Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-03 / 283. szám
^^zekszórdon o megyei kórház főbejárata mellett térképes eligazító tábla segíti a látogatót abban, hogy hol, melyik osztályt keresse. Belgyógyászat, sebészet, szülészet, gyermekosztály... és kórbonctani intézet. Az utóbbi elnevezés legtöbbünkben riasztó képzettársításokat ébreszt. A halál ténye elkerülhetetlen, de szeretünk nem gondolni rá. Arra még kevésbé, hogy elmúlásunk után testünk, melyet olyannyira magunkénak érzünk, orvosok vizsgáló keze alá kerül. Ez a vizsgálat a közhiedelemben valami riasztó, kellemetlen mellékgondolatokkal együtt él. — Ez a gondolat és ez a kép tökéletesen téves — mondja dr. Balogh József kandidátus, osztályvezető főorvos a kórbonctani osztály vezetője. MORGAGNITÓL — ARANYIIG Beszélgetés a kórbonctanról A kórbonctan a pathológiai tudományok körébe tartozik, a betegségek által a szervezetben okozott alaki elváltozásokat vizsgálja. Korábban csak késsel és csak holtakon, ma már és legelsősorban élőkön. Megalapítójának Giovanni Battista Morgagni páduai egyetemi tanár tekinthető, aki 1761-ben adta ki a kórbonctan első, alapvető tankönyvét latin nyelven. Egyebek közt Semmelweis életéből sem ismeretlen az olvasóközönség előtt, hogy a múlt század elején még az orvosok maguk boncoltak — ha boncoltak. A pesti egyetem első kórbonctani tanszéke, 1844-ben Arányi Lajos professzor irányítása alatt létesült. Nem maradtunk el a korabeli világszínvonaltól. A franciáknál 1819-ben, az osztrákoknál 1834-ben, az oroszoknál 1849-ben, a németeknél 1856-ban töltöttek be először kórbonctani katedrát. Az első magyar nyelven írt ilyen egyetemi tankönyv éppen 101 évvel ezelőtt hagyta el a nyomdát. KÖZHIT ÉS VALÓSÁG — A kórbonctan egyetemi oktatása ilyesformán nálunk már egy és negyed évszázados, de teljes gyakorlati önállósulása csak 25—30 éves múltra tekinthet vissza — folytatja a főorvos. — Ezt a fejlődés teremtette meg. Míg korábban a gyakorló orvos, tehát az, akivel a beteg találkozik, elsősorban .jó szemére és manuális ügyességére kellett, hogy hagyatkozzon, az orvostudomány technikai lehetőségei már jócskán előrehaladtak. Felesleges itt szakkifejezéseket idézni. Tény any- nyi, hogy a mai orvos, már az élő szervezetnek korábban hozzáférhetetlen részeibe — például légutak, hörgők, máj, lép, vese stb. — le tud hatolni, azokból mintát, mikroszkopikus vizsgálatra alkalmas metszetét készíteni. — Ne tévedjünk! — hangsúlyozza. — Nem halottakról, élőkről beszélek. A kórboncnok a műtéti diagnosztika ak tív részese, és a szövettani és más laboratóriumi vizsgálatok adják munkánk túlnyomó részét. Ez az, amiről a közvélemény édeskeveset tud, ha ugyan egyáltalán tud valamit. A mai kórház, műtéti diagnosztika, ténymegállapítás, elképzelhetetlen a diagnosztikus kórboncnok bevonása nélkül. A közhiedelmet az arányok is cáfolják. — Nem pontos statisztikaként, csak érzékeltetésül. Egy évben hozzávetőleg nyolcszáz elhunytat boncolunk fel. Ugyanakkor huszonötezer élő gyógyulását segítjük laboratóriumi, diagnosztikai vizsgálataink révén, melyek végeredménye a kezelésben irányt mutató. AZ ÉLŐK ÉRDEKÉBEN — Miért nem hagyják békében a megboldogultat, hiszen feltámasztani úgysem tudják? — ezt a kérdést a kórbonctani osztály orvosai már nem egyszer hallották. Életet visszaadni valóban nem tudnak, de az élőkön segíteni igen. Az orvos nem csalhatatlan. Nem egy esetben derült már ki, hogy a halál oka egészen más volt, mint azt nem is egy kitűnően képzett szakorvos feltételezte. A boncolásnál mindenre fény derül. Arra is, hogy a kezelőorvos nem követett-e el műhibát, vagy éppen bűnös mulasztást, amiért bírói felelősségre- vonás jár. — Előfordult már főorvos úr tízéves itteni osztályvezetői munkája