Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-31 / 305. szám
Hogy boldog legyen az új esztendő n Különös KI MIT TUD” Béke legyen mindenütt... Zimankós az idő, rendezetlen a környék. Hiába söprik minduntalan a havat, az utakat befújja a szél. De ez december végén így van jól. Fel sem tűnik az embernek. Igaz, az sem tűnik fel, hogy Tiborcz Ferenc, a gyönki községi tanács vb. titkárának szobája, asztala, fiókjai milyen rendezettek. Ezt már tőle is így szokták meg. A katonásan sorakozó ügyiratok, dosz- sziék rendjét nem zavarja az az egy-egy könyv és határozat, melyet a titkár tanulmányoz... — Elnézést, hogy megzavarjuk munkájában. Mégpedig egy mostanában gyakran elhangzó kérdéssel: mitől lenne boldog önnek az 1971-es év? — Mint a mesében. Három teljesült kívánságtól. Persze mindhárom hosszabb távon is érvényes. — Mégpedig? — Béke legyen. Béke mindenütt. A második, hogy a hét csatolt község összefogásával Gyönk és környéke nagyot lépjen előre... Egy pillanatig néma csend, majd így fejezi be a mondatát Tiborcz Ferenc: — Felnevelni tizenkét esztendős kisfiámat. — Tett-e Tiborcz elvtárs valamit azért, hogy béke legyen? — Igen. No, persze hozzá teszem, hogy én kisember vagyok,' de egyben biztos, abban: ha a világ minden hozzám hasonló kisembere annyit tett volna, mint én, nem hallanánk naponta a rádióban Vietnamról. — Szóval mit is tettem? Hogy elmondjam nem kell soká lapozgatnom emlékeim között. Minden él bennem ... A negyvenes években állami útmesterként dolgoztam Bácskában. A mindennapos borzalmak láttán egyre erősebben éreztem, hogy tenni kell valamit. A ZOmbor és Gara közti úton a nyilasok sorra ölték a munkaszolgálatos zsidókat, majd 1941 őszén kényszerrel besoroztak. Vagonokba raktak bennünket és vittek. Őrjítő volt... Nagybajomnál megszöktem. . «— Nem félt? A szökéstől igen, de éltetett a hazatérés. Tudtam, hogy itthon hamarosan szép lesz az élet. És tudja, mit jelentett nekem még a szökés? Rájöttem, hogy egyedül, vagy néhányan nem lehet semmit tenni. Csak közösen. Azóta is ez határozza meg az életemet. 1945-ben a felszabadulás napján jelentkeztem Miszlán a községházán. Munkárg. ötvenegyig dolgoztam ott. Majd a gyönki járási tanácsra kerültem községgazdálkodási csoportvezetőnek. Társadalmi munkában járási békemozgalmi felelős voltam. Ez volt életem egyik legszebb feladata. 1953-ban az Országos Béketanácstól kitüntetést kaptam. — Ezután 16 évig Miszlán volt vb-elnök, csupán fél éve dolgozik ismét Gyünkön. Nem-volt nehéz a beilleszkedés? — Nem. . Nem érzem magam itt idegennek. ■— Mit kíván Gyünknek az elkövetkezőkben? . — Kellene orvosi rendelő, új kultúrház... Nincs sportpálya, nincs strandfürdő. Ezeknek a biztos ígéretét szeretném tudni. Meg hát némi forintot is rájuk. A hiányzót meg majd pótoljuk társadalmi munkával. — És végül a harmadik kívánságról? — Amikor a fiam született, nggy beteg voltam. 0 feküdt az epük ágyban, és a másikban. Akkor azt kívántam, hogy megláthassam, amikor az első lépéseket teszi. Most azt, hogy felneveljem. Legyen erőm a munkához, tudjak kenyeret adni a kezébe. Mert sajnos a szívem most sincs rendben. — Nem gondolt még rokkantsági nyugdíjra? 1 — Soha. Ha megszűnne ez az áldatlan állapot — Halló! Tessék parancsolni. Itt a szekszárdi benzinkúttól Taba István... Igen. Van olaj. Kéremszépen... — És katt... A fiatalember leteszi a hallgatót.: Kérdőn néz rám. Természetesen neki is a szokásos kérdést tesszük fel: — Mitől lenne boldog 1971-ben? — Tudja hogy van ez. Szilveszter éjszakáján mindenki tesz valamilyen „nagy fogadalmat”. Például, hogy nem fogyaszt alkoholt, leszokik a dohányzásról, meg ilyesmi. Aztán Várja, hogy boldog legyen az új év. De végül akkor lesz boldog, amikor lenyeli az első pohár