlyos beteg. Szanatórium? Nem. Kényszeríteni nem lehet. Egy alkalommal ugyan bent volt két-három hétig, de saját felelősségére otthagyta. Hazament. Vagy megvárni, amíg olyan bűnt követ el. aminek jóvátehetetlen ára van? S a börtön éveitől várni a nyugalmat? És azután? Kezdődjék megint, elölről? JAJ, MEG NE TUDJA Az asszony, mint minden anya, ragaszkodik gyermekeihez. Amikor az intézet kerül szóba, arcán fájdalom ül, sírás rángatja, de már nem ellenkezik, mint néhány hete. — Csak legalább ezt a kicsit hagyják itt! Megvédem mindentől. Tudom, hogy neki is az lenne a jó, de tudják, neki még nagy szüksége van az anyjára. Hat gyerek helyett egyedül..., nem bírnám. írok édesanyámnak. Kö- nyörgök majd neki, hogy fogadjon be kettőnket. Náluk hely is van. meg oda Vulics sem tudna utánunk jönni. Még ma írok. Csak meg ne tudja! Jaj, meg ne tudja az ember! Egyszerre indulnak majd útnak: az anya és a „kicsi” Mosonmagyaróvárra; a két nagyobbik fiú intézetbe. Talán Faddra. Az aggódó anyának megígérték, elintézik, hogy idővel a két „nagyobb”- nak Győr megyében keresnék helyet, hogy meglátogathassa őket. S csak annyit még: Mi lesz Yuiics- csai? És mit lehet tenni a „vulicsok- kal”? \ HORVATH MÁRIA A Delim mmgotUn új »adatából Ds&ingiss kán elődei A történelem sok legendát, igaz történetet megőrzött Dzsingisz kán utódairól, de senpüt sem elődeiről. Csak annyit tudunk, hogy Mongólia keleti részén, a Kerulen folyó partján született és nőtt feU_ innen indult el seregei élén nyugatra, a világ meghódítására. Előtte és utána a nomád állattenyésztő törzsek számtalan nemzedéke élt a folyó partjain — anélkül, hogy bármilyen emlékét hagyták volna életüknek a sziklás, homokos sivatagban. A roppant ritka leletekre, fegyverekig szerszámokra, edénytöredékekre a felszínen bukkantak a szélfútta, napszítta sziklák között — ez pedig a régészek számára nem elegendő nyom « leletek korának meghatározására. Még azt sem lehetett pontosan tudni, hogy lúk és mikor vetették félre őkét A múlt év nyarán nagyszabású kutatásokba kezdett a Kerulen folyó völgyében a Szovjet és a Mongol Tudományos Akadémia közös régészeti expedíciója — és megtalálta azt. ami eddig még egyetlen régésznek sem sikerült. Elsősorban is két ősi lakóhc1’- , nyomait, pontosan meghatározható kulturrétegekkel. Ezek a rétegek edény töredékeket és állati csontokat tartalmaznak. Az állatokat olyan emberek fogyasztották el, akik tok ezer évvel a népvándorlás kora, vagyis Dzsingisz kán kora előtt éltek. A kiásott edénytöredékek díszítése, továbbá a néhány kőszerszám, kaparó, meglepően hasonlít a Szovjetunió mai Baj kálón túli területén egykor élt kőkori törzsek használati eszközeihez. Mindez arra vall, hogy a Bajkál tópartján és a Kerulen folyó vidékén élő népek nagyon közeli rokonok lehették és szoros kulturális kapcsolat volt közöttük. Erre az alapra, az ősi kultúrára építve hozták létre aztán a mongol törzsek a XIII. században erős feudális államszervezetüket, amelynek hatalmas hadserege a népek millióit hajtotta rabigába. Még érdekesebb felfedezésre jutottak a kutatók a Kerulen folyó jobb partján, mindössze 40 kilométernyire a mai Csoj- balszón városától. Itt, egy magányos hegy lábánál rábukkantak egy másik neolitikus település maradványaira, s az egyik „sírból” egy hatalmas bikakoponya került napvilágra. A bikafej eltemetése arra vall, hogy az itteni őslakók az emberiség egyik legrégebbi rítusának, a bikakultusznak hódoltak. Ebben az időben, az új-kőkorban a világ sok más táján, Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában, Kréta szigetén is hódoltak ennek a kultusznál«, ami azt bizonyítja, hogy « keruleni pásztorokat, Dzsingisz kán elődeit szoros kulturális és vallási tradíciók fűzték a korabeli más népekhez. Közismert a mongoloknak az a szokása, hogy sátraikat bejáratukkal déli irányba verik fel és halottaikat a hegyek déli nyúlványain temetik el. Éppen ezzel a hagyománnyal kapcsolatos egy