Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-29 / 303. szám
mviwrvYimfnrnmw»frmmmmmT»TmTmmm r fty?tfyrt^»vvyvvT»vvyvvvyirvvvfTyvyTrnnr'¥V?'yT»ryvyvr(rvwT,o yyyyyyyTTTryTyyyvTyvyyTyyyyyvyyfvyvvvyyyryyyTyyyyyrrrm Daaúí. J r><n<j : INKVDEIfff a. 192 -ej magaslaton-Dokv(me(rvtu»ri-regény 3. Az osztag két közkatonája egy évvel fiatalabb volt az akkor huszonkét éves Erikssonnál. Unokafivérek voltak: Rafael Diaz — Rafe-nek hívták —, aki a texasi Amarillo közelében, és Manuel Diaz, aki a New Mexico-i Santa Fé-től északra élt. Eriksson emlékezete szerint a magas, napbarnított, kerekarcú Rate természettől jóke- délyű, szeretnivaló ember volt. A nála világosabb bőrű, zömökebb Manuelt már könnyebb volt kihozni a sodrából. Akárcsak Clarké, az ő mozdulatai is kapkodok voltak, de a viselkedésében nyoma sem volt annak, hogy még ki is cifrázta volna parancsnoka szándékait. Manuel nem törte magát, mondta Eriksson, a felsőbbség parancsaira egyszerűen, gépiesen reagált: vakon engedelmeskedett. Rafe ellenben képes lett volna arra, hogy kétségbe vonja a parancsokat, de legtöbbször oda lyukadt ki, hogy beletörődött az éppen soros vezető akaratába, mert: „kinek hiányzik a balhé”? Az eligazításhoz visszatérve: Eriksson elmondta, hogy Meserve merő ügy buzgalom volt, ahogy beszélni kezdett. Egy zászlóaljtiszt korábbi utasításait visszhangozva ismertette a négy katona feladatát, a parancsadás láncolatát és a szakaszparancsnoksággal fenntartandó rádióösszeköttetés mikéntjét, majd a kezében tartott térkép rácskoordinátáival leírta azt a nyílegyenesen nyugatnak tartó útvonalat, amelyet meg kell tenniök. Végcéljuk a 192. magaslat, a Bong Son-völgy egyik magaslata, szemben egy szurdokkal szegélyezett barlangrendszerrel, amely a gyanú szerint Vietkong- rejtekhelyül szolgált. De nemcsak a barlangokra kellett ügyelniük. Fel kellett deríteniük számos ellenséges bunkert, lőállást, utánpótlásútvonalat, ami nem szerepelt a térképeiken, nem is szólva az ellenséges lőszerraktárakról- Persze, mondta Meserve, ha bármelyikük Viet- kong-katonát fedezne fel útközben, az tiszta haszon, de az osztag azt a határozott utasítást kapta a zászlóalj-parancsnokságtól, hogy csak önvédelemből keveredjenek tűzharcba az ellenséggel. „Megelőző” információkat kellett gyűjteniük az ellenség szándékairól. Az őrmester elárulta, hogy öt napra szól a küldetésük — a felderítő utak csak ritkán tartottak ilyen sokáig —, és Eriksson ezt hallva felvillanyozódott, akárcsak olyankor, amikor jóval rövidebb akciókra jelölték ki. Meg is magyarázta, miért fogta el ez az érzés. A szabadban, olyan terepen, amely bármely pillanatban ellenséges területnek bizonyulhat, önállósulnak az emberek még akkor is, ha magas rangú tiszt a parancsnok. „Sose lehetett tudni, hogy fog viselkedni valaki, ha nyomás nehezedik rá. Kiderül, hogy betojós, vagy hogy merész, vagy, hogy csodálatos vicceket tud. Persze mindig megvoltak az előzetes tervek, hogy mit hogyan kell csinálni, de nyílt terepen ritkán érvényesültek a tervek. Csak egyre lehetett számítani, hogy mindig az történik, amire nem számíthat az ember.” Általában időbe tellett, amíg valami váratlan történik, de ezúttal — több mint fél napjuk volt még az indulásig — meghökkentő hirtelenséggel következett be. Mikor az őrmester befejezte az eligazítást, közölte az összegyűltekkel: jó dolguk lesz, mert úgy döntött, hogy kerítenek majd egy nőt, akit „az osztag harci moráljának javítása érdekében' magukkal visznek, öt napon keresztül mindig kéznél lesz, és csak a legvégén intézik el, hogy soha ne jelenthesse fel őket, amiért elrabolták és