Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
r Déry Tibort A műítész karácsonya Elawy Irén rajit, swknárdi kiállításáról Mickmel Joymt ÁRNYÉKBAN A műítész új lakásba költözött. Szeret költözködni, úgy érzi, hogy szellemi fürgeségét és helyes tájékozódó ösztönét legjobban gyakori lakásváltoztatással tudja szolgálni. Egy időben egy hatalmas lapszerkesztő és költő budai lakása mellett ütötte fel sátorfáját, hosszú sétákat tett, a Vérmező kőről, 8 éjszakánként — amikor senki sem látta — elragadtatottan énekelt a szerkesztő ablaka alatt, aki ilyenkor álmában hirtelen vakarózni kezdett. A szerkesztő halála után Pestre költözött, egy sötét dohos udvari lakásba, amelyet azonban a világ semmilyen kincséért sem cserélt volna ki más lakóhelyre: ablaka épp szembenyílt egy másik nagyhatalmú szerkesztő árnyékszékének szaUŐStetőjövel örökig állt Itt mozdulatlanul, ihletett csendben, apró, széles orrával mélyen beszívta a levegőt, szenvedélyesen tanulmányozva, mint kell megemészteni és kiüríteni a honi és külföldi irodalom nagy táplálékát. Később, amikor a gyakori kormány változások következtében az irodalmi tájékozódás is mind bonyolultabbá vált, már csak neheaen bírta bokájával nyemon követni ízlésének szépívű bakugrásait; egy ideig villámgyorsan cikkázott Budapest 14 kerülete között —- ez idő tájt még leghívebb követői is elszédültek abbeli igyekezetükben, hogy szemmel kövessék, — majd, amikor az áldatlan lakásviszonyok miatt már nem lehetett hetenként lakást cserélni, rosszkedvűen kiment a Szigetre és ozmoló- giával kezdett foglalkozni. Ma ismét új lakásba költözött. A háziasszony szemügyre veszi: helyes kis emberke, egyik szemére bán- dzsít, egy hollófekete fürtje nemlétező homlokába hull. Apró termete különlegesen alkalmassá teszi kulcslyukon való hallgatódzásra, ami tudvalevőn legjobb módja az irodalmi tájékozódásnak. Ennek megfelelően füle aránytalanul nagy, vörös és szőrös, egyéb tagjai azonban herci- gek, mint a zsokéké, akik tudvalevőn ugyancsak mindennap más lovat lovagolnak be és ki Gumitalpas szandált és vászonkabátot vi- sei, s rövid szivarokat szív; ez utóbbiak bűzével enyhíti lényének eredeti illatát. A háziasszony tapintatos és nem kérdezi meg, pedig a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát, hogy a műítész jobb kezének mutatóujja miért kétszer olyan hosszú és kétszer olyan vastag, mint a többi ujjacskája. De másnap, amikor első ízben viszi be szobájába a reggeli kávéját, kíváncsisága kielégüL — Szent Isten — kiáltja az ajtón belépve —, mit tetszik csinálni? Tessék lejönni, mert kiesik! A műítész az ablakpárkányon áll, féllábon, mint a gólya, másik lábát maga alá húzva az eget kémleli. — Mit csinál? -r- ismétli a háziasszony rémülten. — Csend! — morogja a műítész — Egyensúlyozok. —- Minek? — Elengedhetetlen, mielőtt leülök cikket írni — közli az új lakó. — Adja ide a kávét, itt fogom kiinni — Szent Isten — mormolja a megdöbbent asszony — nem is tudtam, hogy az írás ilyen nyaktörő foglalkozás. De miért tetszik a mutatóujját minduntalan megnyílásai ÉS olyan irtózatos messze kidugni? — Mielőtt dkket írok, tud- dom kell, hogy honnét fúj a szél — mondja a műítész. Napjai most már egyenletesebben, nyűgöd tabban telnek, mint a felszabadulás előtti zavaros