Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
SUITA ANDOK: Az tfösägiro Kisvárosban az újságírásnak es az újságírónak különös varázsa van, és a városnak félelmetes ellenhatása. Az újságíró elé naponként tükröt tart a város, nézze meg magát benne. Abból tudhatja, okosat, vagy butát, jót, vagy rosszat írt-e aznap. A tükör előtt jólesik ácsorogni, ha szépnek mutat bennünket, de a tükör elől nem lehet elmenekülni akkor sem. ha csúnyának mutat. Bárhova megy a szerző, üzemben, piacon, presszóban, mindenütt ott vannak az emberek, beszél a száj, a szem, a mozdulat. esetleg a hát, amelyet az újságírónak fordítanak. Üldöz a tükör, kisvárosban mindenki benne él az ember életében, lelkében. Szakácsnak érzi az ember magát, aki körül ott to. long mindenki a konyhában, ő maga alig fér a lábashoz. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban érti. ismeri az ízeket, mindenki jobban tud mindent. „Jól megmondtad! Miért bántottad? Mondd, öregem, miért haragszol N N. színésznőre?” Durr bele... mégse. Ne bántsd szegényt! Különböző alkatú emberek, az intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával is. Ez eddig panaszként, vagy inkább vádként hat. Szó sincs róla. A tükör szépnek is, okosnak is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, írhatnám, a legtisztább ceruzával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindennap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben és ez kötelez. A hírlapíró mindennap, minden órában, mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visszatér, mert kénytelen visz- szatérni a tett színhelyére. A fővárosban bezzeg, ha csak bem tv-sztár az ember, gyakran lelökik a villamosról, mi't tolakszik ez az ürge. De ha előző este rosszul szerepelt a tv-sztár, az ő tyúkszemét sem kímélik. Mégis, e sorok szerző, jének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt, vasárnap. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthékról a dolgozat, írhatnám nyolc és fél alcímmel. És vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. örülök, hogy az első köszöntőt én mondottam el a riportban, egy új ember születésénél. De most megpróbálom elmondani, hogyan született egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves. 183 centi magas és 75 kilós volt. Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanya az élet volt, maga a taszító-vonzó kisváros, amelyről az új ember még születése előtt annyi szépet álmodott, amelyről annyi szépet írt, amely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlóan bánt volna a magzatával. , Nemrég jöttek a városba, nagy lakli gyerek volt, egy kissé két balkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz, csupa láb kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki. hogy belga, és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv, annyi ember, ablak a nagyvilágra, hadd tanuljon az a gyerek. Orvos, mérnök, pap. mindegy, csak legyen Valami belőle. Géza újságíró lett! it! éves fejjel, érett, ségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmas, vesz- szőből font hátit, amely tele volt frissen nyomott újsággal, házról házra járt, csengetett: — Itt a friss kiadás, tetszik parancsolni? Délre elfogyott, akkor visz- szament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz és írt. Színikritikát a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? Ú csak tudja, hiszen írás közben is azt szívja). Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a Jang‘Ce folyó partján a felszabadult öreg kuli élete. Minden elkészült írás alá más, kitalált nevet kanyarintott, hadd lássák az olvasók, milyen nagy cég a városi redakció, milyen sok tehetséges újságíró dolgozik itt náluk. Ezt a főszerkesztője, a Béla kérte, aki valaha postatiszt volt, aki amerikai hadifogságból egyenesen Sidi Bel Abbes- be szökött, az idegenlégióba. Ott megúnván . az őrmester rabiátus természetét, átment Görögországba és Athénból egyenesen Egerbe jött. Életrajzírás közben sokat töprengett, végül úgy döntött, hogy ezt az érdekes várost ki kell ■hagyni az életéből. Helyette egy másik romantikus dolgot vetett papírra, partizán volt, írta, Görögországban. „Iskolázott fiú ez a Béla. jól is beszél, világot is látott, kipróbált ember” — mondták róla a jóindulatú vezetők. így lett belőle főszerkesztő. Érdekes ember volt. Keveset dolgozott, valahol valaki beolthatta újságírás ellen, de néhány» dologra nagyon pedáns volt. Állandóan sietett, húszfokos hidegben csak úgy pa- ,■ íiyókára Vetette a nagykabátját és rohant ebédelni, a kollégák utána-. Este 9-ig senkit sem engedett el a szerkesztőségből. Gézára, illetve a káderlapjára azt írta: sosem lesz jó újságíró. Minden este moziba akar menni, szombaton délután meg táncolni, hát milyen kommunista újságíró az ilyen? Amikor, teljesen véletlenül az idegenlégió kiderült, az elvtársak nagyon a szívükre vették a „turpisságot”. Engem behivatta]: a pártba, vállaljam ezt a munkát, olvas, tak már néhány dolgozatomat a lapban. Valóban irdogáltam, de hát szerkeszteni nem ugyan, az. Tetszett is, nem is a bizalom, ezért megpróbáltam kibújni. — Elvtársak, én a tömegszer- vezelnél dolgozom, ott, ahová raktatok. És előadó vagyok a pártiskolán, ott, ahová küldte- tek... — Nincs villany az irodádban? — kérdezte atyai barátom, a káderosztály vezetője, aki azt hitte, én vagyok a mozgalom Jolly Jockere. — Van villany... — Hát akkor? — kérdezte megrökönyödve. — Hát akkor dolgozz ezentúl este is. — Éjszaka is, ugye, így gondoltad. Guszti elvtársam? Hátba vágott, örült, hogy értjük egymást,'én boldogabb voltam nála is. A szerkesztőség az utcára nyílt, valaha fűszerüzlet volt. Két helyiségből állt, az utcai- I ból és hátul egy kis irodából. Az utcai meglehetősen nagy volt, betonpadlóval. Benne pingpongasztal, két hatalmas szekrény, biztosító vasakkal megerősítve, oldalt egy mocskos, elhanyagolt 250-es Csepel motorkerékpár, az első sárhány óra ráerősítve a festett bádoglemez: Sajtó. A pingpongasztal volt a levelezési rovat, egy csinos fekete asszonyka egész nap azon válogatta a leveleket, ez ipar, ez mezőgazdaság, ez párt. Egész nap passziánszt játszott, mormogván hozzá a szöveget. Minden délben egy órára bezárta a boltot, élment ebédelni. Mi azonnal leraktuk a sarokba a leveleket, fütyülve azok szortírozott rendjére. A szekrényből kivettük az ütőket, a pingponglabdát és játszottunk. Először jót nevettem a megvasalt szekrény tartalmán, később még nagyobbat, amikor a másik szekrénybe is bele- kukantottam. Egy, enyhén szólva elhanyagolt, száradt sárral díszített pufajka kezes-lábas és egy ócska, kopott csizma, vád- liig sárosán lapultak a szekrény öblös gyomrában. Ketten használták ugyanazt a szerelést, a 185 centis Géza és a 165 centis János, ha vidéki riport- túrára mentek. Felettébb derűs látványt nyújtottak, amikor bepöfögtek Gyöngyösre, vagy Tiszanánára, egy-egy nagygyűlés kellős közepére, be a tömeg közé, így is ápolván a tömegkapcsolatokat. Megjött a sajtó, ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme. Ebből riport lesz, másképp kell mosolyogni is. Géza megjött a hátival, a lap mind elkelt. A pénzt leszámol, ta a szerkesztőnek. Azon nyom. ban kapott néhány pucolt szempontot, egy óra múlva kész volt a vezércikk. Délben játszottunk, bal kezemben fogtam az ütőt, így igen ügyetlennek tűntem, jól meg is vert Géza. Mondom néki, játsz- szunk egy forintban, és átvettem az ütőt a jobb kezembe. Még szerencse, hogy csak két forintja volt, ennyit még volt szívem visszaadni. Délután telefonon kaptuk a központtól a hírt: Kína felszabadult, befejeződött a Nagy Menetelés. Géza boldog volt, a pingpongasztalon megírta az öreg kínai kuli boldog életét. Este leadott még néhány hírt, írt egy külpolitikai gíosszát. (Az imperializmus már megint mocorog, mi egriek ezt nem engedhetjük). Éjszaka álmában regényt írt és drámát. Mindkettőn dolgozott már vagy tíz éve, valamikor a gimnázium első osztályában fogott a témákhoz. Másnap katonaság érkezett a városba. Géza volt a kiküldött tudósítónk. A várakozó, ünneplő tömeg szabadon hagyta az úttestet, ott csak egy civil szaladgált