megerőszakolták — a hadbírósági büntető szabályzat mindkét vétket a főbenjáró bűn- cselekmények között említi. A haditörvényszék előtt Rafe később így vallott: „Meserve kijelentette: egy órával a kitűzött idő előtt indulunk, hogy találjunk magunknak nőt, akit magunkkal vigyünk az útra. Meserve azl mondta, hogy a nő bumbumra kell, azaz hogy nemileg közösüljön vele, és öt nap után meg fogjuk ölni.” Manuel vallomásából: „Az eligazítás végén Meserve azt mondta, hogy viszünk magunkkal egy lányt, legalábbis megpróbáljuk, azért, hogy elszórakozzunk vele... Azt mondta, jót fog tenni az osztag harci moráljának.” Az őrmester szenvtelen arccal jelentette be a hírt, ki-ki értse belőle azt, amit akar. Clark nyomban lelkesen helyeselt. A két Diaz nevetni kezdett, vagy azért, mert zavarban voltak, vagy pedig azért, találgatta Eriksson, mert azt hitték, Meserve csak tréfál, ugyanis amit az oszt tag harci moráljáról mondott, az visszatérő szólamnak számított az egész szakaszban. Eriksson elmondta, hogy maga egy szót sem szólt, de miután Meserve és a többiek különböző irányban elszéledtek a reggeli gyülekezőig, elment barátjához, a nyugat-virginiai Curly Rowan tizedeshez, aki ugyanolyan régen szolgált Vietnamban, illetve a szakasznál, mint Meserve. Rowan meglepődve hallgatta Eriksson beszámolóját az őrmester tervéről, de amikor Eriksson megkérdezte tőle jelentse-e Meserve szándékát egy tisztnek, még mielőtt elhagyják a tábort. Rowan rögtön megrázta a fejét, és -- a bírósági jegyzőkönyv' szerint — így válaszolt: „Meserve nem mer ilyen marhaságot csinálni”. Rowan, ha nem is hitté, mégsem örült a hírnek. Egyszerre érkezett Meserve-vel Vietnamba, megfontolt, jóravaló embernek ismerte meg De azt is elmondta Eriksson-nák, hogy négy-öt hét óta szemlátomást megváltozott az őrmester, csúnyán kezdett bánni a vietnamiakkal; néhány hete rálőtt egyre, meg is sebesítelte, amit később csak azzal indokolt, hogy „úgy tartotta kedve.” Curly szavaiból Ériksson azt vette ki, hogy valamiképpen Meserve is a háború áldozata lett. Másnap hajnalban, négy óra harminc perckor Meserve szorgosan ellenőrizte emberei fölszerelését a tábor kijáratánál, megnézte, rendben van-e az élelmük, gépfegyverük, tölténykészletük, megvannak-e füst- és kézigránátjaik és a többi szükséges holmijuk. Ennek végeztével az osztag kisorjázott a táborból az enyhén nedves sötétbe, senki sem tudta, mi a parancsnok szándéka. Húsz perccel később már valameny- nyien tudták. Sietség nélkül meneteltek a szürke pirkadatban, kötelességtudőan követték az őrmestert. Kétezer métert tettek meg keleti irányban, ami — ezt Eriksson és a többiek rögtön észrevették — éles eltérést jelentett attól a nyugati útvonaltól, amelyet oly pontosán jelölt meg az őrmester az eligazításon. A Phu My körzet Cat Tuong nevű falucskája felé közeledtek, és Eriksson gondolatban elátkozta magát, hogy Rowanra hallgatott. (Folytatjuk.) láiáitiitiiii Székelyföldi tájak, várattok, emberek Az iparosodó város Székelyföldi méretekben metropolisznak tűnik Marosvásárhely. Negyven éve még akkora volt. mint Kaposvár. Ipar nélküli, lusta, magábazárkózott város. Ma fafeldolgozó ipara országos hírű, könnyűipara Európa-szerte ismert, s az egyik hegyen modern gyár települ. Most szerelik a gépeit, irodagépeket csinálnak itt, svéd licensz alapján. Minden város kicsit elzárkózik az idegen elől, nehezen mutatja meg magát, s az emberek is megnézik, kinek, mit mondanak, s hol kezdjenek vitát a jégkorongsportról, a román labdarúgásról, meg effélékről. Vita csak ilyen dolgokról van, meg talán arról, hogy miért nem engedi iksz, vagy