időkben, amikor ingatag ízlése —- mint egy lihegő aggszűz — egyik írótól a másikhoz repítette, s nem tudta eldönteni, hogy melyiket és hogyan szeresse. Ez idő tájt folyvást a hasát tapogatta, hogy még mindig nem állapotos-e; de hiába, semmi sem fogott rajta, a kiszemeltek nem boldogultak aprócska szüzességével. Alighanem ekkor támadt benne annak az elhatározásnak a csirája, amaly későbbi pályáját megalapozta: — hogy ha írók út nem, akkor maid ő az írókat! De egyelőre még várnia kellett, amíg nem talál egy megfelelő ágyat, amelyben hanyatt fektetheti őket. A felszabadulás napján éjfélkor kiszáguldott a Kerepesi temetőbe és megnyálazta, majd feltartotta a mutatóujját: a szél keletről fújt. Eztán megidézte Macbeth boszorkányait. Mind a három megjelent és elmondta jóslatát: 1. Boszorkány: Üdv Neked, ítészt GUmi* thánjo, üdvl 2. Boszorkányt Üde Neked ítész! Cawdor thánja, üdv! 3. Boszorkány: Üdv Neked ítész, üdvt Végül király leszel. A műitész: ...Mondjátok, kitől MM csodálatos híretek? Vagy miért álltok elénk e dúlt pusztán ilyen jós üdvözlettel? felelj, kényszeritlekl A boszorkányok azonban eltűntek. A műítés* nyomban lapátot ragadott, s lábuk nyomán ásni kezdett. Néhány órai munka után, mialatt a szél kísértetiesen huhogott és kék lángnyeiveket futtatott a téli égboltra, a műítész egy el- rongyolt papírlapra bukkant, amelyre t űzi r ássál egyetlen név volt felírva. Nehezen betűzte ki a durva éjszakában, a betűk is el voltak mázolva. — Marx! — mormolta tűnődve. — Ki tótét ez a Marx? Ismerek egy hasonnevű vaskereskedői a Hársfa utcában.. „ talán lé" pót akar alapítani? Óh, ha egyszer bekerülhetnék egy laphoz, Isten vaskörmű ujja sem tudna többé kikaparni onnét! Vagy egy új szellemtörténeti irány? Ám lássuk! Fürge eszével, amely egy százlábú gyorsaságával futott végig minden nyomtatott lapon, csakhamar kitanulmányozta az új irányt. — Öh, mily nyomorult tudatom lehet nekem —■ kiáltott fel ujjongva—, ha igaz. hogy létem alakította. s mily pompás és gazdag lesz eztán, ha többet fogok keresni. Nosza, rajfa. ezt az irányzatot az isten is nekem találta ki Elhatározta, hogy szakít eddigi fogékonyságával és bármily nehezére esik is, megállapodik egy lakásban, és egy meggyőződésnél. Mint általában az újgazdagok, nem ras- teilte megmutatni újonnan szerzett hatalmas tudását, £ első pillanatban még a tan régi hirdetőit is elkápráztatta bőkezűségével, mellyel kövér gondolatait szétosztotta a szennyek között, szenvedélyével,- amellyel tollhegyre tűzte az üiepét, ellentmondást, nem tűrő határozottságával, amellyel önmagát dicsérte. Nemcsak honfitársait, önmagát is megtévesztette, meg volt győződve róla. hogy marxista burokban született Megnézte a szótárban, hogy mit tesz az: „nép” és buzgón „szolgálni” kezdte. Előre köszönt Nagy Bajosnak, akinek azelőtt nem fogadta a köszönését. Hangja oly rikácsolóvá vált, hogy amerre ment, a ve1 rebek lefordultak a fákról. Az írók behúzott nyakkal somfor- dáltak el ablaka alatt. Volf, aki kétezer köszönt, ha meglátta; egyszer neki, egyszer az árnyékának. Többen abbahagyták 22 írást, akadt, aki öngyilkossági gondolatokkal kezdett foglalkozni. Mások letérdeltek előtte, nehogy önmagánál nagyobbnak lássa őket, s kihívják igazságos haragját. Napjai tehát diadalmasan