során ilyen eset? — Igen! Minden elhunyt boncolási jegyzőkönyvének megvitatásánál jelen vannak azok, akik életében, pontosabban: élete utolsó idejében, a halált okozó betegség során kezelték. A tanulságok, a levont konzekvenciák, az eljövendő betegek gyógyításakor hozzák majd meg az eredményt, hiszen a legfontosabb az ÉLET. A boncolás lebonyolításánál, a tények értékelésénél nem játszik szerepet semmiféle szubjektivitás. Az erre vonatkozó miniszteri lendelet az irányadó, és a fények beszélnek. A beavatkozás nyomait a hozzátartozók sosem látják. A kegyeleti és esztétikai szempontok egyaránt fontosak a boncolást végző számára. MÁSFÉLE TÉNYEK * li Az orvosi pálya hazánkban nem tartozik az alacsony jövedelmet hozók közé. Most csak magát a tényt rögzítjük, okok és jövedelemforrások részletezése nélkül. Vannak azonban az orvosi pályának kevésbé „divatos” ágai is, melyeket az elnéptelenedés veszélye fenyeget. Olyan azonban, mint a kórbonctan művelőié, egy sincs. — Nem megyénkbeli specialitás, országos jelenség — közli a rideg tényeket dr. Balogh József. — Nagy megyei kórházakat tudok sorolni, ahol egy-két orvos látja el ezt a munkakört, méghozzá- idős, részben a nyugdíj korhatárán túl lévő szakemberek. Fiatalok nem jönnek. A fiatalság életrevaló, miért jönne? Itt az egyetlen „többlet jövedelem” amire szert tehet, a harminc százalékos, igencsak megszolgált, veszélyességi pótlék. Tolna megye kórháza még „szerencsés”, itt a főorvossal együtt hárman vannak kórboncnokok. Amióta a dombó- ' vári kórház felépült, „csak” ezerötszáz kórházi ágy, sokszorosan megforduló beteglétszáma után végzik el a vizsgálatokat és boncolnak. Emellett, és ez az itteni osztály tudományos értékének vitathatatlan elismerése, még azt is el tudták érni, hogy az elmúlt szeptemberben Szekszárdon tartották az Országos Patholó- gus Találkozót. •— A jövő? — kérdezzük. — Egyelőre kilátástalan — hangzik a válasz. Hozzánk nem jelentkezik fiatal kolléga. Ugyanakkor, és ezt világért se érezze a saját szakterületem túlbecsülésének, nélkülünk se fiatal, se idős kórházi orvos nem tud korszerűen dolgozni. A kórbonctan utánpótlásán csak nagyon erélyes, sarkalatos változásokat hozó központi rendelkezés segíthet. Ha holnap születik ilyen, már akkor is nagyon közel van ahhoz, hogy elkéssen. Befejezésül személyhez szóló kérdéssel állunk fel búcsúzni: — Húsz esztendei kórbonctani munka, tízévi oszt;ilyveJ zetés után, és ilyen semmi jót sem ígérő perspektívák láttán, nem fáradt el. főorvos úr? — Nem elfásult emberek pályája a miénk — feleli* — A halált soha nem lehet megszokni. A haial okaira az élők ér-" dekében kell fényt deríteni. ORDAS IVAN T\T ügy Károly, a gyönki áfész főkönyvelője nemrégiben kormánykitüntetést — Szocialista Munkáért Érdemérem bronz fokozata — kapott. Ebből az. alkalomból felkerestük egy kis beszélgetésre. Eletútjáról, munkájáról igyekeztünk vele szót váltani, de ez nem ment valami könnyen, mert ő is azok közé tartozik, akik önmagukról nemigen tudnak beszélni. — Hogyan került kapcsolatba a szövetkezeti mozgalommal? — A felszabadulás előtt a Hangyánál dolgoztam, mint pénzügyi ellenőr, a felszabadulás után bekapcsolódtam a földművesszövetkezetek munkájába. — Ez azt jelenti, hogy a földművesszövetkezeti mozgalom kialakulásának, létrejöttének is részese? — Igen. És kezdettől mint könyvelő ténykedtem. — Beszéljünk egy kicsit részletesebben ezekről a kezdeti évekről. — Beszélhetünk, de az az érzésem, hogy a mai fiatalok közül sokan kételkednek majd szavaimban, mert el sem tudják képzelni, hogy mennyire mások voltak akkoriban a feladatok, és mennyire más körülmények közt kellett dolgozni. — Szerencsére sokan élnek a régi idők harcosai közül, tehát sok az élő tanú. — Ez