másik érdekes lelet, az a vaskori temető, amelyet a közös szovjet— mongol tudományos expedíció egy hegy déli nyúlványán tárt fel. Az ovális kőfalakkal körülvett sírokban kizárólag nők nyugasznak — egyetlen férfi sincs közöttük. Különböző háztartási felszerelési tárgyakat is találtait a sírokban, közöttük kőből és agyagból készült szövőnehezékeket, továbbá fülka- rikákat olyan díszítéssel, amilyen a török népek körében volt szokásos az i.e. VII—XX. században. Egyik-másik, parányi eziistgömböcskékkel díszített függő megtévesztésig hasonlít a mai mongol nők ékszereihez. Különböző Jelek arra vallanak, hogy ezeket a nőket néhány évszázaddal Dzsingisz kán születése előtt helyezhették nyugalomra sírjaikban, így a világhódító harcosok közvetlen elődeinek tekinthetők. De hogy ml történt itt a Kerulen folyó partján, a bika- kultusznak hódoló ősök és a XIII. századi mongol birodalmat megalapító harcosok között? — erre még nem adnak választ az eddigi ásatások leletei. A régmúlt még sűrűbb ködébe vesző korszak hatalmas tudományos jelentőségű leletére nem messze Ulánbátortól bukkant a szovjet és mongol tudósok közös expedíciója. Egy olyan hatalmas kőkori „műhely” maradványait tárták itt fel, amelyben szív alakú kőbaltákat .gyártottak” sok-sok ezer évvel ezelőtt. Ez az első eset, hogy ilyen alakú kőbalták kerültek napvilágra Közép-Ázsiában, ezeket a szerszámokat eddig kizárólag az európai alsó kőkori kultúrák jellesaaw eleyúnab iaefc?«*ák Áz időkonzervről „Az Időkonzervet tizenöt méter mélyre földbe ásták az egyik osakai parkban, s feltételezik, hogy ötezer évig ott marad, amikor is az akkori nemzedék kiássa, és megtekinti az acéldobozba zárt 2098 különböző tárgyat, amely a Jelenkor legjellemzőbb vonásait tükrözi.” (Újsághír, 1971, január 21-én) Már idáig is sokféle dölgot lehetett konzervált formában kapni. Elsősorban ételeket. Marhamójkrémet, borsos to- kányt, sóletbabot füstölt oldalassal, tyúkpörköltet, darált sertéshúst és sonkát tojással. Konzerváltuk az ízeket zacskós formában, és mert a fejlődésben nincs megállás, immár az időt is konzerváljuk. A recept alighanem a kitűnő japán ipar féltve őrzött titka, de az összetevők számából ítélve, meglehetősen bonyolult lehet. Az újsághír arra vonatkozóan se tartalmaz útmutatást, hogy az időkonzerv mekkora. Fél kilós? Kilós? Esetleg még súlyosabb? Az utóbbi lehetőség valószínűbbnek tűnik. Mi lehet az idő- konzervben? Erre nézve is csak találgatásokra vagyunk utalva. A gondos japánok aligha felejthették ki belőle a ívantennát, a nylon harisnyát, a zsilettpengét, egy sztriptizbar plakátját, esetleg egy repülőgép-eltérítő emlékiratait, » Tokio—Osaka expressz menetrendjét, egy zacskóban némi rádióaktív hamut, mindazt az Asahi Sinbun vasárnapi számának első oldalába csomagolva. Ne erőltessük a fantáziánkat, a lehetőségek száma túlságosan nagy. A példát azonban érdemes lenne követni nálunk, Tolna megyeben, akár megyénk székhelyén 3?. A Paksi Konzervgyár bizonyára vállalkozna egy hit nevét ötezer év múlva is öregbítő szekszárdi időkonzerv elkészítésére. Ajánlatunk a recepthez: fényképfelvétel plasztik tokban az 50-es bolt esti csúcsforgalmáról; egy szekszárdi olajkályha adagolója (a Délisarkról importálva), egy mélyhűtött jégdarab valamelyik takarítatlan gyalogjáróról; az Ifjúsági Park tervrajza az akkori kivitelezők rézére dedikálva; egy Csatár—Mérómű- szergyár közti autóbuszbérlet; a művelődési központ „Minden jegy elkelt!” táblája; dupla fekete a MÁVAUT-páiya- udvar büféjéből; magnetofonszalag a Vasúti Vendéglő szombat este tíz órai hangulatáról; csúcsforgalmi időben zsilettel levágott, tehát biztosan süket telefonkagyló; sorszám az SZTK-rendelőinté- zetbál; a „Tiszta Szekszárdért” érdemrend arany fokozata; egy lottószelvény és lapunk minden sajtóhibától mentes valamelyik száma. Korunk további legjellemzőbb vonásait tükröző 2075 tárgy olvasóink kívánsága szerint. fat-das') Népújság 3A3i. január 26.