kadarkát, vagy leszívja az első sluk- Uot. De minden megváltozott. Ezt az idő hozta magával. — Én akkor lennék boldog, ha megszűnne ez az áldatlan állapot — és kimutat a Garay téri benzinkút parányi irodájából a kúthoz. Vagy harmincán állnak sorba. A sor végéhez ismét két szánkó csatlakozik. Megrakva‘olajoskannákkal. A szél az emberek arcába szórja a havat. Topognak, belelehelnek a hideg kesztyűbe. És fáznak. Várnak a sorukra. Talán még fél óráig is. — Szekszárdon elkelne még legalább két kút. Akkor a vevőknek is, meg nekünk is jobb lenne. Kulturáltan szolgálhatnánk ki őket Nekik meg nem kellene ennyit várakozniok. Nekünk, kútkezelőknek többet kell mutatni, és adni a vevőknek, hogy az pótolja a boltok kivilágított reklámait, színes polcait. Persze nem panaszkodom, mert szívesen tesszük. — És ki is fogyott a kívánságokból? — Nem. Két gyermekünk van, és egy szoba-konyhás albérletben lakunk.- ígéretet kaptunk, hogy kapunk lakást a toronyházban. Minden forintot félrerakunk a berendezésre. A, másik vágyam az, hogy felvegyenek a pártba. Kérelmemet már beadtam, a választ pedig 1971-től várom. No és egy távolabbi cél: tanulni. — Mennyit kérés? — Nyolcszázötven forint az alapfizetésem, s úgynevezett százalékként körülbelül négyszázötvenet kapok még havonta. Ehhez jön a borravaló, ami sajnos be van kalkulálva az alapfizetésembe. i Sál uh aegroti prima lex esto 1971. január 1-e, a nyugdíj első napja dr. Sasné dr. Nagy Eleonóra gyermekgyógyász főorvosnőnek. — A boldogságot nem csupán kívülálló dolgok határozzák meg. A boldogság alapfeltétele, hogy az ember önmagával, belül legyen harmóniában. Életemben mindig erre törekedtem, s ezért mondhatom, hogy boldog voltam, és ezért várom, hogy boldog legyek. — Gyerekkorom óta orvos szerettem volna lenni. Vagy inkább úgy mondom, hogy gyermekorvos: Azért vonzott ez a pálya, mert 10,éves koromig én is beteges voltam. Akkor Pesten éltünk. A 20-as években sok volt a mezítlábas gyerek. Sok parányi élet halt meg, mert „nincs pénz orvosra” — mondták a szülők. Ekkor Pesten néhány orvos összeállt és egy gyermek- közkórházat alapítottak. Egész kicsibe indult és nagy lett. Nagyon megfogott engem. S nem is gondoltam arra, hogy ebből egyáltalán meg lehet élni. De mégis. Minden porcikámmal akartam. Nő létemre sok előítélettel kellett megbirkóznom. Nem törődtem vele. S így visszanézve nyugodtan mondhatom, hogy pályám sok örömet adott. Harmadéves egyetemista voltam, amikor egyik belklinikára mentünk gyakorlatra. Egy hatalmas freskó alatt ezt olvastam: „Salus aegroti prima lex esto”. vagyis „A beteg üdve legyen a legfőbb törvény”. Ez kísért egész pályámon. No és még egy dolog: hogy az ember csak olyan nagy orvos lehet, mint amilyen nagy ember. És ezért tettem magamévá, hogy a jó orvos keveset gyógyít, többször segít, de mindig vígasztal. — Sokat beszélünk mostanában a hők egyenjbgúságáról, de ehhez mégis elmondom, hogy szerintem egy nő hogy lehet boldog. Természetesen, ha megtalálja a neki való foglalkozást, munkaköre kielégíti, olyan élettársat választ, akivel szinte minden gondolata azonos, és anya lesz. — Azt kívánom, hogy az új évben és az azt követő minden új évben erőteljesen fejlődjön tovább a gyermekvédelem, csökkenjenek a válások, ezzel párhuzamosan az állami gondozott gyerekek száma is. Nagyon megnyugodnék, ha nem kellene minden nap olyan sok tört lelkű gyermekkel találkoznunk. — Mit jelent önnek a nyugdíjba vonulás? — Természetesen nem a konyhát és a főzőkanalat. Továbbra is dolgozom annyi órát, amennyit a, minisztérium engedélyez. Egyelőre Szekszárdon a „Népbolt bölcsődében” rendelek. Három gyermekem, s három unokám van. Két fiam és lányom felnőttek. Unokáim még kicsik. Sokat szeretnék velük lenni és úgy segíteni