Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-16 / 13. szám
.AAAAAAAAAAAAAAAA. DcuvUl i-a-ruj: BmCHüEMf a. 192 -et magas Iáidon.-DoWunaen^vfvi - rege ny 18. Az, hogy ez nem az Egyesült Államokban történt. Sőt, egyesek szerint mégcsak civilizált környezetnek sem nevezhető egy olyan háborús hadművelet, ahol ez előfordult.” 9. Erikssonból végül is sohasem lett gépfegyverkezelő. Az ítéletek automatikusan felülvizsgálatra kerültek, és mivel a kormánynak újból szüksége lehetett a tanúzására, katonai rendőrként továbbra is a hadosztály-támaszponton tartották. Szerencsére, emlékezik, nem gyilkossági vagy erőszakos nemi közösülési ügyekben kellett eljárnia, csak kisebb kihágásokkal volt dolga, de már maga az a rutinfeladat, hogy elhajtson a „piástaxival” a „pokolnegyedbe”, felkeltette igazságérzetét, amit az előző év novembere olyan viharosan kavart fel benne. Ezt az érzést nem üdvözölte örömmel, mert mindig csak Maóra emlékeztette, és a tárgyalások után legszívesebben elfeledte volna a lányt. „Nyugalmat akartam” — mondja Eriksson. Nem érezte fontosnak, hogy Maóról beszéljen — különösen rendőrtársaival nem. Ha szóba hozza, tudta, hogy el fogják ítélni, hiába volt kötelességük a törvény érvényesítése. De szóba hozták az ügyek ők maguk — különösen a nyári hónapokban, mikor a monszun-felhőszakadások a szabadtéri időtöltés minden lehetőségét meghiúsították. A katonai rendőrök együtt gubbasztottak körletükben, és tereferével ütötték agyon az időt. Eriksson egyik-másik rendőrtársa időnként szóba hozta, hogy miként döntött annak idején Eriksson. Mindig elítélték ezért „De már nem voltak annyira biztosak benne, mint a szakasztársaim. Emlékszem, az egyik azt mondta, hogy azt megértette volna, ha egy meggyilkolt amerikai katonáért szállók síkra, de hogyan tehettem ezt egy vietnamiért? De nem ítélt el túlságosan. Azt mondta, mindenki elkövet hibákat.” Eriksson hiába igyekezett elfelejteni Maót, a szíve mélyén tudta, hogy ez nem fog sikerülni. A rendőrlaktanyában elejtett megjegyzéseken kívül egy másik fejlemény is felidézte előtte a lányt. Tavasz végén arról értesült, hogy alighanem megfogják változtatni Clark ítéletét. Ügyvéde, kiderült, felkérte a Clarkot elítélő esküdteket, hagyjanak jóvá számára egy kegyelmi kérvényt, kettő kivételével valamennyi esküdt ráállt a dologra, és Eriksson ebből megértette, hogy Clark ítéletének csökkenése szinte bizonyosra vehető. Erről Eriksson a következőket jegyezte meg: „Tudtam, hogy még semmi sem volt biztos, mégis éreztem; ez volt az első jele annak, hogy a dolgok úgy fognak alakulni, mint ahogyan Vorst százados megjósolta — vagyis hogy az ítéletek egyre kurtábbak lesznek, és végül talán egészen el is tűnnek.” Július végén Eriksson memorandumot kapott hadosztálya, az első légihadosztály hadtestparancsnokától. Kiderült, hogy dicséretet tartalmaz. Mrs. Eriksson elővette az iratot az íróasztal egyik fiókiából, s ezt olvastam: 1. Dicséretben részesítem nagy fontosságú közreműködéséért, amelvet négy nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolt katona hadbírósági ügyében az igazság érdekében kifejtett, ön azonnal jelentette a súlyos incidenst feletteseinek. maid vallomásokat tett a bíróság előtt; mindez alanvetően fontos volt a brutális bűntényért felelős katonák kézre kerítésében és elítélésében. 