izgatottan, Géza volt. Hatalmas blokktömb a kezében, jobbjában ceruza és összehúzott szemmel figyelte a jelenségeket, időnként az úttest egyik oldaláról a másikra szaladt. .. Hej. ha akkor a szerkesztőségnek fényképezőgépe is lett volna! De hát nem volt, csak ceruzánk és pingpongasztalunk. Megszerettem én is azt a büdös, sohasem fűtött, harmad- osztályú váróteremre emlékeztető szerkesztőséget. (Nemrég jártam egy szövetkezeti vezető ember irodájában. És ott az újgazdag, ízléstelen helyiségben arra a régi pingpongnsztaL ra gondoltam. Nem az a baj, hogy már berendezett irodánk van, hanem az ízléstelenség. Piros ragasztott szőnyeg, piros telefonkészülék, intarziás íróasztal, kifli alakúra hajlítva. Intarziás bárszekrény a sarokban, pontosan a szoba sarkának formájához és méretéhez szabatva. Süppedő sky-heverő, fotel...). De térjünk vissza a mi pingpongasztalunkhoz. Amikor meghúztuk a npd- rágszíjat és földhöz csaptuk az aranytojást, azonnal megkezdő, dött a sorbanállás a kenyérért. „Nyüzsög az ellenség a városban” — „N. N. pék szervezi a sorbanállást, szabotál!” — elég szép, hangzatos címeket adtunk, de a kenyér nem akart megszaporodni, Egerben sem, pedig ott igen sok a templom, de a mi munkánkon nem volt áldás. A pék erős ember volt, egy kézzel söpörte műhelyét, a péklapát nyelét is egy kézzel fogta, pedig a végén rajta volt a vekni. Mégsem ő volt az erős, hanem a női ész. Az egyik igazgatónőt ebben az időben Géza kiszerkesztette, némi visszaéléseket vélt felfedezni az üzemnél. Mondta a nő a péknek, nem kell agyonütni azt a firkászt, ezért börtön jár. Küldött az alapszervezetnek egy levelet. Volt abban minden. Bárólány, levitézlett osztály képviselői, bűnös szerelem, s mindennek főszereplője, negatív hőse Géza volt. Még arról is szót ejtett a följelentő, hogy a fiú a Koronába jár táncolni, holott az I-es körzetben is össztánc van szombaton. De, ugyebár, büdös á proliszag. Aki nem bírta a proliszagot, annak mindössze egy inge és egy gatyája volt. És nagyon jó kedélye. De most eltörött a mécses. Kizárták a pártból, el kellett mennie a laptól. Hol van az édes hátikosár, a kínai kuli, a csizma, a motor? A megyetitkár is új ember volt. én is. A megyetitkár egykor kubikos, most melegszívű, bölcs pártmunkás. Ahogy beszélt, már tudtam, jól áll a szénám. — Milyen erősen fogják ezek egymás kezét — gondolkodott hangosan. — Fogjuk m; is erősen... — válaszoltam kérdezetlenül. Az ügyet rám bízta, jólesett a bizalom. Egy hét múlva tisztázódtak a „frontok”, játszottunk tovább. .. ötvenhat után találkoztam vele Szolnokon, rendőrkapitányként szolgálta osztálya igazságát. Most ismét megyetitkár. Géza Rózsa Ferenc-díjat kapott, három magas kormánykitüntetést, otthon, immáron 24 éve egyhelyben írja az újságot, naponként három cikket. Elvégezte az egyetemet, a pártfőiskolát, de regényét, drámáját még mindig nem fejezte be. öregszik. Esténként Fiatkocsijával egy kis helyiség előtt parkíroz, benn vágni lehet a füstöt, kártyáznak és összevesznek az ultin. Kisvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van... BE NY El JÓZSEF: ELMARADT FELTÁMADÁS Gunnyaszkodnák az ágak akár a vének térdénél templomi Máriáknak . Tél van Késik a bűnbocsánat a feltámadás Látod Tamás nem győz már meg a sebhely csak csöndhöz érsz kíváncsi kezeddel s a csönd megüt visszaüt azt hiszi bántod s mindenütt felszikráznak a hószilánkok szemed elvakítják és majd vakon keresed Jézus sírját Nincs alkalom bebizonyítani láttad születését milyen halálnak megdermedni a fákat zuhanását könnyű madárnak Befagyott szádat hiába tátod a földre hömlokod szikrázó jégcsillag dermedésre jelölte Szél fújja szét az álmainkat jeges jeges szél félelmed akkor szakadt rád amikor megszülettél. Azóta erre készülsz erre a némaságra kaján a Hold kösd kötélnek az ágra AnyádI szeretett otthagytad hálói szétszakadtak pedig csak ő szeretett sokáig sírt utánad mondta mondta a nevedet Tél van És nincs több bűnbocsánat nincs feltámadás Állsz a roskadó hóban halálba zuhanóan szegény Tamás M. Sz. Turovszkij: A jövő magvai