nevelésükben, hogy sikerüljön nekik mielőbb megtalálni a belső kristálytiszta harmóniát és úgy élni. Ne változzon semmi — Tessék Annus néni. Mit kérsz Mariskám? Igen adom... Tizennyolc hatvan. — Mindenkit ismer, mindenkihez közvetlen, mindenkire mosolyog. Farkas Gézáné, a gyönki 21. sz. kenyérbolt eladója, s ahogy ő mondja „tősgyökeres gyönki”. — Itt mindenki ismer engem és jó érzés, hogy bizalommal fordulnak hozzám. Ha egy-két hétig szabadságon vagyok, hiányzóm a vevőknek. Elég szép a forgalmam. Jól keresek. Mindennel meg vagyok elégedve. Átlag közel kétezer forintot keresek. Két gyermekem van: tizenhat éves a fiú, két és fél éves a kislány. Férjemmel jól megértjük egymást. — Hogy mitől lennék boldog az új esztendőben? Nem is tutiom. Azt hiszem akkor, ha nem változna semmi. Ha kívánnom kellene .valamit, az gondot jelentene. Csupán annyit, hogy minél’gyákrafeijáh legyén’ együtt’á család. Ezt úgy értem, hogy esténként. Mert ugye munka után mindannyian sietünk haza, vacsorázunk, beszélgetünk, megnézzük a tévét, aztán alszunk reggelig, és kezdődik minden elölről... — Véleményem szerint az új esztendő boldogságát elsősorban saját 'magának köszönheti az ember. Most mór 3 éve, szép hagyománnyá alakult ki Iregszem- csén, a művelődési ház ifjúsági klubjában, hogy karácsony előtt felkeresnek a klub fiataljai egy olyan egyedülálló személyt, akinek pótolni szeretnék a család meghitt melegét, akit patronálnak, akinek örömet szereznek karácsonyra. a békesség és a szeretet ünnepére. Tavaly karácsonyra egy idős bácsinak vittek feldíszített fenyőt és az ünnepek alatt felváltva vállalták étkeztetésének, ellátásának . gondját. Az idén olyan fiatal' klubtárs jött számításiba, aki, valóban egyedül, szülők, rokonok nélkül él, akinek klubtársain kívül senkije sincs. A fiatalembert a saját nyomorúsága tanította meg, hogy önmagáról gondoskodjék. Kitől várhat szeretetet? —• tettük fel a klub fiataljainak a kérdést. S a válasz eredményeképpen december 22-én este összegyűltek a klub tagjai a művelődési házban. Vidám, meleg szívű, csillogó szemű lányok, fiúk. S míg egyik csoport díszítette a helyi áfész által adományozott fenyőt, a klub részére, addig egy másik: társaság egy másik kis fenyőt öltöztetett, szépítgetett, magányos klubtársuk számára. Ezután vette kezdetét az a különös Ki mi tud?, amire címünk is utal. Az irodában elhelyezett dobozba egyenként tették ajándékaikat a fiatalok. Ki mit tudott hozni. Ami önmaga erejéből, jószántából, együttérző, meleg szívétől kitellett. Aa ajándékok egyre gyűltek: nyakkendő, törülköző, hamutartó, töltőtoll, pohár, tálca, pénz, cigarettatartó, bor, ami csak hasznos lehet, vagy szépítésére válhat egy magányos fiatal otthonának. Levél is íródott 42 aláírás-- sál: „.. .ne az ajándék nagyságát nézd, hanem azt a szeretetet, amivel adjuk...” — szőt_ ték levelükbe szeretetük írásos bizonyságát is a lelkes fiatalok. A különös Ki mit tud? után egy még különösebb menet indult el a művelődési házból: 42 fiatal képviseletében 5 lány és 5 fiú, az igazgató vezetésével. Vitték a feldíszített karácsonyfát, a maguk készítette virágtartót, két cserép virágot és az ajándékokkal teli dobozt, no meg meleg, szeretettől dobogó szívüket. Az úton sietős emberek mit sem «ejtve adtak utat a különös menetnek, hiszen megszokott, hogy „ezek a fiatalok mindig kitalálnak valamit”. Nekik pedig, kik a szeretetet vitték, ,„ . .jutott eszükbe számtalan szebbnél-szebb gondolat...”, de ezeknek a különös „betlehemeseknek” csak annyira tellett meghatódottság- tól elfogódott „szónoki tudományuk", hogy kipirult arccal, , ragyogó szemmel szívükre ölelve társukat, fülébe suttogják! „Boldog karácsonyi ünnepekét!”. B. Gy. Népújság 1970. december 31. HORVÁTH MARIA