igaz... Talán ott kezdeném, hogy én vándorkönyvelő voltam. Ez a fogalom ma már ismeretlen. A mai könyvelő leül az íróasztal mellé, és kényelmesen dolgozik. Többnyire betarthatja az étkezési és munkaidőt, ruhája is alig gyűrödik. Az én munkám vándorkönyvelő koromban azzal kezdődött, hogy felültem a kerékpárra Szekszárdon, és elpedáloztam Duna- földvárra, majd onnan vissza. Természetesen nem egy nap alatt. Hétfőtől szombatig tartott az út. Közben megálltam mindenütt, ahol szövetkezet volt, s elvégeztem az esedékes kóny velést. A következő héten Dombóvár fele indultam, s ez a túra ugyancsak rendszerint egész munkahetet igényelt. Buszok még legtöbb útvonalon egyáltalában nem jártak, a nagyobb helységeket is egy-egy járat kötötte össze, de arra sem lehetett alapozni, mert sokszor 5—10 órát késett. A legtöbb helységet kerékpárral tudtuk leggyorsabban elérni. Majd minden éjszakát másutt töltött az ember. Természetesen nem szállodai szobákban, hanem alkalmi, és néha egyáltalán nem kényelmes helyeken. A főkönyvelő Mindehhez jött a rendszertelen étkezés. Az efemesz-mozgalom hőskorára jellemző volt a sok kis szövetkezet: minden faluban külön működött, sőt, még némelyik nagyobb, de nem önálló közigazgatású helységben is. Szakember pedig alig akadt. Sok helyen még a pénztár- könyvet sem tudták rendesen vezetni, a „bi- zonylatok” pedig kosárban, ömlesztve váiták a vándor könyvelőt. A közvagyon biztonságára jellemző, hogy néhol egyszerűen nem maradt nyoma a pénz hovafprdításának, s amikor számon kértük azt. így válaszoltak: „Csak oda fordítottuk a pénzt, ahova kellett.” A közvagyonnal való célszerű gazdálkodás? Kezdetben e'z szinte ismeretlen fogalom volt. A helyi vezetők gyakran cserélődtek, és bizony soknak a gazdálkodási ismeretkörében nem szerepelt más, mint hogy a juttatott vagyont valamilyen formában élvezni kell. Sok fáradtságba tellett, mire általánosságban belátták, hogy a juttatott értékeket nem elherdálni, hanem a közösség, a közvagyon gyarapítása érdekében hasznosítani kell. Lépésről lépésre haladtunk előre, csak lassan, nehezen tisztultak a fejek, de azért a sok fáradozás eredménnyel járt. Néha nekem is hihetetlennek tűnik már ez a nehéz kezdet, és egyáltalában nem kell azon csodálkozni, hogy a fiataloknak is az. — Gyönkre mikor került? — 1953-ban. Azóta állandóan főkönyvelője vagyok ennek a szövetkezetnek. Talán mondanom sem kell, manapság már nem feltétlenül szükséges, hogy a könyvelő egyben edzett kerékpáros is legyen. Viszont a világos koponyára minden eddiginél nagyobb szükség van. Egyrészt szorít bennünket a lakosság érdeke, másrészről pedig behatárol minden törekvésünket a pénzügyi lehetőség. A juttatások, méltányos elnézések kora lejárt, az van. amiért megdolgö- zunk. És hát igyekszünk is eleget tenni feladatkörünknek. — Erről az „igyekszünkről” nem lehetne egy kicsit részletesebben ... — Hangsúlyoznám a többes számot, mert hiszen nem egy ember érdeme az eredmény, kollektív vezetés, felelősség van, a főkönyvelő egy láncszem az irányításban. Hogy mi mindennel próbálkozunk a tagság, a lakosság érdekében, arról nagyon sokat lehetne beszélni. Inkább csak példát említek. A mi környékünkön is nagy gond az építőanyag-ellátás, mindenekelőtt a tégla. A helyi téglagyárat leállították a korábbi üzemeltetők, mert nem hozott hasznot. Végül mi vállaltuk 'az üzemeltetés rizikóját, és sikerült olyan körülményeket teremtenünk, hogy a téglagyár ma már a lakosságnak, is hasznára van, nekünk is. Szövetkezetünk kiskereskedelmi forgalmát 15—IS százalékkal növéltük ez évben. Kedvezően alakultak más fontos mutatók is. És mindez a megye egyik leghátrányosabb körzetű szövetkezetében, — Tervei? — Folytatom az eddigit. Közben közeledek a nyugdíj-korhatárhoz. B. F.