teltek. éjszakái azonban annál nyugtalanabbul. Ha eiszende- redett piciny ágyacskájában, egy naponta visszatérő álom látogatta meg, amely minduntalan felriasztotta. Azt álmodta: reggel van, az íróasztalhoz lép, hogy elolvassa este írt cikkét, s íme, a kézirat Ivei megannyi halványban«, tires, négyszögletes papírlappá Változtak át, amilyeneket a mellékhelyiségben egy szögre szoktak kiakasztani. Az álomnak ez a félreérthetetlen célzatossága oly rosszul esett neki, hegy nyomban felriadt, s verejtékben fürdő hálóingecské- jében az íróasztalhoz tipegett, meggyőződni a valóság édes cáfolatáról. De az állandó álmatlanság végül is annyira elővette, hogy elhatározta: ön- műítészetet fog gyakorolni. Nyomban kiadott egy könyvet, amelynek előszavában sorban bevallotta, majd megmagyarázta ifjúkora léha tévedéseil aztán, mint aki jói végezte dolgát, ebédelni ment. — Klassz dolog, nagyságos úr — mondta a pincér —, az a mondat a könyvében, arról az izéről. „ a névmágiárói.. Mármint azokról a szegény hülyékről, akik azt hiszik, ha egy dolgot a nevén neveznek, azzal meg is semmisítik azt Igaz is, ha egy frájer sikkaszt, s aztán bevallja, azzal még nem tette jóvá. Aznap este — karácsony este volt —, a műítész, mint ren. desen, a szobájában kifeszített kötélen táncolt, egyik kezében egy mészárosbárddal, a másik kezében egy lepkefogóval. Kecsesen egyensúlyozott mesterségének e két szerszámával, olykor egy gyors piruettet is csinált, kezecskéjével csókokat hányva illetékes hely felé. Hirtelen megdermedt. Szobájába egy ismeretlen, munkáskidsejű, erős fiatal férfi lépett be, s szótlanul megállt a kifeszített kőtél alatt. — Mit akar? — sipította rémülten a műítész. Az idegen még egyszer végigmérte. — Ki akarok lábalni bridled — mondta csendesen —, mert úgy látom, te vagy az én gyermekbetegségem 1 Egy kis ollót vett ki a zsebéből, átvágta a kötelet, majd szótlanul kifordult a szobából. A műítész, mint egy disznó- hólyag, még egy ideig megállt a levegőben, aztán a huzat kivitte az ablakon, s a csillagos téli éjszakában elsodorta a Gellérthegy felé. — Ki hitte volna! — mondták barátai fejcsóválva, amikor félelmében nagyokat durrogtatva, fekete talpakkal elszállt fölöttük. Kéziratokat nem őrsünk meg fa nem adunk viasza! Csak olyan Irodalmi munkákra válaszolunk amelyekben a tehetség jelét látják. A rövidebb utat választotta, amely a kerteken át vezeteti A nap kegyetlenül perzselt — Furcsa — mondta saját magának Joseph Candy. —- sehol egy teremtett lélek. Néhány éve nem volt már idehaza, az ország másik vécében dolgozott Egyszercsak minden átmenet nélkül felmondott, és a honvágytól gyötörve hazafelé indult. Most azonban megijesztette ez a váratlan csend. Máskor ebben az időben a mezők és a kertek tele voltak emberekkel, a földművesek a gyümölcsöt szedték a fákról, hogy másnap piacra vigyék. — Mi történhetett? — kérdezte magában. A közeli kisvárosban is üresek voltak a földek és a kertek. Csak néhány rendőrrel találkozott — Valami nagy baj lehet — mondta félhangosan. Egyre ijedtebben tekintge- tett maga körül, s folytatta útját a kerteken át Meglátott egy istállót zárt ajtóval és ablakkaL Arra gondolt, hogy jó lenne bemenni és pihenni egyet az árnyékban, de ebben a pillanatban egy rekedt hang riasztotta meg. Ösztönösen elrejtőzött a napraforgók közé. S innen már meg is pillantotta a két férfit Az árnyékban ültek. •— Ostobaság volt, Péter — mérgelődött a kövérebb, — nem lett volna szabad megjelenned az emberek között Rád ismerteH! Peter volt a fiatalabb, karcsúbb. Előhúzta revolverét zsebéből, és gúnyosan ránevetett társóra. Joseph rejtekhelyéről felismerte a testesebb férfit: Frank Noris, a körözött bűnöző volt. Ebben a pillanatban a társára akart rátámadni, Peter azonban nevetve ügyesen félreugrott — Atkozott kutya! — kiabálta Frank, — nekem drága a bőröm! Te vagy az oka, hogy a rendőrség üldöz bennünket Mondtam, hogy lövöldözés nélkül támadjuk meg az autóbuszt. Miért ölted meg a sofőrt, amikor a-pénz már a kezünkben volt? Frank hirtelen elhallgatott 0 is elővette revolverét, óvatosan körülnézett, mint aki veszélyt érez. Peter is elkomolyodott. — Valaki les bennünket — suttogta Frank. Amikor rádöbbent, hogy felfedezték, Joseph Candy megdermedt a félelemtől. Négykézláb nagy óvatosan kúszni kezdett a napraforgók között, egy ajtóhoz ért kinyitotta és beosont. A sötét helyiségbe csak néhány napsugár hatolt be, a fényes csíkban porszemek táncoltak. A félelemtől reszketve egy szénarakás mögé bújt Lassan, lassan megnyugodott De tudta, hogy az a kettő keresi Megölik, ez olyan biztos, hogy akár mérget is vehetne rá. Az ajtó kinyílt, Joseph megrázkódott Egy kicsit fel- emelkedett, épp annyira, hogy kitekinthessen a széna mögül Frank Norist pillantotta meg, kezében két revolverrel Azért jött, hogy megöljön gondolta rémülten. Még jobban összehúzta magát a rejtekhelyen, s feszülten figyelt Hallotta, amint Frank megindult a szalma susogott a lába alatt. A csendben hirtelen gúnyos nevetés hallatszott —■ Gyere ki, gyáva kutya! — kiáltotta Frank. Joseph lehajtotta a fejét S még jobban összehúzta magát. Reszketett, mint a kocsonya. Nem akart meghalni — Na mi az? — kimászol, vagy érted menjek? Noha rejtekhelye jó volt Joseph mégis belenyugodott sorsába, felemelte kezét és felállt A nap sugarai megcsillantak a rászegezett két revolveren. Minden pillanatban várta, hogy Frank meghúzza a ravaszt • A rendőr megnézte a szénarakás mellett heverő holttestet. A halott homlokán kerek lyuk tátongott — Ez csak Frank Noris, a körözött bűnöző — mondta a rendőr Josephnek. <— Mint látom, neki is volt fegyvere, s nagyon jó lövész volt. Hogy sikerült mégis megölnöd? — Amikor ott kint rájöttek, hogy valaki fölfedezte őket, — magyarázta Joseph Candy, — az a másik bűnöző, Peter nagyon megijedt. Valószínűleg attól tartott; hogy rendőrök vették körül, eldob; a revolverét és elszökött Frank fölvette a fegyvert a földről, körülnézett megállapította, hogy nincs a közelben senki. Én időközben az istállóba bújtam. Eszembe sem jutott hogy Peter már ott lehet. — Megtaláltuk az istálló legeslegvégében, a szénában, élve. — Frank Noris meg volt róla győződve, hogy a saját árnyékuktól ijedtek meg, — mondta tovább Joseph, — s belépett az istállóba, hogy megnyugtassa társát is, s visszaadja neki a revolvert Mindkét fegyver a kezében volt, amint velem szemben állt. Én egy szénarakás mögött, a sötétben voltam, felemelt kezekkel. Az egyik revolvert felém dobta. Elkaptam, s lőttem. Szerencsémre a sötétben összetévesztett a másik, bűnözővel