2. E kritikus hónapok alatt ön nagy megterhelésen ment keresztül. Nem volt könnvű az ön feladata, de amerikai katonához méltóan téliesítetté kötelességét. Értesítem, hogy az ön által tanúsított bátorság és kitartás alanián büszke vagyok rá, hogy ön a hadosztályom tagja. John It. Tolson VP7f5rrÍT*n p SV Eriksson vietnami szolgálati ideje 1967. november 28-án ért véget, egy évre rá, hogy osztaga Mao falujában járt. Mao járt az eszében, miközben az éneklő katonákkal megrakott repülőgép maga mögött hagyta a Cam Ranh-i öblöt és ő utolsó pillantást vetett az alatta elterülő, szerencsétlen országra. „Számomra ő jelentette a háború legnagyobb élményét” — mondta Eriksson. A seattle-i Fort Lewisba tartó utasszállító repülőgépet a hadsereg bérelte ki az útra. A szabadságukra induló katonák onnan mér egyénileg folytatták útjukat. Eriksson Minnesotába tartott, hogy egy hónapot otthon töltsön, mielőtt tavasszal leszerelik. Mikor leszálltak Seattle-ben, észrevette, hogy tíz dollár hiányzik a hátralévő útiköltségéből. A repülőtéren szerencsére összetalálkozott egy minnesotai ismerősével, egy tüzérrel, akivel együtt indult Ázsiába tizenhárom hónappal azelőtt; az ugyancsak hazafelé tartó tüzér habozás nélkül odaadta Erikssonnak a hiányzó tíz dollárt. Mikor már a levegőben jártak, és egymás mellett ültek, a tüzér hirtelen megújult érdeklődéssel mérte végig Erikssont, és így szólt: „Mondd csak, nem te vagy az a fickó, aki bemártotta az osztagát? Csúnya húzás volt.” Eriksson mosolyogva emlékezik a jelenetre; „Ha nem lettünk volna már tízezer méter magasságban, talán visszakérte volna a pénzét.” Minnesotába érve Eriksson abba a kis min- neapolisi lakásba ment, ahol most ültünk, felesége tartotta fenn a lakást, amíg Ő elvolt. Szabadságának egy hónapja alatt feleségével, rokonaival, barátaival és egy kicsit Maóvaí volt. Mao mintha folyton a gondolataiban járt volna, amelyek leginkább akörül forogtak, hogy miként fog megélni, miután jövő áprilisában leszerel. Nem is annyira állásokon törte a fejét, mint inkább egész jövendő életén, s ezt már a 192-es magaslaton lezajlott incidensnek tulajdonította. Olyan hangon, mint aki előre tudja, hogy még évekig az élmény hatása alatt lesz, ezt mondta: „Elhatároztam, hogy akármilyen állást kapok, az nem lesz olyan fontos, mint az, hogy miképpen fogok élni. Hogy legyen valami célom. Mert ha nem lesz, akkor nem ért semmit, hogy hazajöttem abból az osztagból.” Férje érkezésére emlékezve Mrs. Eriksson elmondta, hogy amikor a repülőtéren fogadta férjét, rögtön érezte, hogy gyengédebb, mint amikor elment. „A lány szinte köztük volt, amikor Sven hazajött azon a napon, és talán örökre köztünk lesz. Máshogyan kellett segítenünk egymást a lány halála után. Természetesen minden áldott nap írtam neki, és minden levelembe betettem egy csomag vízízesítőt, hogy legalább az ivóvize legyen jobb. (Folytatjuk) < 3 AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAJVAAAAAi Ipari üzemek! Vállalatok! Tsz-gépműhelyek! Vállalatunk forgalmazza a jól bevált Üac-oi CSAPÁGYANYAGOT! A sokoldalúan felhasználható, korszerű, BON AMID műanyaggal kapcsolatos érdeklődésükre Kaposvár, Zalka Máté u. 18. szám alatti telepünkön állunk szíves rendelkezésükre. A Pamut fonóipari Vállalat kaposvári gyára 15—16 éves korú, általános iskolát végzett leányokat egyéves fonóipari tanulónak Jelentkezés általános iskolai bizonyítvánnyal 1971. JANUÁR 25-ÉN DÉLELŐTT 10 ÓRÁTÓL a gyár telephelyén (Kaposvár, Jutái u. 6.) Korszerű leányotthonunkban szállást biztosítunk. A felvételt nyert tanulók a jelentkezést követően itt is maradnak. TMK-VEZETÉSBEN JÁRTAS TECHNIKUST VAGY MÉRNÖKI VÉGZETTSÉGGEL RENDELKEZŐ MUNKAERŐT KERESÜNK Felvételre. Jelentkezés „Vezető beosztás 241 880” jeligére, a szekszárdi hirdetőbe. (104) Szekszárdi Vasipari Vállalat felvesz BERUHÁZÁSI MUNKAKÖRBEN JÁRTAS DOLGOZÓT, VALAMINT SZERSZÁMKÉSZÍTŐKET. Jelentkezni lehet: Szek- szárd, Rákóczi u. 13. (102) VÁLLALAT - KAPOSVÁR '87) lAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA .AAAAAAAAAAAAA.