ipszilon, hogy földszintes házát a tízemeletes betonpaloták mellől eltüntessék. Mert ott áll A városgazdálkodási vállalat alkalmi hómunkásokat keres Jelentkezés a vállalat házkezelőségén mindennap 8—15 óráig. Szek- szárd, Hunyadi u. 4. <342) a kis nyomorult ház a tízemeletes mellett. BŐR- ÉS KESZTYŰGYÁR Az út jobb oldalán modern gyár vonja magára a figyelmet. Űj bőr. és kesztyűgyár. De a bőrgyártás Marosvásárhelyen több mint egy évszázados. A havasokban nevelt birka bőre kap itt új értéket, vándorol innen feldolgozva és kesztyűként, bőrkabátként jut majd Európa üzleteibe. Most még csak ten', hogy Európába eljuttatják a bőrkonfekciót, a tény: nem tudnak annyi bőrkéimét gyártani, hogy a hazai, tehát a román piac ne venné fel. Olyannyira, hogy Ázsiából is hoznak nyersbőrt és itt dolgozzák fel. A havasi nyájait már nem képesek annyi bőrt adni, hogy a marosvásárhelyi bőr- és kesztyűgyár kétezer al_ kalmazottja mindennap elfoglaltságot találjon. Negyvenkilenc személy kezdte tót a bőrgyártást, amikor — pár éve — a Székelyföld iparosítása megkezdődött. Feren- czi Gyulát nevezték ki igazgatónak. ö vette át az új, korszerű bőrgyár irányítását. Valamiféle munkásigazgatási tanács is segít a gyár vezetésében, de bármennyire szeretnék — mint mondja Ferenczi Gyula —, a munkások nem tudják úgy áttekinteni a világ, piacot, a gyár helyzetét, s így nyilván az irányításban is kevésbé tudnak részt venni. A bőrgyárban sok energiát fordítottak arra, hogy a székely embereket megtanítsák bőrkonfekciót gyártani. Tan- (pt.vaffjftkaf-. tserytúS tok, ahol sokszor nemcsak a szakma alapjait kellett megismertetni az emberekkel, hanem azt is hogyan írják le a nevüket, hogy megértsék egymást románul is meg magyarul is. A bőrgyár jól funkcionál. Az igazgató elégedett a termelés ütemével, mennyiségével, minőségével, de látja, hogy többre is képesek volnának, de bizonyos keretek, szabályozók még kötik, nincs kellő mozgásra lehetőség. A bőrkonfekeió-ipart egy összevont szervezetben tartották, most ebből lépett ki a vásárhelyi és csak a nagyváradi gyárral működik együtt. Nem szükséges mélyebben belebocsátkozni abba, hogy a nagy műveltségű igazgató mennyire érdeklődik a magyar gazdasági mechanizmus iránt és sokszor az embernek olyan érzése támad, hogy itt, Maros- vásárhelyen Ferenczi Gyula jobban ismeri a mi mechanizmusunkat, mint a Ibi igazgatóink Szekszárdon, Kaposvárott, vagy Szombathelyen. ÁRVÍZ UTÁN Székelyfölden az idei árvíz a meghatározó. Amerre viszik a vendéget, a kísérők is. meg a vendéglátók is minduntalan viaszátérnek a nagy nyári árvízre. Mutatják, hogy a házak meddig álltak a vízben. Elvezetnek oda, ahol a víz szétmosta a vasúti töltést, elvitte a közúti hidat. Segesváron három napig nem közlekedett a vonat. A vasútállomás tökéletesen vízben állt. A kórház, a szövőgyár hetekig nem tudott üzemelni, mert villany sem volt. fertőtleníteni kellett, aztán újjáépíteni, kitisztítani a kutakat, az életet kellett újra kezdeni. Segesvárt háromszor öntötte el az árvíz. Az emberek háromszor menekültek a hegyre, s föl az évszázados várba. Az árvíz utáni újjáépítéssel mindenütt találkozhatunk. Üj utcasorokat építettek, téglából és fából. Az állam hiteleket bocsát a károsultak rendelkezésére. segélyt adtak annak, aki rászorult. És szigorúan megbüntették azokat, akik a rendkívüli helyzetet kihasznál, ták, loptak, betörtek az elhagyott házakba. Mesélik, hogy egy illető rádiót, meg televíziót lopott és öt és fél évre ítélték... PALKOVACS JENŐ JANTNER JÁNOS Az új bőr- és kesztyűgyár iUUiái AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAkAAAAAAá
